Észak-Magyarország, 1999. június (55. évfolyam, 125-150. szám)

1999-06-22 / 143. szám

1999. június 22., kedd Miskolci polgár 4 i^HtoíffáajJxií^líí # EGY HELY ........ ' " ... Lilla Csörnök Mariann M kanyargós úton ámulva forgatjuk fe­jünket a vakító fehér sziklák után, majd épp­hogy visszazökkenünk az egyenesbe, előtűnik a zöldfényű kupola a finoman iveit mélyzöld hegyek közül. Hát ez valóban fenséges. így huszadszorra is. Vagy ötvenedjére, mindegy. Az immár harmincas férfi arca úgy ragyog, mint egy kisgyermeké. Türelmetlen ez az öröm, alig bírja kivárni, hogy leszállhasson a buszról, hogy végre igazán itt legyen. Már egy éve várt erre, de ha két hete ment volna el, akkor is... Ugyanilyen volt az arca a forgal­mas budai út porába, zajába fulladó apró la­kásban, amikor annak próbált mesélni Lillafü­redről, aki még nem járt ott. Először a hegyek kontúrját rajzolta meg, finoman beillesztve a mészkősziklák csillámló foltjait. Megmutatta a szállót, a tornyából nyíló kilátást, végigvezetett a teraszokon, le, egészen a vízesés aljáig, és ott csendre intett. A lezúduló Szinva moraja hozzáölelte a cin­kék, rigók énekét a hallgatóság gondolatai­hoz. Ez a megnyugvás helye. De nincs Idő a pihenésre, ott a világból kiemelő Fehérkőlá- pa, ahol egyszerre lesz nagyon erős és végte­lenül esendő a tenyérnyi kőplaccig merészke­dő; a tó, és a rányíló kulináris örömök háza; a barlangok, a jól ismert gyalogösvények, az egész, alig néhány száz méterrel körbehatá­rolható Lillafüred - és persze ami egy kicsit ’ már túl van rajta. És most újra itt. Merre is kezdje? Nem szá­mít. Nem akar újat felfedezni, hiszen az is­mertet sem fejtette még meg egészen. Nem a kalandot, hanem a tökéletes, változatlanul megújuló szépséget és békét keresi. Megy hát a lépteit már jól ismerő úton. És morog. Hogy járda híján a gyalogosoknak még min­dig életveszélyes a Palotától a kisvasúiig föl­gyalogolni, a sínek alatti átjáró töredezett és koszos, a menetrend pedig túl ritka. Hogy sok a bóvli, hangos a zene, a tóparton kevés a pad. Pedig soha nem ilyen gömbölyű a világ (csak legutóbb ugyanitt), kisimult lélekkel isz- sza magába, amit érzékszervei lelkes munká­val közvetítenek: a zöldet, a csöndet, a bujká­ló napfényt, a lágy vizet és illatos levegőt. Estig kitart ez a program. Szeme még gyönyörködik, ám szívébe már belopódzott a búcsú szomorúsága. De soha nem költözne ide. Hová is vágyódhatna akkor? Múlt idő - jelen idő. Szerencsé­re a valamikori postapalota - a mai a Hő­sök terén lévő nagyposta - Horváth Lajos utcai bejáratát díszítő fali lámpa - és a képünkön nem látható társa - már nem­csak a múlté, hanem a jelené is. így az ar- rajáró arra is ráérez, hogy egy-egy tárgy, ha szépen mívelt, milyen elegánsan osztja részletekre az épületet. Fotó: Végh Csaba ... ..............1" -----------------------------— Az oldalt szerkesztette: Nyikes Zita Telefonszám: 46/414-022/215 E-mail: nyikes@iscomp.hu Egy fekete-fehér pillanat mesélte történet Melyben a lillafüredi Palotaszálló volt főportásának szeretnénk személyére lelni Miskolc (ÉM - NyZ) - Egy ka­talóguscédula akadt a régi történetet kereső kezébe a megyei múzeumban. „Fénykép, a lillafüredi palo­taszálló főportása, 1936" - áll a cédulán. A történet pe­dig most sem csak a múltból felbukkanó emberről szól. A fekete-fehér fotón egy kedé­lyes öregúr sötét öltönyben. Lá­bán fűzős bokacipő, fején ke- ménysiltes sapka, kezében ciga­retta. Háttérben a Bükk kopa­szodik, és még az is lehet, hogy a függőkért egy szögletét talál­ták alkalmasnak az ember és a pillanat megörökítésére. így ke­resgélünk, bár semmi viszonyít­ható nincs a képen, és nehéz egy konkrétumok nélküli pilla­natot történetté írni. Ismeretlenül a jelenben Talán a többi lillafüredi doku­mentum rejt valamit. De né­hány, szintén 1936-ban készült fotón - szilveszterkor a konyha személyzete malaccal, pezsgővel - kívül semmi. Eltűntek a kas­télyszálló építési tervrajzai, az 1926-os alapkőletételt mutató fo­tó, az 1930-ban