Észak-Magyarország, 1999. január (55. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-21 / 17. szám
1999. január 21., csütörtök Kultúra HÍRCSOKOR • Kulturális disputa. Dinnyés József daltulajdonossal énekelhetik el a Himnuszt a fel- sőzsolcaiak január 22-én, pénteken, a magyar kultúra napján délután 5 órakor a művelődési házban, majd disputa kezdődik a magyar kultúrától. Az eszmecserére minden érdeklődőt várnak. Ugyancsak Dinnyés József előadásában hallhatók zsoltárok és nemzeti énekeink feldolgozásai pénteken délután fél 1-kor a miskolci Fráter György Katolikus Gimnáziumban. • Népszerű Zenei Esték. A Népszerű Zenei Esték hangversenysorozat következő koncertjét január 25-én, hétfőn este fél 8- tól tartják a Miskolci Nemzeti Színházban. Faluházi meghívók Kisgyőr (ÉM) - A magyar kultúra napja alkalmából a kisgyőri faluházban képző- művészeti kiállítás nyílik Kőváriné Juhász Ilona és Eisele Gyula festményeiből, valamint Brungelné Kálmán Mária kerámiáiból január 22-én, pénteken délután 5 órakor. A tárlatot Perge Józsefné, a nyéklád- házi művelődési ház igazgatója nyitja meg. Szabados Ambrus előadóművész január 25-én, hétfőn délután fél 4-től a gyerekek számára mutatja be Háry János című előadását, fél 5-től pedig vásári komédiával szórakoztatja a kisgyőri faluház felnőtt nézőit. Ötéves iskola Halász Magdolna A fél évtizedes jubileumát ünneplő sárospataki Árpád Vezér Gimnázium újabb, 1997/98-as évkönyve formájában, kiállításában, szerkezetében hasonló az előzőekhez, ám terjedelmében nagyobb, tartalmában pedig sokszínűbb és gazdagabb kötet. „Ez az évkönyv tükör, melyben a jubiláló iskola eredményei látszanak, de kétségtelen, a kiadványban levő írásokból a jövőbe vetett hit is sugárzik” - olvashatjuk a polgármesteri előszóban. A megállapításhoz hozzátehetjük: ez az évkönyv nemcsak tükör, hanem az eltelt évek eseményeinek, sikereinek krónikája, a tehetséggondozás, a kutatómunka, az igényesség meggyőző példatára. A reprezentatív kötet szerkesztője Dobay Béla, a gimnázium egyik szaktekintélye, többszörösen kitüntetett tanár. A majd 300 oldalas annales 12 fejezetre tagolódik. A kötet élén az intézmény vezetőjével, Velkey Lászlóval folytatott beszélgetés áll, melyből megismerhetjük a jubiláló iskola mindennapjait, a Makovecz-palotában zajló oktatónevelő munka szépségeit, gondjait. A beszélgetés után az Árpád Vezér Gimnázium igen részletes, háromnyelvű „életrajzát” tanulmányozhatjuk. Ennek iskola- és helytörténeti értéke felbecsülhetetlen! Az ezt követő „Oktató-nevelő munkánk” című fejezet az 1997/98-as tanév eredményeiről ad számot. Műfajilag és tartalmilag nagyon változatos és színvonalas a „Tollforgató tanárok és diákok” című fejezet. Az „Üzenet egykori iskolámba” című összeállításban az alma mater diákjai meleg szeretettel emlékeznek vissza a gimnáziumban töltött évekre. „A sajtó és mi" című fejezet tizenhét' újságcikket ad közre, egy negyvennégy tételből álló cikkbibliográfiával együtt. Ezek az anyagok az iskolával kapcsolatos, az 1997/98-as tanévben országos, valamint helyi napi- és hetilapokban megjelent publikációk. A kötet 7., „Emlékkönyvünket böngészve” című fejezetében a gimnáziumot felkereső, meglátogató politikusok, közéleti személyiségek írásaiban gyönyörködhetünk. Egerer Frigyes professzor szerint például „Megtiszteltetés volt előadást tartani ebben a csodálatos környezetben, ahol érezni, szinte tapintani lehet az eredményes és színvonalas pedagógia munkát.” Ezután a „Hogy szívekbe menjen által a dal...” című fejezet következik, amelyben 1848/49-es dalok találhatók Klacskó Béla pataki pedagógus és zeneszerző feldolgozásában. A gimnázium így emlékezik meg a magyar forradalom és szabadságharc 150. évfordulójáról. A kötet