Észak-Magyarország, 1999. április (55. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-03 / 78. szám
1999. április 3., szombat Műhely 19 A valóság szerelmese Gulyás Mihály hetvenéves Fecske Csaba Bizony, mindnyájunkkal elszalad az idő. Lám, Gulyás Mihály is hetvenéves lett, a Teremtő jóvoltából immár vígan hetven- kedhet. Van abban valami szimbolikus, hogy a garadnai kisbojtárból lett író, újságíró, főszerkesztő születésnapját valaha egy egész ország ünnepelte, lévén születése napja, április. 4. hazánk felszabadulásának ünnepe. Azóta persze kiderült, hogy nem is akkor, sőt valójában nem is szabadultunk fel. Az viszont biztos, hogy a mesebeli legkisebb fiúként szerencsét próbáló Gulyás Miska népi kollégista a fényes szellők idején leérettségizett, majd elvégezte az ELTE magyar-újságíró szakát. 1957 és 62 között az Észak-Ma- gyarország munkatársa volt. 1962-ben a meginduló Napjaink főszerkesztője lett. A folyóirattól 1975-ben köszönt el, rokkantsági nyugdíjazását kérte. Ez az időszak volt a Napjaink aranykora. A folyóirat révén sikerült a helyi irodalmat az egyetemes magyar irodalom véráramába kapcsolni, ugyanakkor a jelenkori magyar irodalom értékeit itt helyben felmutatni. A helyi irodalmároktól elvárta, sőt megkövetelte, hogy a Napjainkon kívül országos, budapesti lapokban is publikáljanak, hogy megmérettessenek, hogy elkerülje a belterjesség és provincializmus buktatóit. Az idő őt igazolta. Első, szefhélyes találkozásunk is a Napjaink szerkesztőségében történt, ahová zöldfülű, kezdő poétaként a verseimet vittem. A versrovat vezetője nem volt bent, mondta, hagyjam ott a verseket, mert ő nem ért a költészethez. Értett. Szerkesztőtársai felbosszantották avval, hogy a kor egyik divatos költőjét ajnározták. Ilyeneket még én is tudnék írni, mondta a többiek megrökönyödésére. Megírt néhány verset a szóban forgó költő modorában, és elküldte a szerkesztőség címére. Kollégái fennen dicsérték a „korszakos” műveket, a legközelebbi számban közölni is akarták mind, amiről a játékos kedvű főszerkesztő csak nehezen tudta lebeszélni őket. Szépírói pályája későn kezdődött, negyvenéves, amikor első regénye, Az idő megfordul napvilágot lát. 1985-ben jelent meg utoljára könyve, a Híd a senkiföldjén. A hetvenes években sorra-rendre jelentek meg izgalmas irodalmi riportjai, publicisztikái a Népszabadságban, Népszavában, Élet és Irodalomban, valamint a műfaj reprezentatív gyűjteményében, az évente megjelenő írószemmel-ben. Ennek a kornak egyik legismertebb és legjelentősebb publicistája volt, a valóság szerelmese. írásait a problémaérzékenység, empátia a szépirodalmi igényesség jellemezte. A nyolcvanas évek végére elhallgatott. Ebben a hablatyoló, mellébeszélő korban nagyon hiányzik az ő tolla. Reméljük, megindul még egyszer a papíron, mint paraszt ekéje a parlagon. Húsz éve egyszer megkérdezte tőlem, nincs-e valami problémám, amiben segíteni tudna. Volt. A szerkesztőség öreg írógépén rögtön lepötyögtetett egy kérelmet valami ösztöndíjhoz. Borítékba tette, feladta, mondván: „amilyen mamlasz vagy, még elmismásolnád a dolgot”. Azóta tartozom neki egy nagyfröccsel. Vannak, akiknek mindig adósai maradunk. Gulyás Mihály (Garadna, 1929. április 4.) író. 1941 és 1945 között bojtár volt szülőfalujában. Népi kollégistaként érettségizett Budapesten. Felvételt nyert a BME-re, de hamarosan az ELTE magyar-újságíró szakának hallgatója lett. Tanulmányai végeztével, 1956- ban Miskolcon az Észak-Magyarország gyakornoka, 1957-től rovatvezetője, majd olvasószerkesztője volt. 1962-ben meginduló Napjaink című irodalmi-kulturális folyóirat olvasó-tördelőszerkesztőjeként kezdett dolgozni, s még az évben főszerkesztővé nevezték ki. 1975-ben rokkantnyugdíjazását kérte. Jelenleg a Magyar írószövetség észak-magyarországi csoportjának elnöke. Művei: A huszonnegyedik