Észak-Magyarország, 1998. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-08 / 185. szám
1998. augusztus 8., szombat Műhely 8 í\ V, V-rH'V?! ■ . .' ' Utórezgések „Olyat mondani, amit nem érzünk: ravaszság, Mindent elmondani, amit érzünk: ostobaság”. (Ward Mária) S ándorommal újra elolvassuk a Kirakójáték valamennyi kockáját, fejezetét. Szó nélkül rendezgetjük sorba, s nem véletlen, hogy elképzelése megegyezik az enyémmel. Jó ez az alkotó csend... Tudom, hogy ő is érzi: nem távoztak még el körünkből a megidézettek, az „összevarázsoltak”, a lelkűnkben mindig élő rég holt szeretteink. Szinte hallom Anyácskám sok évtizeddel ezelőtti szavait: „Csak az lesz igazi társad az életben, akivel nemcsak beszélni tudsz őszinte egyetértésben, hanem hallgatni is.” (...) A mostani kiadós csend után mégis megszólal Sándorom.- Csak ennyi?... A többiről nem írsz?- Ennyi... - felelem percek múlva. - Úgy érzem, hogy minden lényegesről szóltam. Legalábbis utaltam rá. Több kevesebb lenne.- Mindenről? - csodálkozik el jó férjem. - Nem szóltál a nagyanyánknál töltött gyermekkori nyarakról. Az unokatestvérek nagy „csapatáról”. Különösen Babáról, akivel ma is, ősz hajjal is olyanok vagytok, mint gyermekkorotokban. Eltűnődve vonom meg a vállam.- Lehet... De úgy érzem, hogy itt még nincs befejezés. Újra hallgattunk, hiszen igaza van Sándornak, ezekről a dolgokról még sok mindent elmondhattam volna. De nem akartam. Nem akartam részletezni Maja nagyanyó szenvedését a tüdővésszel, Anna nagymama gyötrődését a rákkal, s azzal a testi kínnál is maróbb fájdalommal, hogy soha nem tudott Erdélybe hazamenni!...) Nem akartam több vádat emelni a nagybetűs TÖRTÉNELEM ellen (...)- Hát a szeredai találkozók és találkozások befejezést jelentenek?- Igen! - felelem sietve. - Duplán is befejeződtek. Egyrészt úgy, ahogyan írtam: soha többé nem megyek haza Erdélybe. Másrészt úgy, ahogy akkor, amikor írtam, még nem tudhattam: meghalt Patyó. Újra lehajtjuk fejünket és hallgatunk. Gondolatban ismét kezembe veszem Borcsa Buba nemrég érkezett levelét, amelyben a megdöbbentő hírt közli. Az örökvidám Patyó, akinek a szive és otthona mindig nyitva állt rokonok és barátok számára, teljes egyedüllétben evezett át a „túlsó partra”. Lánya előző héten látogatta meg unokájával együtt, s akkor semmi baj nem mutatkozott. Aztán egy keddi napon, napi bevásárlás után hazatért, s a szomszéd úgy látta, hogy nehezen vonszolja magát a harmadik emeletre. De nem nyitott rá ajtót aznap, sőt még két azutáni napon sem. Pénteken már feltűnt, hogy nem látja, s a lakásából csak a kis fekete spániel vinnyogása hallatszik. Amikor a hatóságokat értesítette, s a lakást felnyitották, ott találták Patyót a konyha kövén, kezéből kihullt a bevásárlótáska, kabátja csak éppen kinyitva, kucsmája még a fején, ahogy a szomszéd kedden látta. Mellette szűkölt, vinnyogott a hűséges kis állat. Emberibb volt a viselkedése, mint az embereké. A szétgurult, előtte fekvő ételekből nem evett, csak remegett és szűkölt: siratta Patyót. Sándorom láthatóan el akarja terelni gondolatomat a gyászról.- Úgy tudom, volt egy fejezetterved. Kitérők és elágazások címet emlegettél.- Lemondtam róla - felelem. - Az egyes „kockák” magukba rejtik ezeket is, ha nem is teljesen. (..:)- Nem írsz arról a három évtizedről sem, amit a katedrán töltöttél. Azokról a hűséges tanítványaidról, akik 20-25 év után keresnek fel mai napig is? Akikkel levelezel? Némelyik a gyermekeit, s van aki az unokáit hozza el hozzánk.- Ha a hűségesekről írnék, akkor a becsület azt kívánná, hogy a hűtlenekről is szóljak. Sikerekről és kudarcokról egyaránt. Ez azonban, bármennyire is az én életem, nem ide tartozik. Erről is külön kötetben szeretnék szólni, ha ad hozzá erőt az Isten. Újra hallgattunk. Aztán én töröm meg a csendet (...)- Emlékszel, Zsuzsi micsoda palotát épített tegnap a Legójából? Egy tervezőmérnök is megirigyelhette volna. S a gyermek tudta, hogy egy igazán szép házhoz a mértéktartás is hozzátartozik. Tudta, hogy nem kell ahhoz valamennyi építőelemet felhasználnia. Sándorom felszabadultan nevet.