további két fejezetéből megismerhetjük a gimnázium tanárait, dolgozóit, növendékeit a jubileumi évben. Az évkönyvet záró fejezet a gimnáziumi események fényképes dokumentációja. A kiadvány értékét növeli a „Függelékében közölt érvényes házirend, és az 1998/99-es tanév programjának naptári ütemterve. Az iskola nagy szakértelemmel „sajtó alá rendezett” újabb kötetéhez, az annales megjelentetéséhez csak gratulálni lehet! A színházbérlet biztonsága és bosszúja Hegyi Árpád Jutocsa igazgató-főrendező sikeresnek tartja az idei szezont Hegyi Árpád Jutocsa: Nem tudunk annyi előadást tartani, mint amennyit igényelne a közönség Fotó: Éder Vera Miskolc (ÉM - FG) - Az idei szezon első felét rendkívül sikeresnek tartja Hegyi Árpád Jutocsa, a Miskolci Nemzeti Színház igazgató-főrendezője. Viszont nagyon sajnálja, hogy nem tudják „kijátszani" a darabokat. • Visszatekintve a szezon első felére, nyugodtan mondhatom, eddig páratlanul sikeres az idei évad. Áz első nagyszínházi eredeti bemutatónk, a Bánk bán beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Ez az opera- nagyszerűen egyesíti a Katona-dráma és az Erkel-muzsika erényeit. Minden magyar ember, és minden operarajongó számára különleges élményt jelent ez a zenemű. És az előadás is jól sikerült. A Bánk bán számunkra azért is kedves, mert ez volt az önálló operatagozat első bemutatója. Jövőre újabb operaelőadásokkal jelentkezünk. Persze, addig a zenekarunknak még sokat kell fejlődnie, és szükség van az énekkar megerősítésére is... □ Pedig több meghallgatást is tartottak. Még mindig nem találtak elegendő tehetséges zenészt? • A tehetségben nincs hiány, és státusunk is van. Az operatagozat fejlesztésére megvan a pénz. De ha a jelentkező zenész nem miskolci, akkor szüksége lenne lakásra is! Az volt a terv, hogy két színészház épül, egy lett belőle... □ Viszonylag későn, októberben kezdődött az évad. Azután úgy tűnt, mintha összecsúsztak volna a bemutatók. • Ha nyári előadásokat is tartunk, akkor nem tudjuk korábban kezdeni a kőszínházi szezont. A közönség igényli, és mi is szívesen játszunk a szabadtéren. így az idén még gazdagabb nyáresti programot kínálunk a miskolciaknak és az idelátogatóknak. Utána viszont ki kell adni a szabadságokat. Nemcsak a törvény kötelez bennünket erre, de az emberség is, mindenkinek szüksége van a pihenésre, feltöl- tődésre. A következő szezon is októberben kezdődik majd, és az idei évad végén is elkezdjük a következő szezon első bemutatójának a próbáit. Tavaly így rendezte a Csarnokban Petra von Kant keserű könnyeit Fehér György. Egyébként ez volt az az előadás, amelyre talán a legjobban odafigyelt a szakma. Erről írt a legtöbbet a sajtó, díjat nyertünk vele a gödöllői találkozón, meghívást kaptunk a Merlin Színházba, felveszi az előadást a Magyar Televízió... De nagyon szereti a közönség a kamaraszínházi Csipkerózsikát, Csehov Három nővérét, a Játékszínben bemutatott Hamletet, és a felújításaink is sikeresek. Nem tudunk annyi előadást tartani, mint amennyit igényelne a közönség. Jövőre semmiképpen sem tarthatunk ennyi bérletes előadást. □ Ha kevesebb a bérletes előadás, akkor sem hosszabb a szezon, akkor sem jutnak be többen a színházba... • Nagyon sok sikeres darabot kénytelenek vagyunk levenni a műsorról, pedig még - ahogy a színházban mondani szokás - lenne benne 15-20 előadás, mert a bérletesek már a következő bemutatóra várnak. Ha csak három előadásra szólna a bérlet, esetleg kombinálnánk a nagy- színházi és a kamaraszínházi bemutatókat, akkor több előadást tarthatnánk, jobban „kijátszhatnánk” a darabokat. Ráadásul van néhány olyan ifjúsági bérletünk, amelyről szívesen lemondanánk. □ Rosszak a gyerekek? • Ördögiek. De nem mondhatjuk azt, hogy ennek