órában (regény, 1969); Az idő megfordul (regény, 1969); Szélfúvás (regény, 1971); Átváltozás (regény, 1973); Híd a senkiföldjén (regény, 1985). Támogatta a kezdőket, tisztelte a haladókat A hetvenéves Gulyás Mihály egyetemi éveiről, szerkesztői munkájáról Gulyás Mihály Fotó: Bujdos Tibor Miskolc, Garadna (ÉM) - Gulyás Mihályt valamikor a legtermékenyebb vidéki írónak tartották. Most viszont azt mondja: már nemigen szaporítja írásai számát. Pedig rendszeresen ír, vezeti a naplóját. Valamikor talán megtudhatjuk, hogy látja napjainkat Gulyás Mihály. Születésének 70. évfordulója előtt - a Polisz című irodalmi folyóirat kérésére - összefoglalta életének jelentősebb állomásait. Ennek az önvallomásnak a részleteivel köszöntjük az írót. Első irodalmi sikeremet 1947 őszén arattam. (Szabad Nép-pályázat: „Hogyan szabadult fel falum?”) Elhatároztam, nem írásaimból fogok élni. 1947 decemberében levelezésbe keveredtem az MKP-központtal. Egy német gránát eltrafált, jobb lábam térdben béna, lábfejemet izomzat nem fogja, nyomorékként falun csak koldulásból tarthatja fenn magát az ember. Két hét, és már zakatolt velem a nemzetközi személyvonat a fővárosba. Akár a mesében. A központ levelét átadtam a főorvosnak a Mexikói úton, és már vetették is az ágyamat. Főorvos: „Előbb rendbehozom a bokád, utána olyan térdet csinálok neked, különbet mint apád.” Két hónap múlva levették a gipszet. Főorvos: „A pártod nem fizetett érted egy fityin- get se. Mennyibe kerül a vonat Garadnáig??” Hatvan forint. Még ma is megremeg az a suty- tyó paraszt lelkem; az Úr hangja: „Hazudsz, kölyök! Csak 27!” Három hétig jártam az angyalföldi gyárakat. Akárhogy ügyeskedtem, nem tudtam utánozni az épkézláb embereket. A házinénimnél volt a megoldás kulcsa. A szomszédságban, szo- ba-konyhás lakásban egy kommunista államtitkár lakott nejével. Sudár termetű, enyhén őszülő asszony, valamikor nagyon szép lehetett. „Tanulni akar?” A néni rángatja rajtam a lajbit. Igent nyögök. Nem messze, a Teve utcában egy DOKOSZ kollégium igazgatója veszi fel a telefonkagylót. Sose fogom feledni azt az ebédet! Préz- lis tészta. A fiú bámulja falánkságomat - két hete nem laktam jól. Később kit erre, kit arra, engem a Hold u. 27.-be, a Zalka Máté Népi Kollégiumba „olvasztanak be”. Egy év se kell, ha tovább tanulni akarok, az esti gimnáziumból nappali, tehát „rendes” gimnáziumba kell átiratkoznom. Nyolc elemi, egy év dolgozók esti gimnáziuma, és tessék beülni 16 éves tacskók közé a Toldyban. Vért izzad a bugris parasztja. Elkezdi a gimit az első kerületben, befejezi a XXL-ben, a Jedlik Ányosban. Majdnem öt év szaladt el fölötte Pesten, Budán még négy fog, mire elindul vele a vonat vissza, haza. December elején 1956-ban gépkocsival jön a Nagyboldogasszony útja (Ménesi út) 11-13. alá, hogy a pincében lévő könyveit, jegyzetei, naplóit magával vigye. A gyönyörű Himfy-köz és a Móricz Zsigmond körtér érintkezési pontján kiégett tank, felirat rajta: „Ez a szovjet-magyar barátság!!!” Por, égésnyomok mindenfelé. Végigrémüldözi a Nagykörutat. Szent egek, mi lehetett itt? (...) Néhány nap múlva a barátommal megyek az ózdi állomásra (egy közeli faluban húztuk meg magunkat), beugróm hozzá. Fegyverért rimánkodik, ő is ‘45- től párttag. Nincs fegyver. Bátyám végignézte egy ávós, négy polgári személy felakasztását lábán fogva a gyár főkapuja előtt. Ózdon nem lőtt senki a tömegbe - a lincs szelleme előbújt sértett, meghurcolt, megvert emberek leikéből. A szovjetek győztek, megvan az ok a beavatkozáshoz. Potyogott a könnyem. Szegény hazám, megint alulmaradtál. A magyar szakos középiskolai tanár - felvett második szakja újságírás - már nemcsak testben, lélekben is „súlyos mozgás- sérült”. Nem tud elfogadható „vérlázító” cikkeket írni beszolgáltatásról, börtönről, kényszer- munkáról. Félti a tetteseket, nem