- Szóval te visszatérsz az építgető, varázsoló Zsuzsihoz! Csak nem a hétesztendős Fityfiritty a tanítómestered?!- Miért ne? - nevetek én is. A gyermek bölcsességénél nincs tisztább tudás.- Igaz - helyesel jó Párom. - A te építőkockáid azonban mások. Nem játékszerek. Valamennyi emléked édes és fájó valóság.- Éppen ezért elegendő ennyi - bizonygatom igazamat. - Ha meg akarom tudni, milyen ízű a tenger vize, nem kell kiinnom az Óceánt. Olyan könyv sincs a világon, amelybe minden részletével bele lehetne írni egy ember életét. Ismét a jótékony Csend, a mi Csendünk mondja ki a gondolatainkra az áment. (Részlet Gáspárné Bartha Sarolta most megjelent, Tegnaptól holnapig című kötetéből.) A. Tóth József kiállítása a Miskolci Galéria Peti ó-házában - Hunyadi u. 12. - augusztus végéig tekinthető meg Csillogó tekintetben a tragikus jövő Dobos Klára Miskolc (ÉM) - Mintha beállított képek volnának. Pedig egyik sem az. Alkotójuk nem is szereti azt a műfajt. A „peremvidéken" élők azonban nagyon szeretnek szerepelni, „spontán" állnak be a műterminek tűnő helyzetekbe.- Közel húsz éve készítek szocio- fotókat a cigányságról - meséli Á. Tóth József, akinek Peremvidékeimmel látható kiállítása a Miskolci Képes Műhely Kisgalériájá- ban. - Ez a kiállítás összefoglalása ennek a munkának. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ezzel befejeztem, csak azt, hogy van olyan képanyagom, amiből „össze lehet lapátolni” egy teremnyit. Az első ilyen jellegű képei a gadnai cigánytelepen készültek. Oda aztán többször visszament. Mikor visszamegyek valahova, viszek egy nagy kupac fényképet, és szétosztom a képeken szereplők között. Ez segíti a jó kapcsolat kialakulását... A fotós szerint ma újra feltámadt a szociofotó, köszönhetően a divatos tudományágnak, az antropológiának. Van egy fotós réteg, amelyik a gazdagság és a szegénység közötti kontrasztot szereti ábrázolni. Á. Tóth Józsefnek azonban egészen más a célja. Még csak nem is az életformát szeretné megmutatni az azt kevésbé ismerőknek:- Az a tragikus, hogy kimész oda, látod ezeket a gyerekeket, szépek, kedvesek, kevésbé szépek, melyik milyen, de gyerekek... És tudod, hogy születésük pillanatában eldőlt, mi lesz a sorsuk: egy putriban, eresz alá kitett ágyon megrokkanva ötvenévesen... Pedig a gyerekek vidámak, ragyognak... Egy felnőtt iránt közömbösebb az ember, tudomásul veszi a látható sorsot. De a gyerek az más. Én is kontrasztot próbálok megmutatni: a kedves kis kölyök csillogó tekintetében a tragikus jövőt... Hiszen, ha előre gondolsz öt-tíz évet, tudod, hogy nincs más perspektíva. Legalábbis nagyon keveseknek adatik más irány. Annál nagyobb a kontraszt a kilátástalanságban, ha a szépet, a kedveset látod. A fotós ebből a sorozatból pályázatokra nem nagyon küld alkotásokat.- A pályázatokon úgy vevők rá, mint cirkuszban a majomszámra: kuriózumot kell mutatni. Valami nagyon csúnyát, nagyon extrémet... Ráadásul oda egy képet küldhetsz, vagy esetleg egy háromképes sorozatot. Én már ennyit nem tudok kiválasztani, ebben az anyagban több van... Természetesen nem ez az egyetlen témája.- Amikor az ember elkezd fotózni, mindent fotóz. Én is így voltam, sőt vagyok is ezzel. Van például rengeteg portrém paraszt- emberekről - az ismert néprajzi fotós, Kunkovács László „megfertőzött”. Vele ugyanis sokat csavarogtunk az Alfóldön. De van rengeteg kutyám is, gyűjtök mindenféle pedigrés és kurtalábú, tarka és foltos ugató jószágot... Horváth Gyula Cigánytelep Ezek a földházuk olyanok, mint a temetők, az anyák szirénázó sírására figyeljetek, ti faluk, városok, istállótestemben megkötött csikószivem nagyot rúg. Már két hete nem. ríttam, mint cigánylányok, úgy ülnek körül a bokrok, táncba viszi őket a legény szél, vesszőhajuk szétbomlik, mint a sorsunk. Kornya István Hőhullámverés a lyáron mindenki megőrül. I\ l n '5- Nem ,s csoc,a' hiszen / V tikkadtabbak vagyunk, mint a szik sarján legelésző szöcskenyáj. Társadalmi helyzetünk ugyan nem béres, csak bérből és fizetésből élő - a különbség tehát csak nüansznyi! Lackó a mi nyakunkra is felült. 