vagy annak az iskolának nem adunk bérletet. Hiszen az egyik este fantasztikus a hangulat, együtt él a nézőtér a színpaddal, a másik este viszont mintha tudomásul se vennék a diákok, hogy hol vannak. Elvész a színház méltósága. Nemcsak a művészt, a másik embert nem tartják tiszteletben, hanem az épületet sem. Rengeteg pénzt visznek el a rongálások. Olyan a színház egy-egy ifjúsági bérlet után, mint tájkép csata után... □ Hiányzik a felkészítés? • Nem tudom... A szocializmusból maradt ránk ez a szisztéma. Megveszik a diákok a bérletet, mert így szokás, mert nem drága, mert jó buli kimozdulni az iskolából... A nagy iskolai kivonulások helyett jobb lenne, ha a szülőkkel együtt jönnének a gyerekek, talán családi bérleteket kellene kiadnunk. □ Nem segít a beavatás sem? • A beavató előadásokra sem csak angyalok jönnek, de oda azok a tanárok hozzák el a tanítványaikat, akik az iskolában már beszélgettek az adott drámáról, és egyáltalán a színházról. Ott körülbelül kétosztálynyi diákot tudunk leültetni, és ez a kisebb tér is fegyelmez, közelebb vannak a színészek a közönséghez, elérhető közelségbe kerül a tragédia. Azért találtuk ki a beavató színházi sorozatot is, hogy közelebb vigyük az ifjúsághoz a színházat. Portrék a Fényirdából Miskolc (ÉM) - Miskolc jeles személyiségeiről, művészekről, közéleti emberekről és érdekes, az utcát járó számára ismert figurákról késztít portrékat Szécsi Zoltán fotográfus. Holnap kiállítása nyílik Miskolcon, az Ifjúsági és Szabadidő Házban. Alkotásaiból, a Fényirda - ahogyan műtermét elnevezte - „termékeiből” a miskolci Ifjúsági és Szabadidő Ház Fotógalériájában január 22-én, azaz pénteken délután 5 órakor nyílik tárlata. Meghívóján ezek a Szécsi Zoltán mondatok állnak: „rettenetesen komolyan veszem az anyag állandó változásait. Ezek üzenetének közvetítését a jövőbe.” A portré az üzenet, ami megmarad. A kép alanya valamit meg akar mutatni magából, a művész feladata az, hogy ezt észre vegye, hozzá tegye saját megfigyelését, s azt a kellő pillanatban megörökítse. A portré nem egyszerűen egy arcról készített igazolványkép - ilyen lelketlen termék készült már mindanyiunkról -, de a fényképező lencséje elé ülő legmélyebb személyiségjegyeinek megragadása, megmutatása. A miskolci Déryné utcai Fényirodában immár évek óta készülnek portrék. Nemcsak jeleseké, mint Végvári Lajos művészettörténészé vagy Kobold Tamás polgármesteré, hanem a hajléktalané, a koldusé, a szendvicsemberé, a mindenkivel szóba álló és örökké mosolygó Jacksoné - Szécsi éleslátásának, érzékenységének dokumentumai. Kortárs fotók Miskolc (ÉM) - A Fiatal Fotóművészek Stúdiója a Miskolci Galériában először 1996-ban állított ki. Most megint bemutatkoznak: a január 22-én, pénteken délután 2 órakor a Miskolci Galéria Rákóczi-házában nyíló Kortárs Magyar Fotográfiák című kiállításon - amelyet Nemes Attila művészettörténész ajánl az érdeklődők figyelmébe - nyolc kortárs magyar fotográfus képeit láthatják az érdeklődők. Bakos Gábor, Eperjesi Ágnes, Gerhes Gábor, Imre Mariann, Kámán Gyöngyi, Komoróczky Tamás, Nemes Csaba és Szabó Dezső alkotásaiból Szűcs Tibor fotóművész, a stúdió titkára válogatta a kiállításra szánt anyagot. A tárlat az európai fotóművészetbe integrálódott hazai alkotók munkáin keresztül igyekszik bemutatni, merre tart a kortárs magyar fotográfia. A fiatal alkotók egyéni és csoportos kiállításokon egyaránt gyakran bemutatkoznak. A Miskolcon február 28-ig látható képeket pedig korábban már az amerikai közönség is megtekinthette. Képünkön Szabó Dezső alkotása. J 4 fí A magyar kultúra napjára Gulyás József a lágy tanulsága a történelem- l\lnek, hogy aki uralkodni akar egy népen, annak legelső teendője az illető nép nyelvének, kultúrájának