Észak-Magyarország, 1999. március (55. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-27 / 72. szám
1999. március 27., szombat Műhely 19 Fecske Csaba Zene Mint hattyú a szurokban, bukdácsol a lemezen a tű, félelmetes a látomás, a hang angyalé, gyönyörű, száll, mint a kék avarfüst a készülődő, tavaszi kertben - Idejönni olyan messziről Istenem, én hogyan is mertem? A feneketlen éjszakában a semmi tündököl. Idegeim bozótosában bujkál a halál s a gyönyör. Mint amikor a villanyt eloltod, és sötét lesz hirtelen, az érzékelhetőt fölváltja valami mutáló állagú elem. Fecske Csaba Vízjel Ifjú arc, pár vonással rótt vázlat, az ismeretlen titkos vízjele, amit sok közül egy kéz kiválaszt, de még talány, hogy mihez kezd vele. Ki ö? A test vak sejtek halmaza, a hús sötétjében kigyúl a vágy, érzések jelzik, meddig tart az a gyönyörnek, kínnak rendelt tartomány. Megsérül, s mint a kicsorbult edény ereszti el, mi belétöltetik, odalesz egyből álom, szenvedély. Akije volt: szerető és barát helyére önmaga türemkedik, s lesz majd az iramló időn a gát. Fecske Csaba Kis zugok, albérletek Ó albérletek, salétromos, dohszagú kis zugok, hány kedves lányarcot őriz borostyánként a falaitok közt megkövült homály, hány suttogó hang selyemszála van csöndetekbe beleszőve? A homályos ablakon át látni véli az emlékező az elmosódó árnyakat, a titokban fölfedett kicsi, kemény melleket. Cserepes ajkak tapadnak egymásra, a vágy tikkasztó Szaharája ez, nincs mi a szomjat oltaná, még követelőzőbb a test, tikkasztóbb a szomjúság. A vihar végül mégis elcsitul, s mint szelíd őz, meleg homlokát két megbékélt archoz dörgöli az alkonyat. Zemlényi Attila Az ágy és a fal között Az ágy és a fal között tanyázik mióta az eszemet tudom. Városról városra jön utánam az ágy és fal köze. Fölsejlik néha működése, de csak ha ront, figyelme lankad. Nappal fényűző szúlabirintusokban, nehéz bútorokban csatangol, szürkület után atkák, hangyák spriccelnek szét, ahogy porkoszorúsan nekikeseredve tesz-vesz. Pókok kísérik szemsarokból s ha elrobog mellettük a légvonat, forognak a négy fal közt, mint őrült dervisek. Tart az oldószerektől, elnagyolt takarítások éjszakáján tűrhetetlen fejhangon átkozódik tolvajnyelvünkön. Vigyorgó, csupasz őszökön transzban táncol, penésszel ír trágár üzeneteket. Kilencvenhét novemberében láttam utoljára,- hajnal előtt beáztunk - dülöngélt ólmos esőtől részegen. Szemlátomást dörzsöltebb lett, meghízott. Amikor a lányom született, idomítani próbáltam. Ráolvastam a kulisszákra Habakuk próféta könyvéből, szertartásosan gyufákat gyújtottam, köptem az égtájak felé. De még most, a szabadban is hallani vélem egyhangú énekét, nem térhetek napirendre fölötte. A termésaranytól az arany ékszerig Aranyszarvas - az őskori aranyművesség emléke (Magyar Nemzeti Múzeum) A vaskor első felében, a Kr. e. 7-4. századokban a Fekete-tengertől északra fekvő Szkítia ötvösművészetének a stílusát tükrözik az Alföldön talált, e korból származó tárgyak. 1928-ban a Mezőkereszteshez tartozó Zöldha- lompusztán bukkantak a korai szkíta művészet remekművű emlékeire - köztük a miskolci múzeum jelképeként is ismert, aranylemezből domborított szarvasfigurára. A szarvasalak eredetileg pajzsdísz volt, melyet a halomsír alá temetett törzsfő, fejedelem hatalmi jelvényként hordott. (Kemenczei Tibor) Násfa, a Balassi család címerével (17. század) (Magyar Nemzeti Múzeum) Egy, a 17. század elején készült, öntött, zománcos drágaköves, gyöngy- csüngős függőn a Balassa család ökörfejes címere látható. A kor násfának hívta ezt az