5 ha nem is vagyunk kuvaszok, kedvünk azért igencsak harapós, s egerészni mi is restek vagyunk. Arany János Toldijában Írtak ekképp ma is igazak - a magyar nyár már csak ilyen. Abban is nyilván igaza volt a Mesternek, hogy egy, csak egy legény van talpon a vidéken, csakhogy sosem mi vagyunk az egy. Azon szoktam csodálkozni, hogy az emberek minden évben csodálkoznak: a nyárral együtt eljön a meleg meg a kánikula. (Télen persze azért hümmögnek, szörnyülködnek, mert hideg van. Ha esik öt centi hó, leáll minden - pánik van, katasztrófahangulat. Ha pedig nincs hó, régi telekre emlékeznek. Bezzeg... - így kezdik.) Esős nyarakon naposokról álmodnak, melegeken enyhékről. Az első napos napon mindenki hólyagosra égeti magát, aztán dü- hödten rázza kezét az ózonlyukra, ahelyett, hogy elhinné: hóka a divat, vagy szoláriumbarna. Az időjárás persze minél szélsőségesebb, annál kiadósabb beszédtéma. Ennyi előnye van, tagadhatatlan. Minden celziusz és minden zápor egy megálló, lassan kitart Tornanádaskától a Tiszaiig, a Tiszaitól Diósgyőrig. Ha így haladunk, Ómassáig. A strandok meg dugig, a partokon egy törülközőnyi hely, any- nyi sincs, a frekventált üdülőhelyek csordultig. Nyilván, hisz mindenki nyáron nyaral - logikus. Akad, aki fürdőgatyában szívesen elcseveg a lángosos előtt kígyózó hosszú, tömött sorban. Aztán amikor megvan a zsákmány, már nyála csordul, s miközben biztonságos helyet keres az evéshez, kiverik a kezéből. Bánatában sörért megy, és ilyenkor az sem érdekes, hogy amit kap langymeleg, amitől leginkább hányingert lehet kapni, vagy éppen olyan hideg, hogy a fogak a szájból peregni kezdenek. És közben döng-dühőng a sláger, megmegszakítva szelleme alacsony küszöbén tornázó műsorvezető (anya)nyelvi merényleteivel. A kereskedelmi rádiók mérhetetlenül arrogáns reklámjátékai ordítnak a fülbe. Ezt kapjuk telibe - mindnyájan és kivétel nélkül. A Bükkben sem kell sokáig barangolni, hogy egy kis „vegyesbe" ne botoljunk akarva, nem akarva - mondta találóan egy barátom. Kindertojás és danubiusz- rádió az van a kerekerdő közepi be', nincs mese. Nem a hivatal packázik, a kabinos néni önkényének és egyéb idegenforgalmi szolgáltatónak vagyunk kiszolgáltatva - akinél a kulcs, akié a spájz, az ágy: hatalmas úr. Mindez persze merő rosszindulat - a személyes tapasztalatok táplálják nyárról nyárra. Az ember azt hiszi, hogy majd az idén... Aztán tömeg helyett tíz nap esővel telik a kis szabadság, a jól megérdemelt, a kigürizett; ellopják pénzét, iratait; feltörik az autóját; ha külföldön éri baleset, nincs utazási biztosítása; légkondicionált busz helyett napfütéses Ikarus van; a nyugalmas apartman mellett pedig a helyi önkéntes tűzoltózenekar nyugdíjas fúvósai próbálnak minden este, mert éppen - mikor máskor? - akkor 124 évesek, és szól az umcacca, umcacca, míg bírják szusszal. Soroljam ? Az idegileg megtépázott bérből és fizetésből élő a fentebb ecsetelt megpróbáltatások után már a harmadik napon édes nosztalgiával gondol munkája megszokott, derűsen kiszámítható ritmusára, íróasztala, műhelypadja nyújtotta biztonságra, főnöke baráti dörgedelmeire, és - nézzen magába, tisztelt olvasó, de igazán, mélyen és legyen őszinte - dolgozni akar. Érzi, most tudna csak igazán - melózni, brustolni, gályázni, lájsz- tolni. Bizonyossága immár kétségbevonhatatlan: Pióker Ignác hozzá képest munkakerülő. Külföldön lesz az ember igazi hazafi (Hazám, Hazám, te,..), belföldön igazi lokálpatrióta. Sehol se jó - sóhajt fel de otthon legalább kiszámítható. Tanácsom az, nyáron senki ne menjen sehová. Mindenki dolgozzon. Viselje a meleget. Estére zárkózzon be a lakásába. Pihegjen. Tűrjön. Kezdjen bele a rég esedékes festésbe, fürdőszoba-csempé- zésbe, vakolásba és tizedik emeleti paneljába bebetonozott irdatlan domus-szekrénysorának kitermelésébe. Mire beköszönt az ősz, lakása már szebb, mint valaha. Öröm lesz hazamenni. Ünnep. De lehet, már most késő szerelő, szobafestő, mindenre elszánt bútorszállító után szaladgálni. Azért próbálják meg, hátha nincsenek még szabadságon. P.5.: Mikor ezt olvassák - bár gondolni sem merek rá már nyaralni fogok. Hiába, kezdhetném elölről: Nyáron mindenki megőrül. Én is.