megsemmisítése. Hisz a nyelv a nemzet védelmező édesanyja, a kultúra pedig ezen édesanya harcos gyermeke. S ugyan ki tudna egyedül megmaradni gyámolító és védelmező nélkül ebben az állandóan változó életforgatagban? Az egyetemes emberi kultúra rombolói többször próbálták már ki nálunknál is nagyobb népeken eme szörnyű kísérletet, s amely nép engedett, azzal már csak a történelmi múltban kalandozva találkozhatunk. Magyarok vagyunk. Magyarnak maradásunk létkérdés évszázadok óta. Lassan 200 esztendeje, hogy egy német felvilágosult gondolkodó, Her- der nemzetünk közeli pusztulását jósolta, s jövendölése - a történelem viharai ellenére - a mai napig nem vált valóra. Kívülállóként nem tudhatta, hogy milyen erő lakozik bennünk. S nem tudták talán a magyar művelődésnek azon nagy alakjai sem, akik a középkori magyar állam Mohács utáni siratása közben erősítették a magyar kultúrát, vagy a herderi jóslat beteljesülését rettegték - mint Himnuszunk költője, Kölcsey is - majd két évszázadon keresztül. Azt az életerőt, amelyet valamennyien édesanyánktól kapunk - s amely megvédett bennünket a történelem viharai közepette - a nyelv és az alapvető társadalmi kultúra adta. Ő segítette társas lénnyé, emberré és magyarrá válásunk első lépéseit, s őmiatta kell ünnepelnünk évente többször is az „anyák napját". Hiszen nem egy-egy anyák napja-e, amikor - az ama nevezetes májusi napon kívül - megünnepeljük még a zene világnapját, a magyar költészet, a magyar tudomány napját, a magyar nyelv hetét, vagy éppen a magyar kultúra napját? S ki ne tudná, hogy nemzeti Himnuszunk immár 176. születése napján hajtunk főt a magyar kultúrának. Kultúránk és nyelvünk olyan, mint a szülőföld: nem múlik el, mi szoktunk kimúlni belőle. Nem hagy cserben, csak mi hagyhatjuk el. Ha emberségünket és magyarságunkat meg akarjuk őrizni, akkor nem egyszerűen használnunk kell, hanem élnünk vele és benne. Úgy tartozik hozzánk, mint a szemünk világa, a kezünk vagy lábunk - nélküle joggal érezzük csonkának magunkat. S ugyan ki ne vigyázna a szeme világára? Kultúra és nyelv segít minket abban, hogy emberszámba vegyenek, egyen- rangúként lássanak a népek nagy kaval- kádjában. Ennek használatával építünk hidakat egymáshoz, s ennek segítségével tudunk - mindenkitől - különbözni. Mert a kultúra egyúttal függetlenség és szabadság. S ugyan ki ne vágyna közülünk ezekre?! Nemzeti múltunk nagy alakjai attól lettek naggyá, hogy idejében felismerték a kultúrának e szerepét. E tudat éltette őket az első magyar vers névtelen szerzőjétől a középkor nagy magyar költőin és protestáns prédikátorain át a Himnusz megalkotójáig, s tovább. Ebben a szellemben dolgozott Károly Gáspár és Zrínyi Miklós, Bessenyei György és Széchenyi István, Arany János és Benedek Elek, Eötvös Lóránd és Bartók Béla, Szentgyörgyi Albert és Kodály Zoltán. Teleki Pál nagy földrajztudósunk, s mártírrá lett miniszter- elnökünk szavai is erről szólnak: „merjünk magyarok lenni.s a nemzeti kultúra feledését látva Jókai Mór 7884-ben mondott jóslata festi meg a félelmes jövőt: „Elvesztetitek a nemzettel mindazt, amije van, s nem szerzitek meg számára azt, amire vágytok. * Elődeink nagy erkölcsi felelősséggel végezték maguk választotta dolgukat, de a feladat ránk maradt. 5 mi lehetne számunkra fontosabb, mint kultúránk és nyelvünk fejlesztése és gondozása, hogy nagy szegénységünkben ennek gazdagsága legyen büszkeségünk, vigaszunk és reménységünk. S ha hittel és méltósággal végezzük e munkát, megtehetjük, hogy visszabarbárosuló világunkban megőrizzük azt, ami életünk mellett talán legnagyobb értékünk: kultúránkat. S talán elérjük, hogy egyetlen idegen nemzet se tudjon - Múltban és ma hányszor kísérlik meg!? - uralkodni rajtunk.