venné a lelkére, ha bárkit is ő juttatna „gallyra”. Előnyt húztam belőle, hogy munka nélkül fizetést kaptam, a konszolidáció után dicséretet: „Gulyás elvtárs.jó elvtárs, nincs semmi a rovásán.” Január 1-jétől már az Észak- Magyarország című megyei pártlap kulturális rovatvezetője, majd olvasószerkesztő. Grósz Károly a főnöke, nyomdász szakmunkás bizonyítvánnyal ’58-ban. (...) Hét évtized. Végül is nem lett igazam - írásaimból éltem. Több ezerre tehető a toliamból származó cikk, szociográfia, riport, szépírás, és öt megjelent regény. Már aligha fogom szaporítani számukat. Jólesett, amikor - ez is régen volt - engem tartottak az „És legtermékenyebb vidéki „bedolgozójának.” Á Napjainkról, az általam szerkesztett miskolci irodalmi folyóiratról nem egészen volt rossz véleménnyel a szakma. És velem, rólam sem. Igyekeztem nem ártani az arra érdemeseknek, pártfogolni a tehetséges kezdőket és tisztelni a „haladókat”. Mivel Miskolc tehetségek dolgában mindig szűkmarkú volt, a lap szerkesztői - igazi csapatmunka folyt nálunk - szinte az egész magyar irodalmi világgal levelezésben álltak. A Tokaji írótábor, mely már intézményes, s tett formában él és virágzik, az „ős-Napjaink” találmánya, a magot a folyóirat vetette el, de szárbaszökkentése. istápolója a Hazafias Népfront megyei vezetőinek érdeme. Ama régi időkben volt egy hely Miskolcon, ahol megülhetett, „dumcsizhatott”, otthon érezhette magát Illyés Gyula, Veres Péter, Dallos Gyuri, Németh László, Ratkó Jóska, még Kovács Vilmos is Kárpátaljáról, Mo- noszlóy Dezső boldog napokat töltött nálunk, Kassák keserűen panaszkodhatott: ha nem segítene a felesége, felkopna az álla a „nemzeti kegydíjból”. Volt némi közöm néhány tv- filmhez, művészi dokumentumfilmhez, amit néhány zártkörű bemutató után betiltottak, és nem engedtek a miskolci rövidfilmfesztivál közönsége elé (Élet- képtelenek?, rendezte Nádasy László). Ma doboza valahol a Filmmúzeumban porosodik. Három felnőtt gyermekem, hat unokám van. Feleségemmel békés egymás mellett élésre rendezkedtünk be. Mit szeretnék még egyszer, szívemből úgy igazán? Ha meghajolna merev lábam. 1948 februárjában a főorvos úr különb térdet ígért nekem, mint amilyent apám csinált. Két és fél évvel voltunk a baleset után. De nem fizetett értem senki. Gulyás Mihály A huszonnegyedik órában (részlet)- Azért egyszer engem is megkísértett a sátán.- Nocsak - élénkült fel Gombás -, és milyen volt az a sátán, jóképű?- Azt meghiszem! - Tömpe ka- maszosan elvigyorodott. - Már ebben a világban volt, nem sokkal a háború után, amikor bejött a jó pénz. Egyszerre nyolc süldőt vittem az encsi vásárra. El se tudja képzelni, mekkora pénz volt az akkoriban. A háború majdhogynem a magját is kiirtotta a sertésnek. Jött az a sok éhes katona, csak nem fognak otthonról kosztolni, nem igaz? A katona olyan, amit a szeme meglát, a keze nem hagyja ott, én is voltam fronton, csak tudom. De én kibabráltam ám velük. Felvittem a kocát a padlásra, ott tartottam a nehéz időkben. Mindig tömtem, nehogy elszólja magát, az meg mintha megérezte volna, mi vár rá, ha hangoskodik, még csak el se röffentette magát. Hál' istennek, megmaradt. Hát ettől a kocától voltak a süldők. Nem tudom már, miért, Erzsi nem volt velem, pedig vásárra ritkán eresztett el egyedül. Gondolhatja, hogy nem nagyon kellett vevőre várni, jöttek a süldőimre, mint a cukorra. Korán végeztem hát, és gondoltam, a jó vásárra iszok egyet. Odaálltam szekeremmel a Kakukk elé. Volt még takarmány a saroglyábán, a lovak elé löktem, maradjanak nyugton, amíg én odabent vagyok. Ahogy belépek, kit látok? Az én kedves egy komámat, katonacimborámat, Tímár Józsit. Megöleltük, megcsókoltuk egymást. „Hogy vagy, hogy vagy?" „Megmaradtál te is magnak, nem vitt el a háború? Hát erre iszunk egyet." Ha Józsit meglátom, mindig elfog a