Észak-Magyarország, 1999. január (55. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-30 / 25. szám
1999. január 30., szombat Műhely 19 Vass Tibor Fekete korall „Amikor a magyar történelemről meséltem, megdöbbentek, merthogy én cigány vagyok. Azt gondolták, hogy aki a magyar történelmet ismeri, az már nem cigány... Ha azt mondja valaki, legyél olyan, mint én, akkor az nem azt fogja jelenteni, hogy jobban élj, hanem azt. hogy ne legyél. Rettenetesen súlyos kérés. Tőletek senki ne kérje, hogy olyanok legyetek, mint ő. Mert akkor az énetek szűnik meg. Az úgynevezett cigánykérdésnek ez az alapvető kérdése és egyben a rákfenéje is” - írja a közelmúltban elhunyt Péli Tamás költő és festőművész a Fekete korall című cigány költészeti antológia előszavában. A könyv igényes kivitelben, a Chali Kiadó gondozásában, Choli Daróczi József válogatásában látott napvilágot. A kötetet attól a Glonczi Ernőtől kaptam, aki maga is az antológia szerzője, versei legjavát első, 1993-ban Miskolcon megjelent önálló kötetéből válogatták. Az azóta is városunkban élő Glonczi tanul és tanít: kulturális antropológiát hallgat a Miskolci Egyetemen, s romológi- át, cigány nyelvet tanít gyerekeknek, felnőtteknek. Jóleső érzéssel tölt el, hogy az antológiában büszkén mutatja a Miskolcon élő Horváth Gyula, s a szintén miskolci születésű Szolnoki Csanya Zsolt verseit, s borzongató örömmel beszél a kötet további „miskolciságáróT1: Bari Károly, Balogh Attila műveiről, életútj ükről, a közös sorsról, megpróbáltatásokról, a kötetben szereplő idősebb példaképekről: Lakatos Menyhértről, Szécsi Magdáról, Osztojkán Béláról. Az antológia negyedét kitevő anyag tehát régiónkhoz kötődik: térségünk bővelkedik cigány származású, elismert literátorokban, más tájhazákkal szemben sokkal inkább büszkélkedhetünk kivételes tehetségekkel. Miért van az, hogy hazánk kulturális közéletében, s ebben a kötetben ily jelentős számban lehetnek jelen az észak-magyarországi cigány származásúak? Kitartásuk, szívósságuk nagyobb-e, mint a más vidékeken élő cigányoké? Miskolc jobban megtanítja őket az állhatatosságra? Minden bizonnyal. Nyilvánvaló azonban, hogy a tehetség még szerencsével párosulva sem minden esetben vezet elismertséghez: a cigány kultúrát alaposan ismerő kitűnő pedagógusokon, a tehetséggondozást szívükön viselő, a többszörösen hátrányos helyzetű gyermekekre kivált figyelemmel lévő szakembereken múlik az, hogy az említettek felnőtt korukban, immár saját maguk lábán állva, a vershez még mindig hűségesen ily jelentős sikereket könyvelhetnek el. Ismét Péli Tamást idézve: „Sokan vannak, és nagyon rosszak az esélyeik. De minthogy van mit mondaniuk a világnak, nekik ki kell mondani. Nekik kell végiggyalogolni szép nyugodtan, becsületesen és végig kell cipelniük mindazt, ami bennük van... Ne engedjétek meg, hogy azt kérjék tőletek, cigány emberektől, hogy másmilyenek legyetek, mert ezzel az életeteket kérik el... Inkább tárjátok ki a szíveteket, mutassátok meg, milyen fekélyes, milyen fájó, milyen csomókban buggyan ki belőle a megalvadt vér.” Költőink sikereiből akaraterőt meríthetünk mindannyian küzdéseik, küszködéseik, lankadatlan szándékuk példaként kell, hogy a hasonló helyzetű sorstársak előtt is álljon. Glonczi Ernő Határátlépések Magadat túlélve élhetsz amíg élek,- ahogyan halhatatlan benned e magaddal vitt részem csak kérlek, ne hagyj egészen magamra majd, ha izzadva és szorongva járulok oda ahol nem tudom., jártam e valaha, amikor majd úgy megyek haza mint bűnös szolga; lehajtott, fővel, fáradtan, dadogva, Horváth Gyula Otthont, szerelmet, hazát Meleg ölelésbe csavartál, hogy ne fázzak az utcák harm inc fokos hidegében, azt mondtad: ne szaggassam rongyosodé húsomat, mert többé nem látok tengert a szemedben, és tenger lett a ta vasz, óceán lett a nyár, könnyekkel áztattad be a szennyeseket is, azt mondtad: keressek meleg szájat, mert fogaid közt fázom, vacogok, de én két vesédbe kapaszkodva ágyadban találtam otthont, szerelmet, hazát, s most ebben a januári délben szétszakadt melledből hópelyhek szakadnak rám, talán tudnak rólad valamit a füvek, fák, talán tudnak rólad valamit a békák, te drága aranyos stiglinc,- üzent-e a babám?