Észak-Magyarország, 2000. május (56. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-06 / 105. szám
Fotó: Fejér Ernő 8 OTTHON 2000. május 6., szombat 2000. május 0., szombat Minden embert, akarva-akaratlan visszatükröz szűkebb környezete. Ha tudatosan saját képére formálja, hát azért, ha pedig mások ízléséhez igazítja, akkor az árulkodik róla. Mi két karakteres képzőművésznél kutattuk, milyen az a tér, ahol jól érzik magukat. Kiderült, amint feltételezhető volt: a két művész „műhelye" legalább annyira különböző, miként képeik. Nehezen tudnánk elképzelni bármelyiküket is a másik közvetlen világában. tétlenségére úgy vigyázok, mint egy kutya. Ha mégis megpróbálják átlépni a határát, hát harapok. A rendre és rendetlenségre terelődik a szó, de ezek után szinte kár is megkérdezni, ki tartja rendben a barlangot.- Természetesen én. Rend van benne, sokkal nagyobb, mint az általam látott jó néhány műteremben, de nem annyira nagy, ameny- nyire szeretném. Fejér Ernő szerint attól, hogy egy művész üres üvegek, tejeszacskók között is jól érzi magát, még a képein minden a helyén lehet. A rend(etlenség) nem jellemző. Az, hogy milyen tárgyakkal veszi magát körbe valaki, annál inkább.- Mindenhez fűz valamiféle köHarminchét négyzetméteren harminchét szoba Barlangban Szalóczi Katalin Fejér Ernő grafikus és fotográfus három esztendővel ezelőtt Harsányba költözött, családi házba a miskolci bérházi lakásból. Elvileg adódott volna lehetősége kitágítani az addigi apró dolgozószoba méreteit. Ám ő nem élt a lehetőséggel. Nem erőltettük, hogy saját magunk a helyszínen vegyük szemügyre, milyen körülmények között születnek a Fejér-grafikák. Megelégedtünk azzal, hogy az alkotó saját szemén, személyén és fotóin keresztül ismerhessük meg azt a teret, azt az egyedüli teret, ahol igazán jól, saját szavaival élve egyedül hitelesnek érzi magát.- Sohasem volt igazi műtermem, az alkotáshoz mindig ki kellett szakítanom egy kicsiny részt a normális, úgynevezett polgári élettérből. De nincs is tágabb térre igényem az alkotáshoz. Egyrészt zárkózott alkatú ember vagyok, így számomra nem terem a nyilvánosság, társaságban, alkotótáborban, szakkörben képtelen vagyok dolgozni. Másrészt a képeim sem nagy méretűek, nem kell hozzájuk sok eszköz - okolja meg Fejér Ernő, hogy miért nem növelte meg számottevően azt a nyolc négyzetmétődés, amit az ember becipel a barlangjába. A fotográfiákhoz, melyeket korábban készítettem is sok tárgy kellett, egy részük magam építette tárgyegyüttesek, ezek most is körülöttem vannak. Aztán ott vannak a könyvek, könyvhegyek, persze a barlangon kívül is, de főképp a művészeti kiadványok alkotás közben is jó ha velem vannak. Segítik az áthangolódást. És persze ott vannak a képeim, amelyektől nemigen tudok megválni. Mindegyik egy-egy mikrodarabja az életemnek. Naplószerűen rajzolok, természetesen nagyon áttételesen, fogalmi szinten és nem kronologikusan, magamból formálom meg magamat. Én fogyok, a rajzok, létezésem finom lenyomatai egyre gyarapodnak. A végén én végképp elfogyok, ők megmaradnak. Ők a virtuális én. Mint kiderül, főként a közelmúlt közeli természeti csapásai miatt, azért Fejér Ernő is eljátszott már a gondolattal: mi volna, ha hirtelen menekülésre kényszerülne.- Nem tudom, mit igyekeznék menteni. Talán a képeket, talán a gépeket. De könnyen meglehet, hogy hátat fordítanék mindennek, s arra gondolnék, itt az ideje teljesen új életet kezdeni. Egyetlen térben, egy kitágított barlangban élni, többé nem kettéosztva magamat. Valami szép Aztán egy cipő, egy baba vagy egy macskaforma edényalátét, a suszterszerszámok, a kabalisztikus kártyalapok, dobókockák történetét hallva nyilvánvalóvá válik, hogy talált, itt-ott felvett, vásárolt, örökölt vagy ajándékba kapott tárgyak tornyosulnak Pataki Jánosnál. (És bár az is nagyon vonzza, hogy mi van a kukákban, azt nem engedheti meg magának, hogy a szemetek között turkáljon.) A gyűjtemény sajátos, az ok pedig egyszerű: a művész szerint az otthonában lévő tárgyak mindegyike szép. A vacak műanyaggömbök, ahogy átnéz rajtuk az ember, a kék „őrületnek” nevezett üvegedények, a cigarettásdobozok. Izgalmasak a papírdarabok, és szép a rikítósárga kerámiakígyó-tesszületett barlangrajzok Nyikes Zita Tündérország? Vagy egy nagy szemétdomb? - fogad választás elé állítva bennünket Pataki János miskolci festőművész érkeztünkkor, és lassan tessékel befelé kis birodalmába. Szűk folyosón haladunk, Pataki János előremutat