ékszerfajtát. A középkor óta, változó jelentéssel használt szó ekkor nyakék közepét díszítő, általában nagyobb méretű függőt jelölt. Gyakran figurális, architekturális keretelésű, beágyazott és körplasztikus ;o- mánccal alakított valóságos kis plasztikai alkotások ezek a művek. (Kiss Erika) Aranykincsek címmel látható kiállítás Miskolcon a 100 éves Hermán Ottó Múzeum papszeri épületében április 6-ig. (Összeállításunkhoz a kiállítás katalógusát használtuk fel.) Csat Zalkodról - a népvándorlás korából (Jósa András Múzeum) A Kárpát-medence a népvándorlás korának „fortyogó katlana" volt. Keleti felének alföldi részeit időszámításunk kezdete körül szállták meg a szarmata „gyűjtőnevű" iráni nyelvű lovaspásztor törzsek... Az előkelő nők ékszerein megjelenő állatalakok szkítaszarmata örökséget jelentenek: így például a zalkodi csat állatfejet formázó csatpecke. A zalkodi kincset 1888 őszén gátépítési munkálatok közben találták a kubikosok. Az ékszereket maguk között szétosztották, az örömükben elfogyasztott hordó boroktól még jobb kedvre derülvén, az övcsatot a bíró kutyájának nyakába akasztották. A tárgyakon gyorsan túladtak, de a csatot sikerült megmentenie Jósa Andrásnak a nyíregyházi múzeum számára. (Lovász Emese) Apafy Mihály dukát 1689-ből (Hermán Ottó Múzeum) II. János Zsigmond - előbb választott magyar király, majd a speyeri béke (1571. március 10.) után erdélyi fejedelem uralkodása alatt önálló életet élő fejedelemség keletkezett. Erdélynek nem volt önálló pénzrendszere. Az aranypénzek verése a magyar pénzláb, finomság és éremképek szerint folyt tovább. Jellemző Erdélyre a nagyobb értékű, főleg 5 és 10 szeres dukátok veretése. Az erdélyi nemzeti fejedelmek portréit híres erdélyi ötvösmesterek vésték. A hátlapon ábrázolt címerek, melyek az erdélyi és a családi címerek ötvözetei, szintén rendkívüli művészi élményt nyújtó, gazdag változatosságban készültek. Az érmék elsősorban Gyulafehérváron, Kolozsvárott, Nagybányán és Nagyszebenben készültek. Valamennyi verde terméke az ország egész területén, mind a Habsburg, mind az erdélyi részen, valamint a törökök által megszállt területen egyarán forgott. (Gedai István) Termésarany Verespatakról (Miskolci Egyetem) Az arany a földkéregben legtöbbször elemi állapotban fordul elő (termésarany). Világhírű lelőhelyei találhatók a Kárpát-medencében. A történeti szempontból legfontosabb elsődleges aranyelőfordulások itt fiatal vulkáni kőzetekhez kapcsolódnak (Sel- meci- és Körmöci-hegység; Gutin-hegység és az Erdélyi-érchegység). (Szakáll Sándor) VigdIs Finnbogadóttir Üzenet a színház világnapján Miért igyekszünk mindenáron megóvni az elő színházat ma, amikor a modern technika jóvoltából otthonról is hozzáférhető bármi? Fönn kell-e tartanunk az élő színházat a televízió, a videó és a CD korában? Noha kincsestárunk tele csodálatos klasszikus és modern drámákkal, s bár bővében vagyunk a tehetséges színészeknek és rendezőknek, folyton azt halljuk, hogy válságban van a színház. Két alapvető problémában nyilvánul meg ez a bizonyos válság: az egyik az anyagi források - illetve ezek hiányának - kérdése, a másik pedig az: vajon mi haszna a színháznak, s van-e haszna egyáltalán. Amikor ez a két gond együtt merül föl, az emberek elbizonytalanodnak, és megkérdőjelezik a színház szerepét a modern társadalomban. Ha meg akarunk felelni a fentiekre, két kérdést tehetünk föl. Elsőként: vajon mikor nem volt válságban a színház? Másodszor: ha válságban van, s mindig is válságban volt, vajon miért nem mondtunk le már réges-rég erről a művészeti