nevethetnék. A frontra is együtt mentünk. Talán elemésztjük magunkat, ha ő nincs köztünk, szóval tartotta a bandát. Tudott az annyi viccet, halt meg az ember mellette a nevetéstől. Már vagy öt napja visz minket a vonat; nem is hittem volna, hogy ekkora a világ. Én azelőtt csak Encsig jutottam el, az meg csak egyórányi járás szekérrel, ha egy kicsit megcsapkodja az ember a lovat. Egyszer aztán megállunk a nyílt pályán, ahol a vasút színeit a szántóföldekkel, elintézni félrevaló dolgunkat. Guggolunk ott sorban, mint fecskék a dróton, nem nézünk egymásra, csak úgy magunk elé, ugye szegye///' az ember magát ilyen állapotban a másik előtt. Egyszer csak ez a Tímár Józsi elkezd rettenetesen nevetni. Nézek rá nagy ijedten, ebbe meg mi ütött, csak nem ártott meg neki a vonatozás? Már éppen szólni akarok hozzá, amikor ott terem a hadnagy úr, ráförmed: „Hát téged meg mi lelt, te félkegyelmű, mit röhögsz annyira?!" Felnéz a hadnagy úrra, csurog a szeméből a könny, szóhoz is alig tud jutni, annyira kínozza a nevetés. Aztán csak megjön a hangja: „Hát már hogyne röhögnék, jelentem alássan, eszembe jutott, mit szokott nekünk mondani az édesanyánk gyermekkorunkban: Mért nem mentek messzebb a háztól szarni?! Hát most jó messzire eljöttünk, hadnagy úr, jó messzire..." A katonák egymásnak adták, mit mondott már megint az a bolondos Tímár. Nevetett ott mindenki, az egész szerelvény, még a hadnagy úr is fogta a hasát. No, de elég az hozzá, hogy ővele hozott össze a szerencse, jobb ivócimboráról nem is álmodhattam volna. Mondtam is magamban: „No, Jancsi, te innen egykönnyen nem szabadulsz..." Úgy is volt. Már leáldozóban volt a nap, mire megittuk a Szent János áldását, és elindultam. Legalább egy süldő árának a fenekére vertünk, de hát Erzsim nem tudhatta, mennyit árultam. Jócskán volta fejemben, hát dudorásztam magamnak. Alighogy kiérek a kövesútra, beérek egy asszonyt. Mezítláb ment, hogy kímélje a cipőjét. Megszólítom. „Hova, hova, kedves?" „Csak ide a szomszéd faluba " „Üljön fel, addig se érje a lába a földet. .."És már ott is van mellettem. Megnézem magamnak. Hej, de szépre sikerültél, lelkem. Elkezd bennem fészkelődni a huncutság, fűtött a krumplipálinka. Megteszünk vagy egy kilométert, szólok hozzá. És mit szólok?! Ha Erzsim meghallotta volna, kikaparja a szemem. Ezt kérdem tőle: „Mondja, kedves, megfoghatom-e a combját?" No hisz, adott ő nekem fogdosást. „Álljon meg, vén kandúr, leszállók!" Én meg nagy nyugodtan mondom: „Azért nem kell leszállni. Ha nem engedi, én a világ minden kincséért meg nem fogom." Amint megteszünk megint egy kilométert, megint csak odahajolok hozzá: „ No, most már megengedi?* Akkor már nem ripakodott rám, le se akart szállni, csak kuncogott magában, látta, nem olyan harapós a kutya, amilyennek mutatta magát. Amikor aztán már az útkereszteződésnél jártunk, újra előhozakodom kívánságommal. Most már hagyja? Elfordítja azt a szép fejét, és elkezd vihogni: „Fogja már meg, ha annyira oda van érte, ne mondja, hogy ingyen ültem a szekerén." Én meg csak megcsóválom a fejemet. „Nem fogom én meg, kedves, dehogy fogom, van nekem kinek fogdosni, csak ki akartam próbálni..." Ha látta volna azt a mérget. Meg se kellett állítani a lovat, úgy lepattant mellőlem, mintha ott se lett volna, és azt kiabálta, próbálgassam a beteg szamarat. Jól kiosztott. Ki tud eligazodni az asszonynépen? Egy ideig kéreti magát, aztán meg még neki áll feljebb, amiért békén hagyja az ember... A huszonnegyedik órában Gulyás Mihály első regénye. A könyv méltatói szerint az a tisztelet és megrendülés íratta vele, melyet a magyar paraszt, apja, testvérei, rokonai iránt érez. „Mégsem családjának a történetét írta meg, hanem egy középparasztét, mert látta, hogy a történelem akaratából„elor- zott„ kistulajdont ez a paraszti réteg siratta meg leginkább. "
