Észak-Magyarország, 1999. január (55. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-30 / 25. szám

1999. január 30., szombat rjjji üikMÉ i Miskolci polgár 7 A „fényíró” műterme Spitzmüller Zita l\lasszikus értelemben vett fényiró műter­met aligha találunk manapság. Ni épce és Da- guerre egykori találmányát tömegcikké for­málta az idő múlása. Ugyanígy a fénnyel való varázslás egykoron titokzatos műhelyei is el­vesztették korabeli varázsukat. A belvárosi kirakat idilli hangulatot árasztó remekművei a mester tudását hivatottak bi­zonyítani. Az üveg mögött rózsaszín köd övezte házaspárok, tányérokra és vázákra ap­ukáit mosolyok. A műhelyküszöböt átlépve aztán az egyik oldalról a vegyeskereskedés kínálata, másik felől tükör és fésű fogad. Utóbbi utolsó lehe­tőséget nyújtva az ügyfél megszépítésére, mi­előtt az „örökkévalóságnak" adná át magát. A pénztárnál megváltva a magam képét, a mester egykori „trófeáit" látom szorongani az asztalon elhelyezett üveglap alatt. A mosolyo­kon kopog az apró, miközben csiklandoz a kíváncsiság: kik és miért ültek a kamera elé? Hol vannak most? Gondolataim a hamarosan kézbentartott múltra, az utólag általában szé­gyenletes pillanatra terelődnek. Libben a függöny: eljött a jövőbe/jövőnek szánt pillanat. Kameraállványok, a háttérben kellékek: pár játék (gyereket csak a maga eszkö­zeivel!), színes függönyök, egy félretett esernyő - maga a műterem. A mester kezébe helyezett jómagámon utolsó simításokat érzek, „csak megigazítom a haját". A fejet kicsit lentebb, annyira azért ne, most kicsit jobbra, kis mosoly - hangzik az instrukció. Katt- készen is van. Míg máris a hamarosan kezemben tartott kép felett szörnyűlködöm, egyetlen vigaszom marad: a polaroidot választottam, belőlem nem lehet trófea. Újra meglibben a függöny, s egy kéz kiadja... kiad engem. Az én képemet, a rólam készített fényképet. A technika azon- ' bán nem bizonyul elég gyorsnak, de szeren­csére egy másik találmány - ki gondolná, hogy éppen egy hajszárító?I - gyorsít a folyamaton. A bátortalanul táskába rejtett kép megte­kintése helyett - ismerős a gyakorlat, később is ráérek hülyén érezni magam -, visszatér az iménti gondolat: hol bujkál vajon az ismeret­len mosolyok többi példánya? Közben külö­nös érzés fog el: mindannyiunk életében van egy közös pont, egyazon helyen végez(tet)tük el az idő legyőzésének varázslását. Múlt idő. Megőrzésre érdemes érték a múltból. Vajon lesz-e olyan jövendő, amikor nemcsak írásművekből tájékozód­hatunk: milyen is lehetett egykor a törté­nelmi Avas hangulata, de ismét a vigas­ságnak adhatja át magát itt a városlakó, a faragott díszes tornácok árnyékában. Fo­tó: Czapák Veronika Az oldalt szerkesztette: Bujdos Attila Telefonszám: 46/414-022/212 E-mail: bujdos@iscomp.hu Történetük századok rejtekei mögött Kúriájukat a legszebbként említik Miskolcon, de az Almássyakról keveset tudunk A város legszebb háza új lakókra lel Fotó: Bujdos Tibor Miskolc (ÉM - NyZ) - A más­fél évtizeddel ezelőtti gáz­robbanáskor, az előkerült freskók után írtak róla. Most pedig azért, mert végre új­ból „belakják" az impozáns. Városház téri épületet. Almássy-kúria. Városház tér 13. szám. Műemlékjellegű épület, a XVIII. század második felében emelték, a XIX. században átépí­tették - találunk útbaigazításra a Miskolc műemlékeit összeíró jegyzékek között vagy a várost bemutató útikönyvekben. Dallos Attila írja: „Úgy tartják, hogy ez az egyemeletes, barokk épület a város legszebb háza.” A család A fellelhető - jórészt századunk­ból származó -fotókat nézegetve az is kiderül, hogy az elmúlt év­tizedekben nem változott az épü­let külső megjelenése. Csak né­hány árnyalatnyi különbség fe­dezhető fel a „portréfotókon”, utcaképeken. A fekete-fehér pil­lanatokban pedig emberek „sétálnak” az Almássy-kúria előtt, de kik voltak, akik építtet­ték a házat, s benne laktak - akikről a nevét kapta? Az Almássy-család a Vay-, a Vadnay-, a Rácz-, a Szemere-, a Fáy-, a Diószeghy-, a Szontágh- családdal égy időben, a XVIII. század első negyedében költö­zött Miskolcra - írják a város történetével foglalkozók, és már a betelepedés kapcsán megelőle­gezik, hogy ezek a családok fon­tos szerepet töltöttek be Miskolc és Borsod-Abaúj-Zemplén vár­megye gazdasági-társadalmi éle­tében. A Miskolc történetét fel­dolgozó levéltárvezető, Dobrossy István említi, hogy indulásakor, 1831-ben rövid ideig a Miskolci Nemzeti Kaszinó is az Almássy- kúriában működött, Almássy Pál pedig 1787 és 1790 között a megye főispánja volt. Kazinczyt idézve azt is megtudjuk: „Kevés vármegyéjében van az ország­nak annyi jó fő, mint itten.” János, Pál, Károly A család tagjai közül Miskolcon név szerint csak Pállal és Ká­rollyal „találkozunk”, de hogy milyen emberek is voltak, azt a századok elrejtik. így az egyet­len történetet az adhatja, ha a szakirodalmakban olvasható mondat nyomába eredünk: „A miskolci Almássy-kúria nagyon hasonlít Gyöngyös azonos nevű kúriájához”- Elterjedt szokás volt akkori­ban, hogy egy tervet kisebb-na- gyobb változtatásokkal több bir­tokukon is felépíttettek a főne­mesek - meséli Báriné Gál Edit, a gyöngyösi Mátra Múzeum tör­ténésze, s mint Almássy-kutató a családot is bemutatja. - Al­mássy János 1752-ben vásárolt házat Gyöngyösön, majd a szom­szédos telkeket is megvette. Építkezését fia, Pál 1784/85-ben folytatta, így nyerte el mai for­máját a gyöngyösi kúria. János 1765-ben meghalt, végrendeleté­ből viszont tudjuk, hogy volt há­za Miskolcon is. Feltehetően igazgatási központként használ­ta, hiszen felesége, Boi'si Anna révén területeket örökölt Bor­sodban. Az 1764-es miskolci pince- és kéményház összeírás említi az Almássyakat, de csak annyit ír, hogy az „Almássy úr” telkén ál­ló kúria három kémény után adózott. (A három kémény az el­ső tíz legjelentősebb ház egyiké­vé tette az Almássy-kúriát a ko­rabeli Miskolcon.) Ha pedig be­legondolunk, hogy Pált 1787-ben választották főispánná, hihetően igazoltnak tűnik a gyöngyösi és a miskolci épület közötti hason­lóság. A miskolci dokumentu­mok csak 1817-ben említik újra az Almássyakat: ekkor már Pál unokaöccsének, Károlynak a tu­lajdonában van a telek. Édesség, Kenyérbolt, Fagyi­zó, Vas-Műszaki - olvashatóak a tér jobb oldalának egységébe olvadó boltok pár tíz évvel ez­előtti feliratai. Ékszerbolt - ke­rült fel nemrégen a „belakott- ságot” mutató új tábla. Néze­getjük a barokk, copf és klasszicista jegyeket egyaránt magán viselő házat, és a közeli felújítás ellenére is kopott fé­nyű kaput - hiába kutatva ele­venség után. „Buzavásári mizériák” napjainkban is vannak Miskolc (ÉM - SZ) - A rendőr­ség adatai alapján az utóbbi években nem romlott a köz- biztonság a miskolci Búza té­ri piacon. A helyzetről jókat mondani azonban sem száz éve, sem napjainkban nem lehet. A száz^ évvel ezelőtt írt újság­cikk megjelenését követően pár nappal Miskolc egy másik részé­nek rossz közbiztonságát részle­tezték a Szabadság hasábjain, s a „buzavásári” helyzetet vették alapul. Úgy tűnik, a gabonake­reskedők meggazdagodását szol­gáló - gondoljunk például a le­gendás Bató családra - vásártér fekete foltot képezett a rend te­rén. A város elöljárósága a múlt században piaci rendszabályok­kal próbálta eltüntetni e foltot - a korabeli adatok alapján nem sok sikerrel. A Búza téri piac az elmúlt száz év során is megőrizte ör­vendetesnek semmiképpen nem mondható jellemzőjét. A vásárló sokaságban - azt kihasználva - különféle praktikákkal dolgozói?) tolvajok vegyülnek el.- Rengeteg zsebes van a pia­con. A múltkor például az én standom előtt loptak meg egy hölgyet: 25 ezer forintot vittek el tőle - mondta Pál Gyuláné, aki közel 30 éve árul a Búza téren. Arra is utalt: nem egy ízben őt is meglopták.- Nagyon sok lenne ezt el­mondani. Nem is jelentettem egy alkalommal sem, teljesen hi­ábavaló - mondta, s legyintett. Kaposvári Lajos alezredes, a városi rendőrkapitányság köz- rendvédelmi osztályának vezető­je viszont viszonylag kedvező helyzetről számolt be.- A folyamatos rendőri jelen­léttel sikerült kiszorítani a zseb­tolvajokat a Búza térről. Szer­dán, pénteken és szombaton négy. a többi napokon pedig két rendőr teljesít szolgálatot a piac területén. Ez a legtöbb, amit te­hetünk - árulta el az alezredes. Hozzátette: a leggyakrabban zseblopással és cigaretta-árusí­tással kapcsolatos szabálysérté­sekkel találkoznak. Ezek száma- a statisztika alapján - stag­nált az elmúlt években. Kiemel­kedő szabálysértésről, bűncse­lekményről nem tudott beszá­molni.- A város többi piacához ké­pest itt viszonylag jobb a hely­zet - persze ez még nem ad meg­elégedésre okot. Fontos azonban a vásárlók figyelmét is felhívni, ne hordják a zsebükben a pénz­tárcájukat, táskájukat se tegyék az illetéktelenek számára köny- nyen elérhetővé - hangsúlyozta Kaposvári Lajos. Azt ajánlotta: a tolvajok áldozatai lehetőleg mihamarabb tegyenek bejelen­tést, hiszen a késői feljelentések- melyek általánosnak mondha­tók - kisebb eséllyel vezetnek eredményre. 100 éve írták „Buzavásári mizériák. Nem hisszük, hogy akadna hasonló város, a melyben annyi csir­kefogó garázdálkodhatnék ké- nye-kedve szerint, mint itt Miskolczon. A buzavásártér és környéke valóságos asyluina a csavargóknak és utczabetyá- roknak, a kik garázdálkodása­ikkal az ottani lakosoknak nemcsak sok anyagi kárt, ha­nem még nagyobb félelmet is okoznak, úgy hogy már az esti órákban azon a tájon sokszor nem érezheti magát biztonság­ban a járó-kelő. Tegnapelőtt este is három e fajta ismeret­len alak alaposan elvert a Sze­les felé vezető utón egy sze­gény napszámost, ki épen ha­zafelé igyekezett. A rendőrség persze erről mit sem tud, pe­dig sokkal helyesebb volna, ha ilyen helyeken czirkálna egy­két embere, mint hogy ott áll tétlenül és gubbaszt a főutczán a kávéházak ajtajai előtt." Szabadság, Miskolcz, 1899. január 11. A Vörösmarty utca a nyomornegyed helyén épült Miskolc (ÉM - SZ) - A Vörös­marty Mihály utca Miskolc keleti részén húzódik, az Uitz Béla utca folytatásaként. A források alapján a múlt szá­zadban itt lévő nyomorne­gyed helyén épültek száza­dunk második felében a mai bérháztömbök. Napjainkban Vörösmarty Mi­hály (1800-1855) nevét viseli az utca, melyet az 1800-as években még Gordon utczának - illetve a környező területet is Gordonnak- neveztek. Az enyészet és a ha­lál - amely a névadó költészetét is áthatja, egykor az utcaképet,- hangulatot is jellemezte. Adler Károly 1885-ben elkészí­tett Miskolc kül- és belterületi téi'képe Alsó-Kallószernek neve­zi az utcát övező környéket. A helymegjelölés a gubakészítők céhes mesterségéhez, illetve az ahhoz kapcsolódó kallómalmok­hoz kötődik. A mesterek által előállított úgynevezett miskolci guba juh vagy birka gyápjújából készült, melyet fonás után guba­pokróccá vagy gubavászonná szőttek. A Szinván is több kalló­malmot emeltek, itt tömörítet­ték a pokrócot a víz nyomása alatt. A víz azonban nem csupán hasznot hozott a környéknek, előfordult, hogy „szívzáró láto- mányt" hagyott maga után a Gordon-utczában. „... mindenütt a halál, Ínség és pusztulás látha­tó!” - írta Gyöngyösy Sámuel re­formátus lekész a Szinva és Pe- ce 1878-as kiáradása után. Négy évvel később a város népiskoláinak listáján is megje­lölik az utcát: „egy rómkath. ve­gyes elemi népiskola a gordon- utczai saját házban 45 fi- és 41 lánytanulóval egy tanteremben, egy tanítóval” működött itt. A század végén, az 1896-os „városi utműveletek” során a Gordon utcza egész hosszában burkolást nyert, egyben csator­nával és légszeszvezetékkel is el­látták azt. 1898-ban kórházépítés szándé­ka is felmerült itt. A bizottság azonban elvetette a javaslatot a közeli sertéstelep miatt, így a kórház a Népkert mellett, a Csa­bai úton épült fel. Erre az időszakra a valóságos nyomornegyeddé lett városrészt szűk sikátorokkal, földbe bújó vályogházakkal jellemzik a leírá­sok. A Gordon városrész lakásait Hodobay Sándor polgármestersé­ge (1922-1935) idején számolták fel. Az új lakótelepet századunk második felében emelték. Napjainkban ezen betontöm­bök, tízemeletes bérházak ural­ják az utcaképet, teljességgel fe­ledtetve a múlt sikereit vagy nyomorát. Forrás: Szendrei János: Mis­kolcz város története IV-V. 1800- 1910, Miskolcz, 1911 A Vörösmarty utca Fotó: C. V.

Next

/
Oldalképek
Tartalom