ágról? Köztudott, hogy a színházat évszázadok óta sújtják anyagi és egyéb jellegű gondok. A legnagyobb drámaírók közül néhá- nyan jól menő színi társulattal dolgozhattak, sokan mások viszont egész pályájukat a legminimálisabb anyagi vagy erkölcsi elismerés nélkül küzdötték végig. Ugyancsak problémát jelentett és jelent, hogyan vigyük be az embereket a színházba, s egy bizonyos társulatokat arra ösztönzött, hogy a népszerűséget hajszolván azt kínálják, amit a néző szerintük elvár, ahelyett, amit szívük szerint játszanának. Mármost, ha a színház életben tartása ennyi problémát okoz, miért nem hagyjuk veszni az egészet? Lehetséges, hogy az emberi fajt ősi ösztön sarkallja arra, hogy szerepeket játsszon, és mások szerepjátszásában gyönyörködjék? Bizonyos dolgokat meg kell tapasztalnunk, más ismereteket példák alapján sajátítunk el, s a színház az a csodás művészet, amely a fölmutatott példa révén tanít: miközben másokat figyelünk, amint bizonyos eseményeken keresztülmennek, saját magunkról, mint emberi lényekről is többet megtudunk. A színház millióféleképp ábrázolja a világot, de egyetlen vonatkozásban mindig ugyanaz marad: mi, nézők székünkön hátradőlve belefeledkezhetünk abba az állapotba, amit „intim távolságtartásnak" nevezhetnénk. Nagyon ritka az olyan művészeti ág, amely lehetővé teszi a szubjektivitás és az objektivitás, az értelem és az érzelmek ilyen mélyreható egybekevere- dését. Ám nemcsak a művészeti ágról van itt szó, hahem a művészről is, aki által ez a művészet testet ölt; a rendkívüli energiákat hordozó művészről. (...) A drámaíró, a rendező és a színész olyan művész, aki bonyolult szerep- játszás révén értelmezi a világot, amelyben él. (...) A színház, mint társadalmunk mikrokozmosza, tükrözi - és olykor újrafogalmazza - azt, amit a „külvilágban" teszünk. Minden emberi konfliktus és küzdelem, összes álmunk és nagy vágyunk fölvonul a színpadon. Színház az egész világ, állítja egy viszonylag közismert angol drámairó, s a színpadon a színész az Ember jelképévé válik, nemünk minden gyarlóságát és gyengeségét, magasröptű reményeit és ideáljait felmutatván. Ha a vígjáték az a műnem, amely mások esendőségét és gyengeségeit segít észrevennünk és elfogadnunk, a tragédia tükrében saját magunkat látjuk meg, és igyekszünk (remélhetőleg) megváltoztatni. Mindkét műfaj révén megtanu- lúnk valamit az életben maradáshoz vezető útról: a vígjáték a kompromisszumra tanít, a tragédia pedig arra, mi történik, ha a kompromisszumnak nincs tere. A színház természetesen nem hagyhatja figyelmen kívül a versenyt, éppúgy, ahogy senki a világon. Jut-e még vajon szerep a színháznak abban a társadalomban, amelyben a film, a televízió és a számítógép ilyen mindent elsöprően népszerű? A válasz igen -, mert bármi sokat nyújtsanak is ezek a médiumok, egyvalami marad, amit tőlük sosem kaphatunk meg. A film, a mozi valósága felnagyított, megnövesztett világ. Részben ebben áll feladata és vonzereje. A televízió és a számítógép viszont általában kicsinyít, a tapasztalt világot kis képernyőre préseli össze. De a színház pontosan akkora, amekkora a való világ, se nem kisebb, se nem nagyobb. Témája és tárgya megcélozhat ugyan hatalmasabb dimenziókat, de megjelenési formájában mindig életnagyságú marad, és ekként is érzékeljük. (...) Kívánjunk hát az élő színháznak hosszú és eredményekben gazdag életet, s legyünk hálásak, valahányszor új vagy felújított színjátékra gördül föl a függöny bárhol a Földön. (A szerző 1972 és 1980 között színházigazgató, 1980-tól 1996-ig Izland köztársasági elnöke.)