a többosztatú, zsúfolt térbe, két fotel felé. Egy székbe kerülünk egy félszemű bohóccal, a művész viszont egy sámliszerü széket választ szemben velünk. Mögöttünk kopott keretben régi és új fényképek, felettünk talán porcelánbabák, a lábunk mellett szétjárt cipők, a vitrines szekrényben társak között egy neonzöld hajú pank- baba, limlomtáskák, portaposta kéküvegek, flitteres varázskalap valahol a sokadik téremeleten, a belmagasságban hinták feszülnek a kedvenc madarak számára. Csivit- csacsogás és libbenő gyöngyvirágillat. Harminchét négyzetméteren szinte harminchét szoba él. Az első ámulatban azt kérdezzük: honnan ez a sok minden? A válasz könnyed, ám zavar- baejtő:- Egyik hozza a másikat. ten trónoló kuszahajú műanyagbaba feje is. A szépség relatív, és a lehetőségek itt együtt vannak.- A dolgok pusztulásra vannak ítélve, de bájos finomság van rajtuk, és olykor könyörögnek, hogy ne dobjuk ki őket. Kegyetlenség megválni valamitől, ami addig jó volt. Emlékszem gyermekkorom költővé vált kismalacára, akit simogattunk, becézgettünk, karácsonyra mégis levágták a szüleim. Sikoltott a lelkem - magyarázza.- Abszolút gazdagság. Tündérország - mondja még egyszer a bűvös szót, bemutatva mindazt, amit látunk. - Nekem nagyon fontos kincsek. Ahogy maguk is leültek, itt vannak, ha elmentek, akkor is még sokáig itt maradnak. Érdekek nélkül beleívódnak a tárgyakba. A tárgyakba annyi minden beleívó- dik. Szeretek lenni valakikkel. Szín, forma, kompozíció - ez a három fogalom vezet be a piciny műterembe. Onnan pedig tovább lépünk a művészet világába. A galériaszerű építményen egy gordonka mozaikszerű díszítéssel kirakva, a „Tyúkünnep, dzsesszpamflet Páarra: a szépség mellett az is Sz. fontos, hogy a tárgyak előbb-utóbb „bedolgozásra” kerülnek/- Úgy maradnak meg, hogy tovább élnek. Egy mű keletkezik, egy „ensemble”, egy együttes - jegyzi meg Pataki János. Valami titok- Az otthon olyan környezet, ahol meg lehet pihenni, jól lehet élni, hogy az ember el tud kalandozni, rá tud hangolódni a szépre. Nem mindegy, hogy mit nézek. Az otthon titokzatos valami. De minden titokzatos. Valahogy ez lehet az otthon - pillant körbe, majd hozzáteszi: - Nekünk mindenesetre ez. Az ösztön benne van az emberben, hogy szépet teremtsen - összegzi. - Az otthon a szerelem, . Katóka három fia a menedék, a melegség, a biztonság - sorolja.- Hogy érzi magát, ha olyan helyen van, ahol nincs meg ez a titok? - kérdezzük végül.- Az embereket butácskán is kell szeretni, mert általában az emberek nem tudják, hogy mit kezdjenek a környezetükkel. Igazodni akarnak barátaik, munkatársaik elvárásaihoz, tartva attól, hogy ha nem igazodnak, azok megvetik őket. De úgy van az élet kitalálva, hogy mindenütt lehet szépet találni. Én szabad ember vagyok. Annyi passzióm lehet, hogy úgy élek, ahogy akarok. De ez csak egy ilyen világban szembetűnő, mert nem hasonlít a világ aktuális tendenciáihoz. tért, ahová a világ elől elzárkózik hétvégente barlangjába. A barlang kifejezést ő maga is használja, miként grafikáira a huszadik századi barlangrajzok megnevezést.- Feltehetőleg az ősemberek sem abban a térben éltek, étkeztek, aludtak, ahol a falra rajzoltak. Legalábbis a balrangrajzoktól sokkal távolabb találtak rá a kutatók a mindennapok eszközeire. Eszközökről szólva azt feszegetjük, mire van szüksége a művésznek.- A munkaeszközökön túl, amelyek a tollrajzhoz, montázshoz, no és a fotogra- fálásához kellenek, az egy szék, egy rajztábla és egy üveg jó tokaji bor. Nem döntően az eszközök a fontosak, s nem is a tér, hanem a totális nyugalmasság. A - nevezzük igy - műtermemet úgy alakítom ki, mint Caspar Dávid Friedrich, aki befalazta az ablakokat, s csak felülről szűrődött be egy kis fény. Csak zavarna a valóság látványa, minthogy nem a látható valóságból építkezem, nem tájat, csendéletet, embereket vetek papírra. Saját belrizsban Húsvétiéi Mikulásig” című alkotás pedig a pamlagon hever. Ekkor kapunk választ ső tájaimat rajzolgatom, az érzelmeimet fejezem ki, amihez persze felhasználom a valóságos formákat, de csak nagyon áttételes formában. Mint megtudjuk, nem csak a látvány volna zavaró Fejér Ernő számára. Hétvégeken, mikor függetlenül attól, hogy odakint hétágra süt a nap, vagy éppen szakad az eső, Bumerángtangó bezárkózik önmagába, nincs emberfia, akit szívesen fogadna.- Ilyenkor nem lehet bekopogni sem, egy teát behozni sem, vagy megkérdezni, hogy mit kérek ebédre. Ennek a kicsi térnek a sérthe-