készült képes is­mertető, a fotóalbum a szálló építéséről és az 1935-ös reklám- prospektus sincs meg. A megyei könyvtár helytörté­neti részlegében tallózunk to­vább, lapozgatjuk a Lillafüredi Fürdőújság pár évfolyamának számait. Eredetieket és átgépel- teket. „Felépült a Lillafüredi tó sötét tükre fölött, magasan, mintha a sziklák kinyújtott te­nyerén lebegne, a megelevene­dett és valóra vált mesebeli kas­Attomyr Mihály Fotó: Bujdos Tibor tély, a Palota-szálló” - fogalmaz dagályosan vitéz Borbély- Maczky Emil főispán. A palota­szálló szobaárairól, éttermeiről - „ahol az étlapi árak is a ren­des budapesti polgári éttermek mindenkori árának felelnek meg” - olvasgatunk. Aztán a vendégek listáját böngészgetjük: miniszterek, tanácsosok, ezrede­sek, századosok, színészek, ban­károk, az óceánrepülő neje, or­vosok, nagykövetek jártak ak­kor a luxusszállóba. Ahogy mégis látjuk Pár kelletlenül lapozott oldal után azonban szerencsére fel­gyorsulnak az események, és fordulat áll be a főportás személy- azonosságát kutató történetben. Az 1936. június 15-ei fürdőújság­ban majdhogynem kiszól a többi közül az „Ahogy a főportás lát­ja” című írás. „Van a Palotának egy mindig mosolygós, kellemes öregura. Ha valaki nem ismerné, kézség­gel bemutatjuk Attomyr Mi­Magyar László Fotó: Végh Csaba hályt, a Palota-szálló főportását, akiről modora és bámulatos so­koldalúsága miatt azt gondolhat­nák, hogy valamelyik egyetem híres nyelvprofesszora. Mert az öreg Attomyr a Palota nyelv­mestere: magyar, német, fran­cia, angol, horvát, szerb, olasz, arab és eszperantó nyelvet per- fekt beszéli. (...) Attomyr Mi­hálynak van egy istenáldotta ké­pessége: a költészet. Szabad ide­jében irogat” - olvashatjuk. Nemcsak a visszaigazolás késztet bennünket arra, hogy Attomyr Mihály utódait megta­láljuk, hanem egy-két elmesélt emlékben is reménykedünk. Miskolcon nem élnek Attomy- rek, és Budapesten is csak egyetlen ilyen nevű családot ta­lálunk. Attomyr Ferencné azon­ban keveset tud segíteni. Való­színű, hogy a férje nagyapjáról van szó, de férje már meghalt. Ő pedig csak arra emlékszik, hogy a nagyapa annak idején elvált a nagymamától, és egyetlen fia az apósa volt.- De az talán érdekes lehet, hogy a rokonok meséltek a csa­lád külföldi utazásairól - mond­ja Attomyr Ferencné. - A nagya­pa talán még Afrikában és Ma­dagaszkáron is járt. Mit csinál(t) a főportás? A személyére, személyiségére vonatkozó töredékek után a fő­portás feladatairól tájékozód­nánk. Ki mástól nyerhetnénk a leghitelesebb információkat, mint egy főportástól. Magyar László, a szálló jelenlegi főportá­sa azonban nem tud a régmúlt­ról mesélni. Hogy mit csinálha­tott a főportás? - erre csak a je­lenlegi feladatkörökből tudunk következtetni. Azt azonban fi­gyelembe kell venni, hogy a te­endők bizonyára változtak az el­múlt hatvanhárom év alatt.- A recepció vezetése és ko­ordinálás a munkám. Főként irodai teendők. Rendeléseket veszek fel, kapcsolatokat tar­tok, a szállással összefüggő te­endőket bonyolítom, számlá­zok, ellenőrzőm a számlákat, fogadom a reklamációkat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a fő­portás a szállodavezető után a szálloda második legfontosabb embere - sorolja Magyar Lász­ló, és egy kicsit az ő története is belekerül a fekete-fehér pilla­natéba, ahogy folytatja. - Ango­lul és németül középfokon be­szélek, képzettségemet tekintve felsőfokú vendéglátóipari me­nedzser vagyok, de ősszel kez­dem az idegenforgalmi és szál­lodaipari közgazdász szakot a Kodolányi János főiskolán.... Tíz éve dolgozom itt, és imádok ide kijönni. Utcáról utcára: gyümölcsösök, lakóházak Miskolc (ÉM - SZ) - „Városunk nagy fiának" ne­vét őrzi egy belvárosi utca Miskolcon. A terület történe­tét a XV. századtól követik a várostörténeti források. A Régiposta utcával párhuzamos, a postapalota épületét szegé­lyező utcát Horváth Lajosról (1824-1911) nevezték el,, akit „városunk nagy fiaként” tartot­tak számon akkoriban. Az alsó- zsolcai születésű férfi Miskolcon