- Csip, csip, csip-csi-ripp, üzenetem nemsokára rádtalál, csip, csip, csip-csi-ripp, rádtalál egy rózsaszál-halál. Sokoldalú fotós „sok oldalú” képei Miskolc (ÉM - DK) - A miskolci Hermán Ottó Múzeum fotográfusát. Kulcsár Gézát kötelező múzeumi tevékenységén túl régóta foglalkoztatják a fényképezés művészi lehetőségei is. Jelenleg Miskolcon a megyei könyvtárban látható kiállítása. A múzeumi tudományos feldolgozás - éljünk bár a videó- és számítástechnika korában - elképzelhetetlen fotográfia nélkül. A műemlék- és műtárgyfényképezés mára külön szakterületté nőtte ki magát, mégis jelentőségéhez képest csak ritkán mutatkoznak be kiállításokon e műfaj képviselői. Az persze természetes, hogy a tárgyakról „beszélő” kiadványokban a múzeumi fotósok felvételei szerepelnek, de a fényképek szerzőjének nevét - éppen a természetesség miatt - nem is mindig említik. Kulcsár Géza fotóművésznek- aki 1980 óta a miskolci Hermán Ottó Múzeum munkatársa- azonban nem ez az első kiállítása. Az első önálló tárlata 1986- ban volt. Legutóbb - tavaly októberben - Budapesten szerepelt képeivel a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MA- OE) Fotóművész tagozatának tárlatán. A MAOE 1997-ben fogadta tagjai közé, bizonyítván, hogy e műfajban is lehet művészit alkotni. Pedig itt elsősorban sokkal „földhözragadtabb” követelményeknek kell megfelelnie egy- egy felvételnek. A műtárgyfotó- nak például rendkívül részletgazdagnak kell lennie. Ennek megjelenítésében a fény lehet a fotós segítőtársa. Kulcsár Géza képein látszik: jól ismeri a fény természetrajzát, s ki is használja e tudását a képek komponálásakor. Ettől lesznek a könyvtárban is látható - pásztorbotok vagy a régészek által a föld alól előhozott régi értékek élővé, ettől lesz olvasható egy szöveg, jól kivehető egy minta - végeredményben így maradnak meg a tárgyak „legigazabban” az utókor számára. De persze - azon túl, hogy bizonyos keretek között a műtárgy megjelenítése is lehet artisztikus - ha kész a tűéles, részletdús, a muzeológus igényeit profi módon kielégítő, múzeumi archívumba szánt felvétel, az érdekes tárgy tovább lendítheti a fotós fantáziáját. A műemlékfotózásnál pedig pláne adott az új megközelítési lehetőség keresése. Szerencs, Szalonna, Diósgyőr templomai, várai bizonyítják a régió kulturális-építészeti örökségének gazdagságát, de nemcsak akkor, ha a szokványos látószögből készítve jólismert képét mutatja az épület, hanem akkor is, ha addig nem ismert oldaláról „rögzül” a felvétel. Ám ehhez sokoldalú fotós kell. Mint amilyen - ahogy számos tudományos munkát és albumot illusztráló fotói bizonyítják - Kulcsár Géza... Reprók: D K. Kulcsár Géza fotóit a miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban február 20-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Kerámiák - zenével Fodor Ilda keramikus- művész alkotásaiból nyílik kiállítás a lillafüredi Palotaszállóban - a Lillafüred Alapítvány szervezésében - január 31-én, vasárnap délután 4 órakor. A tárlatot Du- sza Éva, a Miskolci Galéria igazgatóhelyettese ajánlja az érdeklődők figyelmébe. A megnyitót követően Zelenkó János fagottművész Bach: Szóló szvit szonátáját adja elő. Holdi János Gyerekszív Valika már komoly hölgy. Hatéves és első általánosba jár. Szeptemberben kezdődtek az iskolába járás rémségei: a korán kelés, a gyors reggeli, a sok, majdnem idegen gyerek, de - ahogy mondani szokás - lassan belerázódott a szürke hétköznapok robotjába. Még szerencse, hogy itt van a nagyi, akit