Észak-Magyarország, 1998. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-30 / 126. szám
Iái ÉM-Hétvíoi 1998. Május 30.. Szombat □ Bállá D. Karoly Ötéves a Pánsíp, avagy mi a baj a Csókákkal Bagu László Valahogy így Ötéves Kárpátalja fiatalabbik irodalmi lapja, a Pánsíp. A lap alapító kiadójaként még sincs kedvem emlékezni. Talán mert körbe „ez átkozott határban” (Fodor Géza költő szavai) egyre azt látom: minél kisebb a teljesítmény, annál nagyobb a megemlékezés. És annál hosszabb a genealógia. Hát én nem akarok családfát, sem felolvasni a telefonkönyvet: honnan a kezdetek, hány szerző, hány vers. Inkább eltűnődöm, vajon mi a baj a Csékákkal. Ugyanis nagyon tele van a Pánsípom velük. Szerencsére. Mert hogy ők írnak. Emlékezés helyett. Hál’ Istennek, nekik még nmcs mire. így aztán a bizonygató szívóskodás, és az erkölcsi tőke fáradságos kovácsolása helyett van idejük verset írni. Mindenkori felháborodására... kiknek is. No, de inkább sorjában. Először is arról, kik is a Csékák. Ők az a négy költő, akiket a legidősebb kárpátaljai írógeneráció egyik tagja nem tud egymástól arcra megkülönböztetni. így ha valamelyik fiatal megjelenik valahol, akkor számára az csupán „Az egyik Cséka”, esetleg éppen Cséka György, aki szőke és szemüveges. Vagy Bagu László, aki fekete és borostás. Vagy a vékony és holdvilág képű Pócs István. Netán a sportosan erős alkatú Lengyel Tamás. No és a felháborodások! Aligha történt véletlenül, hogy éppen Csékák lettek a Csékák. Nemcsak hogy Csé- Gyé jelentkezett közülük először önálló kötettel, hanem az ő versei képezik a Pánsíp legfőbb és állandó támadási pontját. Már legelső számunkban közölt opuszával kiváltotta egy újságíró kolléga cikké puffasztott rosszallását, amelyből megtudtuk, hogy a heréit vaddisznókhoz hasonlatos éjszakák versbe írása helyett szerzőnknek tillá- rom-haj-szépleány-de-imádlak-szerű megnyilvánulások keretében kellene kifejtenie ezredfordulós életérzéseit. Meglehetős rendszerességgel értesülünk az egyik vidéki általános iskola igazgatónőjének elemző mélységű véleményéről is, aki, midőn egy-egy Cséka-verset elolvas, a „Na, ezt izéid meg!” mondatban szokta összefoglalni irodalomelméleti kifogásait. Hallottunk egy pletykát arról is, hogy amikor nagyobb társaságban valaki kifogásolta az újabb Cséka-művek valamelyikét, akkor egyik hivatásos kul- túrpolitikusunk (sokan a kárpátaljai magyarság főideológusának tekintik) azt találta mondani: ilyen írások csak azért jelenhetnek meg, mert a Pánsíp a ....megkerülésével jelenik meg. A pon tok helyére mindenki helyettesítse be az intézményt, szervezetet, egyházat, szövetséget, pártot, kuratóriumot, egyesületet, amelyet leginkább el tud ebben a kontextusban és cenzori szerepben képzelni. Hát igen. Valóban. Ez egy megkerülésével készülő lap. Viszont ezek szerint az összes többi általuk van felügyelve! Ebben az összefüggésben érdekesnek találom, hogy napilapunk viccrovatának ofdenáréságai, vagy a magát vidámnak nevezni csak idézőjelben merészelő magazin szoftpomó vaskosságai hogyan kerülték el önjelölt cenzorhatóságunk figyelmét. Apropó, az idézőjelesen vidám magazin átvette egyik közleményünket, Lengyel Tamás versét. Annyira megtetszett nekik, hogy írtak mellé egy paródiának szánt valamit is. Nem vették észre, hogy az eredeti mű már önmaga is paródia: félreérthetetlenül feltűnnek benne költőink olyan sorai Pócs István Jeremiás meditációja szállnak a varjak / Babilon tornyain lomhán izzik a méla csönd/a pergő sivatag homokja eltemeti a kér teket / az ősz rásettenkedik a tájra/lassan ránkborul a tébolyult éjszaka s lyukacsos palástján átkacag az Orionködkép kecses csillagmiriádja / álmaink tova hömpölyögnek a vízzel / mi állunk hallgatagon a Fo Lengyel Tamás Utyi 5 K. Sz.-nak ajánlva már tartott a zajártalom két csigolya a hátamban gyengéden egymásba bökött gyík zördültén sáselszaladt és sárgán csöpögött (az enyéim is!), amelyekben pátosszal- megrendüléssel szólnak anyanyelvűnkről, szülőföldünkről. Lengyel épp ezt a pátoszt karikírozza ki jó humorral. Az idézőjelesen vidám lap tehát egy jó karikatúráról készíttetett egy rossz skiccet. Gyöngeségét maguk is beláthatták, és félhettek, hogy nem mindenki érti meg a paródia paródiáját, ezért sértődött kis magyarázatra hergelték magukat. Ennek értelme az, hogy a nevezett témák (anyanyelv, hazaszeretet) igenis szentek és sérthetetlenek, ironikus hangnemben hozzájuk közeledni tilos. Nos, e véleményt magam nagyon jól ismerem, és csak azon csodálkozom, hogy