nyitott ügyvédi irodát, majd al­kalmazott fogalmazó lett Szeme­re Bertalan belügyminisztériu­mában. Később 28 éven át volt a város országgyűlési képviselője, és folyamatosan jótékonykodott. Hagyatékában - melyet közcélo­kat szolgáló jelentősége miatt meg is jelentettek a városatyák - például összesen százezer ko­ronát juttatott több miskolci in­tézmény és jótékonysági egylet javára. Testét az avasi dombol­dalon Szemere Bertalan és Pa- lóczy László hamvai mellé te­mették. A források nem szólnak róla, hogy az utca milyen nevet viselt korábban. Az Újváros történeté­ről, melynek területén húzódik, már többet tudhatunk. így azt is, hogy a Pecén túli városrészt nevezték így, melynek kialakítá­sa a XV. század végére tehető. Ennek északi telekcsoportjai a XVI. század végén még gyümöl­csös vagy szérűs kertek voltak. Később átalakultak kötelbeli jobbágytelkekké, majd sorra épültek a lakóházak, és alakul­tak ki az utcák. 1702-ben ismer­tebb lakói között említik Váczi Andrást és Király Andrást, akiknek 4-4 fundusa volt az utca 10-18. és 20-26. száma alatt. Vá­czi András nevével Szendrei Já­nos monográfiájában is találko­zunk: 1698-ból mint „több telek és szőllő tulajdonosát”, 1707-ből mint főbírót, 1755-ös iratok alap­ján pedig a „telkekkel, házakkal és egyéb fekvőséggel bíró főran- guak és nemesek” között emlí­tik a nevet. Napjainkban az utca egyik ol­dalát a postaépület, a Matáv iro­daházának „rácsos” hátfala, va­lamint a felújított polgárlakások határozzák meg - a pusztulás nyomainak is teret engedve a sarkon. A másik oldalon a múlt század polgári és egyszerűbb épületei, méretes fakapui áll­nak, megosztva a helyet az újko­ri épületekkel, egy söröző tera­szával, a vám- és pénzügyőrség épületével. Jellegzetes az utca­beli fasor, melynek elődjéről tudjuk: Hodobay Sándor polgár- mestersége idejének (1922-1935) városszépészeti alkotásai közé tartozik. Forrás: Marjalaki Kiss Lajos: Történelmi tanulmányok. Miskol­ci várostörténeti közlemények I. A Horváth Lajos utca Az avasi izraelita temető Fotó: Végh Csaba Kétszáz éves temetőben Miskolc (ÉM - SZ) - Egykor három temetője is volt a miskolci izraelita hitközség­nek - napjainkra egy maradt. Az egyetlen használatban lévő zsidó felekezetű miskolci teme­tő napjainkban az Avas tetején van. Magas betonkerítése bepil­lantást sem enged, egyik sar­kán azonban tábla jelzi a bejá­rat irányát. A temetőkert síremlékeit lombkoronák árnyalják, he­lyenként magas gránittömbök, máshol díszes vagy egyszerűbb emlékek. Különös érzés vi­szontlátni a s századvég bálszervezőinek és kereske­dőinek nevét.- Körülbelül 24-28 ezer sír­hely van a temetőben - mondja a gondnok, Balogh István. És bár a hatalmas területen most béke uralkodik, nem mindig jellemezhető így a temetőkert. Ennek köszönhető az évek óta felépített betonkerítés is. Béres Józseftől, a Miskolci Izraelita Hitközség elnökhelyet­tesétől megtudjuk: a temető két évszázada nyílt meg.A régmúlt­ról kevéssé tudott ismeretekkel szolgálni, mivel a háborúk alatt szinte minden elpusztult. Amit bizonyosan tudhatunk: a régi izraelita temetőt a hitköz­ség saját erejéből, budapesti és külföldi támogatásokból tartja fenn. Két másik izraelita temetőt bezárták vagy felszmolták. A diósgyőrit évekkel korábban azért, mert kihaltak a város­részben élő izraeliták A hejő- csabai temetőt pedig útépítés miatt számolták fel. „Régebben már felmerült egy köztemető létesítésé­nek fontos ügye. Most igen illetékes tényező, a zsidó szent-egylet, amely ősi hagyományok alapján végzi felekezeténél a te­metkezést, egy új temető kérdésével foglalkozik, mely alkalmas a közteme­tő eszméjét előbbre vinni. A zsidótemető elhelyezé­se, mely a XVIII. század derekán adatott át a hasz­nálatnak, tudvalevőleg nem felel meg kegyelet­teljes rendeltetésének s a zsidóegyház kebelében ré­gi az óhaj a temetőkérdés végleges megoldása iránt.” Borsod-Miskolci Köz­löny, Miskolc, 1901. ápri­lis 14. Fotó:Végh Csaba

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom