Észak-Magyarország, 1998. december (54. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-19 / 297. szám
1998. december 19., szombat Műhely 19 Nagy jövő mögöttünk Kalász László új kötetéről Fecske Csaba Napok óta szülőföldemen járok, a szépséges Bódva-völgyében anélkül, hogy kitettem volna a lábam a köd alatt nyöszörgő, komor városból. Kalász László verseskönyvét lapozgatom. E kies borsodi táj - szűkebb hazám - ihletett énekese Kalász László, aki az 1967- ben megjelent Szánj meg, idő című pályakezdő kötetében intonált hangon szól hozzánk ma is. Érzelemgazdag, derűs hang ez. Amikor egyszer mestereiről kérdezték a költőt, ő a népdalokat és a Kalevalát említette. Tagadhatatlan, költészetének gyökerei a népköltészetből erednek. Versei olykor a népdalok üdeségét, egyszerűségét mutatják. (Valamit; Szép szirmom; Zöld erdő, zöld mező...) Természetesen nem csupán ilyen versek olvashatók a legújabb kötetben, mind több a tragikus hangvételű, bonyolultabb szövésű szöveg. A zaklatott sorsú, egyre inkább elbizonytalanodó, ellehetetlenülő 20. századi ember életérzéseit kifejező költemény. Mert a költő nem vonhatja ki magát a társadalomból, bárhol is él, a világ sodrában áll. Kalász költészetének változatlansága nem jelent statikusságot, ez a költészet nagyon is eleven, sok színben pompázó. Az elmúlt évtizedek során árnyalatnyit változtak ezek a színek, a versbeszéd bonyolultabb lett, bővült az értelmezési tartomány, noha toposzai változatlanok maradtak. Kalász alapvetően derűs egyéniség, fájdalmai, veszteségei ellenére is optimista ember, versei ezt tükrözik. Szelíd irónia és önirónia hatja át ezeket a verseket. Ironikus már maga a köteteim is: Nagy jövő mögöttünk. önirónia olvasható ki Mindennapos című verséből: „Segesvár mellett valahol Petőfi hullája vagyok.” Néhány verset - Tetejetlen fa, a Cirkusz című ciklus egyes darabjai - átvett a költő a Világ, menj világgá című előző kötetéből, igaz nem változatlan szöveggel, hanem variánsokkal. Kalásznak ebben a kötetében is megmutatkozik a rá olyannyira jellemző nyelvteremtő fantázia, számos új szót, szokatlan szókapcsolatot teremt: „ólhomáíyú estület- től, zsíradzik avittan, gömbödjön gyümölcs, felbuborgó gyöngyök.” Kalász László a szélesebb rétegek által is megközelíthető lírát műveli, érthetően ír. Nem divat ez manapság, az olvasónak írni. Ő maga így vall erről valahol: „Én soha nem hittem, ma sem hiszek benne, hogy a vers születése, világrahozása, önmegvalósítás csupán. Ez lehet egy jó iparos dolga, a művészé nem. A vers az olvasónak, mindnyájunknak íródik.” Ennek bizonyságául álljon itt egy ilyen Kalász-vers: Hozok hegyi első csokrot nyúlánk rezedákkal rezgőt elkészítve téltől ott volt s neked őrizték a szellők hozok jövöilyenkori mustot neked az is kész van hozom szerelmem hegybéli forrásküldte buborékban hozok korai cseresznyét körtét buggyos nagy kelebbel a hegyek már rég ígérték őket sérted meg ha nem kell (Kalász László: Nagy jövő mögöttünk. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1998.) HIRDETÉS AKCIÓ! Kedves Vásárlóink! Ha december 1. és 24. között könyvesboltunkban 5000 Ft fölött vásárol, ajándéksorsoláson vehet részt Házikönyvtárat nyerhet! 1. díj: 150 000 Ft értékben 2. díj: 100 000 Ft értékben 3. díj: 50 000 Ft értékben könyvutalvány Sorsolás december 31-én, Se a nyerteseket levélben értesítjük. | BIBLIOFIL • Miskolc, Országos Kazinczy Könyvesbolthálózat könyvesbolt Széchenyi u. 33. Tel.: 46/342-908 • Kazincbarcika, Fő tér 2. Tel.: 48/315-087 • Mezőkövesd, Mátyás király út 118. Tel.: 49/411-228 • Sátoraljaújhely, Dózsa Gy. út 3. Tel.: 47/321-640. >?CjMe*K€A ütutefreéet áíwÁKUHÁ! Dobos Klára Miskolc (ÉM) - Igazi vernisz- százs-hangulat volt csütörtök délután a Miskolci Galéria Rákóczi-házának idei utolsó. Zene szemeinknek című tárlatának megnyitóján. A vernisszázs-hangulatot elsősorban nem a gazdag hideg-, melegtál- és italválaszték okozta, hanem maga a kiállítás, a változatos és izgalmas anyag. A nagyszámú érdeklődőt ténylegesen lekötötték a munkák, újabb és újabb művekre csodálkoztak rá, s keresték a legkedvesebbet, amit ráírhattak a közönségszavazatot váró kis cédulákra. S mert izgalmas a kiállítás, a legtöbben komolyan vették a játékot, s komolyan keresték az „igazit”. így hiába az alulról szállingózó káposztaillat, a legtöbb látogató nem csak öt percet töltött a kiállítótermekben... Pedig sokan talán „fanyalogva” indultak el, hiszen alapvetően mégis csak valamilyen reklámakciónak gondolható a Matáv által meghirdetett pályázat kiállítása. De a műalkotásokat látva bebizonyosodott: a reklámérték itt csak másodlagos. Az elsődleges az, hogy a pályázat értékes alkotások készítésére serkentette a művészeket, és a kiállítással nem újabb előfizetőket, hanem a képzőművészetnek új barátokat szerezhet a példamutató mecénás szerepet vállalt cég... Jómagam Zoltai Attila A csiga nyomán című alkotását látnám legszívesebben közönségdíjasként. Ugyan a csigaállatnak alapvetően nem sok köze van a zenéhez (ritkán énekel, és koncertekre se nagyon jár). De ez az anatómiailag tökéletlen, ember alkotta kedves, ötletes „jószág” hangszerből született, ezért lényegülhetett zenévé. A hegedű hangolórésze, „csigája” adta az alapötletet a művésznek, ezért lehetséges, hogy az állatka nem nyálkás csíkot húz maga után, Festett hangjátékok Tóth Ernő; Körtánc Fotó: Farkas Maya Markolt György; Még a fák is vigadoznak Zoltai Attila: A csiga nyomán Kettenbrücke Kelemen Károly: Mon Sainte Victoire blues Szabó György: Orfeusz és Euridike hanem kotta születik a nyomában. De ezen kívül volt még néhány alkotás, amelyre szívesen adtam volna szavazatomat. Kevésbé azokra, amelyek nem tudván „megfogni” a muzsikát, inkább csak a dallamok ihlette színekből, foltokból építik fel a zene hangulatát - nem túl eredeti megvalósítással. Jobban tetszenek azok, amelyek sejtetik témájukat. Itt van mindjárt Szabó György Orfeusz és Euridike című szobra. Mintha csak a két mitológiai alak emlékműve lenne, fennkölt drámaisággal megalkotva, a férfi finom, szerelemittas zenéjével körüllengve. Persze, azért nem „zenél“ minden mű. Van amelyik csöndben marad, de ha véletlenül „meg is szólal”, csak disszonáns hangok hagyják el képi kereteit. Nem lesz belőle „zene szemeinknek”. Ezektől gyorsan arrébb kell lépni, s megállni inkább az ötletnél vagy a szépségnél. Például Wolsky András absztrakt „gegjénél”, amely ismert karmesterek pálcamozdulat-fázisait ábrázolják adott művek vezénylése közben, vagy Somos Miklós Hangjáték című sejtelmes, lágy, álomszerű festményénél, amely tényleg olyan tünékeny és törékeny, mint egy Chopin-etüd. Regős István: „Szabadeurópa" A Zene szemeinknek című kiállítás január 10-ig látható a Miskolci Galériában. Kornya István Karácsonyi minimum A ranyvasárnap lesz holnap. A bronz volt a r\bemelegítés, az ezüst a komoly megfontolások ideje, az arany a roham. Akinek van egy kis esze, el akarja kerülni a tolongást, az ajándékvásárlás hisztériáját; mégis ott vagyunk az ajándékfronton a végsőkig. Apad a büdzsé. Sebaj. Muszáj. Nehezíti a helyzetet, hogy az embernek ilyentájt menetrendszerűen szottyogni kezd az orra, fújja, sebes lesz, a torka meg kapar, méregdrága pasztilláktól vár csodát, egész nap szopogat, megiszik egy vagon teát, elnehezült végtagokkal ténfereg. Fia szerencséje van, nem esik ágynak, lábon kihordja betegségét, keményen, férfiasán, ahogy egy derék munkavállalóhoz illik. Ha mégis kidől, pechje van. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az ajándékokhoz pénz kell. Ez gond, mert I. akinek kevés a pénze, annak valóban kevés, igaza van tehát, ha kevesli, 2. akinek több van, az is kevesli, hisz joggal gondolhatja, többje is lehetne. (Itt-ott hallani: lennének a maguk szintjével elégedettek is, akik sem gazdagodni nem akarnak már, sem szegényedni, ezek száma azonban statisztikailag kimutathatatlan. Tegyük fel: nem kis fáradtsággal mégis találnak egyet a kevésbé tehetős típusból, be is mutatják a tévében, rádióban a ritka példányt. A politikusok kapnak az alkalmon, ízléstől függően példamagyarnak, példapolgárnak, szabad embernek, vagy vérbeli kisgazdának titulálják, mindenki magának követeli ez egy szál embert.) Végül pedig 3. akinek annyira kevese van, hogy az a semmivel egyenlő, azokat kevéssé dobja fel az a tudat, hogy a kevés is sok. Karácsony előtt különösen szokás - helyes és jó szokás - a jótékonykodás. Közszolgálatilag és kereskedelmi csatomailag egyaránt (nemegyszer reklám az egész, ami némileg csökkenti az akció erkölcsi súlyát, de szemet lehet hunyni, csak adomány legyen), egyházak és egyesületek, önkormányzatok és egyes emberek tesznek ki magukért; ahogy mondani szokás megmozdul az ország, és célcsoport van elég, sok is, az idén a sajnálatos szokásosaknál ráadásul eggyel több: árvízkárosultak, határon innen és túl. Egy polgármester például focitornát rendezett. Nagy ötlet valóban, szórakozva adakozni, két légy egy csapásra. A nevezési dij ment volna a kárpátaljai magyarok karácsonyára, vagy tizenkét település állította ki legjobb focistáit, fizették a nevezéseket. Ám a teremnek, ahol a nemes versengés folyt, ára volt (a rossz nyelvek szerint ráadásul meg is emelték a legutóbbi alkalomhoz képest), s ezt a pár tízezer forintot a rendező város polgármestere a résztvevőkkel akarta kifizettetni. Még ebbe is belementek volna a focizni vágyó jótékonyok, de kérték: a bérleti pénzt is ajánlják fel az árvízkárosultak javára. A derék polgármester erre azzal fenyegetőzött, hogy torna sem lesz, ha neki itt akaratoskodnak: más dolog - érvelt - a hivatal és más a jótékonykodás. Úgy tűnik, neki még nem szólt neki senki (vagy hiába), hogy vannak esetek, amikor a kettőt illik összeegyeztetni. Adományozni lehet egyszerűbben is. Telefonkönyvből, újságokból kiböngésszük a szervezetek címét, ahol vesznek át ruhát, gyerekjátékot, kifürkésszük, milyen számlaszámra várják a pénzeket stb. Még ez is igen macerás: össze kell gyűjteni a cuccokat, be kell azokat tenni egy zsákba, el kell vinni az átvevő helyre, el kell ballagni a postára. Egyszerűbb, ha a karácsonyi nagytakarítás közben előkerült feleslegességeket az ember kiteszi a legközelebbi szemeteshez, jól látható helyre. Legjobb lopva, titokban, mert rárípa- kodnak az emberre, hogy máshová vigye a sz..át. Tapasztalatom szerint a hajléktalanok, nincstelenek kukajáratai olyan rendszeresek, hogy egy-egy használható tárgy maximum fél napot gazdátlan, jobb esetben néhány percet. Macerásnak persze ez is macerás. Jócselekedet azonban meditative is folytatható, ki se kell hozzá otthonról mozdulni, fel se kell állni hozzá a konvektor mellé tolt fotelből, nem kell lerúgni lábról a meleg házicipőt, nem kell kibújni a fess házikabátból (csíkos, frottír) és bárhol, bármilyen testhelyzetben gyakorolható. A recept. Ne szidjuk senkit! Se az évek óta járadékból tengődőket - etnikai hovatartozásra tekintet nélkül!-, se a hajléktalanokat, azokat se, akik saját hibájukból kerültek az utcára, se a hazánkban rekedt külföldi menekülteket. Egy napra - legalább egyre - tegyük félre érveinket, előítéleteinket: hogy AZOK nem is akarnak dolgozni, hogy AZOK csak lopni tudnak, hogy AZOK meg is érdemlik, hogy AZOK máshová is menekülhettek volna. Legalább egy napig, egy este erejéig, majd a szentestén legyünk gondolatban büszkék az adóforintjainkból fenntattott lyukas szociális hálóra, a keresztülhullottak tömegével szemben pedig legyünk megértők, esetleg együttérzők. Ez ugyan kevesebb, mint amennyi adható, de karácsonyi minimumnak megteszi.