ő nagyon szeret, aki reggelente lelkiismeretesen megfőzi a tejeskávét és mielőtt elindulna az iskolába, körbe-körbe nézegeti, nehogy valami rendellenességet találjon rajta. Valika mindezt tudja, bár néha unja is a nagy szemrevételezést. De hát ez van, sajnos édesanya beteg, a kórházban fekszik. Igazán ideje lenne már hazajönnie, még a nyáron beköltözött a tüdőkórházba. Azóta csak kétszer látta, mert azok a szívtelen nénik, bácsik, az ilyen kisgyerekeket nem szívesen engedik a kórtermekbe. Pedig nagyon szereti az édesanyját Legutóbb, amikor édesapjával a kórházban járt, még azt sem engedték, hogy megcsókolja az ő édesmamáját. Milyen lelketlenek ezek a felnőttek! Az édesmama csak megölelte és mintha könnyes lett volna a szeme is, lehet, hogy rosszul látta? Abban azonban bizonyos: igen megsoványodott és nagyon szomorúan búcsúzott tőlük. Valika csendesen poroszkál hazafelé az iskolából. A fejecskéjében ott keringőznek mindezek a szomorú emlékvillanások. Nem szeret sietni, meg aztán az idő is elég szép. Lombhullató, vénasszonyok búcsúzó nyara. A járdán sárgáslila faleveleket görget az alig szél, és Valikénak eszébe jut, hogy tegnap miket hallott. Szintén az isiből jött haza, és csodálkozott, hogy a kiskapu nyitva van. Mert Valikáék kis családi házban laknak, földszintes saját házukban. A kertjük is szép, édesapa sokat munkálkodik benne, akad ott barack, szilva meg körte is. Szóval ahogy csendeskén belép a házba, a szobából hangokat hall. A nagyi hangjára ráismer, szipogva, majdnem sírva mondja valakinek:- Úgy bizony, szomszéd asszony, a fiamnak megmondta az egyik ápolónő, ha mind lehullanak a falevelek, az én menyemnek is vége. Soha nem jön már vissza a kórházból! Jaj Istenem, de nagyon sajnálom a szegény asszonyt, mert igen jó asszonyka, és mi lesz a fiammal meg a kisunokámmal? Valika hazatér. Kikulcsolja a kertkaput és a kertig megy. A zöldség még nincs kiásva, sem a káposzta leszedve, éppen mára ígérte édesapa, hogy mindent kiszed. Nemsokára haza kell jönnie a gyárból. Mióta édesanya nincs itthon, mindig délelőttre jár. Hanem azok a gonosz gyümölcsfák! Lám, hogy pergetik a leveleiket. És ha mind lehullik, édesanya soha nem jön haza a kórházból. így mondta a nagyi, és a nagyi mindig igazat mond. Valika szomorúan nézegeti a fákat. Tehát, ha minden levél lehull róluk, akkor... de miért kell mindegyik falevélnek lehullania ? No, majd én megmutatom, hogy nem mind fog a földre pottyanni! Valika gyorsan megebédel. Szereti a makos tésztát, most azonban nem kér másodszor belőle, hiába nógatja a nagyi. Valikénak most más jár a fejecskéjében. Sietnie kell, édesapa rögtön itthon lesz. Megmutatja, igenis megmutatja neki, hogy nem fog minden levél lehullani és édesanya hazajön a kórházból. A nagyi bemegy a szobába, ebéd utáni szundikálásra. Valika pedig tűt és cérnát vesz elő. Befűz, majd a hokedlit is kiviszi a kertbe. Odaállítja a törpekörtefa alá és próbaképpen felmászik rá. így, nagyszerűen eléri az alsó ágakat és rögtön munkához lát. Elkezdi a leveleket odavarrni-rögziteni az ágakhoz. És közben motyorászik magában, valamit így:- Na, te gonosz falevél, hát azért sem fogsz lehullani. Átszúrlak és odaköltöztek az ághoz. Csak azért is hazajön édesanya a kórházból, mert nem fogtok mind lehullani. így ni, már hármat nem fúj el a szél. De még sokat akarok fennmarasztalni, sokat-sokat... Valika csak most veszi észre, hogy édesapa ott áll mellette:- Kislányom - kérdi - hát te mit csinálsz?-Jé, nem látod, édesapa? Itt tartom a falewleket a fán, mert a nagyi azt mondta, hogy ha mind lehull... És mondja, csacsogva, a nagyitól hallottakat, miközben szorgalmasan át-meg-átfűzi a faleveleket Nem is figyel az édesapjára, akinek a szeme gyanúsan elhomályosodik. Azután érzi, hogy két erős kar magához öleli... Az őszi nap búcsúzkodik. Aranysugarat lop a kislány hajára.