olyan orgánum hangoztatja, amelynek nagy jelentősége volt a kárpátaljai sajtóban rögzül tabuk megtörésében, és amely számára, úgy tűnt, semmi sem szent. Most megértettem: minden ki lehet tárogatni, kivéve a gyevi bírót. Szóval és végezetül: nem tudom, mi a baj a Csékákkal. Talán hogy kezükben nincsen nemzeti féltégla, és a mellük sem elég szűk kisebbséginek. És visszaemlékezni sem akarnak. Pedig ötéves a Pánsíp. Jövőre talán - ha megéli - beíratjuk az iskolába. Érteni mindent ugyanolyan rossz1, mint nem érteni semmit. Ha már kezded, folytatod, félsz. Mégis: mindent vagy semmit? Cizellált lelkű gyilkosok mosolyognak. Szemet szúr szemük-villanás. Húr. Rajtam játszanak (klasszikus!), rajtam látszana (?). Ideges vagyok. Az eltörpülés pillanatai. Ha összejön, örülsz, hogy élsz. Középutak helyett, alternatívák helyett: Villon meghalt. Villon él! (Mynth azkyth el sodor a' zeel) Bajvirágot nyíljon szájnak szeglete? Mosolyt tán? Mely mosolymány változtat? Kerékbe törnek. Későn jövőknek helyet még, helyet, Szemet szem ért. Vakhit, vakablak, (meg)vakít. A Süketek nem némák. Szétrágják a vénát. Csak az adrenalin lázad. De falhoz állítja, fejbesúgja a század. Szemet szemér. Bűntudat nélkül élek. Feketék között fehéren, fehérek közt feketén. lyamok torkolatánál / a varjak Babilon felé tartanak / szárnyaikat alig mozgatva a felfelé törekvő légmozgá sok erejétől hajtva lebegnek az Istár-kapu szikkadó kövei felett/a virágok belerohadtak a földbe/ a föld önmagába/s lassan elér minket is a sosem látott fagy és vacogó fogunk erejétől hajtva elmenekülünk a Őshaza pusztáira a lerombolt Templomot újra meg építeni s megszülni magunknak a keresztet. De addig sírni kell / Leigázva Babilon nevétől sírni kell / SÍRNI SÍRNI, SÍRNI, amíg majd Babilon tornyain is üsz köt ver egyszer méla csönd. sohse abban keress hibát ki felhúzta a zokniját fehér folt, piros lámpa vagy fekete csillagászati objektum előtt és sárgán csöpögött és sárgán csöpögött. azt mindenképp el kell még mondani ha a halott sirály nekimegy a falnak az eltörik a fején és szegény szerző nem zseni és nem lökött és rejtve volt a ratio Cséka György Frankenstein kápolna miért ugat? de miért ugat? hatalma az ész a szenvedély a szerkesztés nagykabátban hogy leélte életét és túl mindenen és semmilyen és sehogyan de beleállva a semmibe de miért és hogyan? és azt csinálta és ezt csinálta és a TV-t nézte és cigarettázott néha svábbogár volt torz csókokat helyezett el szerelmei nyakán aztán tüntetőtáblák az amúgy is ingatag agyállapotban amikor lehetetlen összpontosítani koncentrálni amikor különválik minden levelük hiszen Chaplin jó színész és azok vagyunk mindannyian bár nem szabad tisztálkodni mert minden összefügg a szöveggel bár ezt nem folytatta tovább hiába várták (részlet) jtes. „Vsíávaj Hanzo, hőre!" - „Kelj fel János, munkára!" Requiem vagy hálaének zeng a kohók tövében? Nemcsik Pál Kassa és Diósgyőr gazdasági érdekeinek összefonódása nem újkeletű; napkeleti bölcsek helyett mostanában a Rezes-dinasztia menedzsereivel találkozni a Fazola Frigyes által teremtett újmassai vasolvasztó kohó tájékán. Míg folyik a parolázás, jó kibic módjára figyelem a tőke lopakodását, s közben gondolataim a sivár jelenből a dicső múltba révednek. Nos! Kezdetben vala a zapehánka, melyet a Murány-völgyi vaskőfuvarosok a kohókhoz igyekezvén szekerük tetején gyújtottak meg, nehogy az isten hidege kárt tegyen bennük. Rom- bauer Tivadar jóvoltából már százötven évvel ezelőtt Ózdra is vihették a vaskövet. Kezdetben vala az olvasztár, ki a diósgyőri vagy az ózdi kohók tövében szorgoskodott, vagy a hengerész, aki a nádasdi vashengerműben váltotta valóra a gyáralapító Volny József álmait. Messze szállt a klopacska (lármafa) hangja, a gyári duda bőgése a Mu- rány, a Sajó, a Hangony vagy a Szinva völgyében. Nem kellett nógatni Han- zót, Jánost vagy Johannt, ki Korompá- ról, Szilicéről vagy éppen Dillingenből érkezett, és mára „nyelvet cserélt és hazát”. Gyáralapítók és kétkezi munkások, „munkás vagyok, ki több nálam”-ön- tudattal fizikai erejükkel és szakmai tapasztalataikkal gyámolították a magyar gyáripart. Hazai nyersanyagból gyarapodott az ország vagyona; volt bel- és külpiaca a termékeknek. Vígan pöfékeltek Diósgyőr, Ózd, Nádasd gyárkéményei, s Rimái Coalíció fatüzelésű kohóinak parazsa kihűlt. A magyar Ruhr-vidék mindennapi élete a gyarapodást tükrözte; a tőke megtalálta az utat a régió felé. A profitból jutott a munkásság szociális hálójának a szövésére is. A fejlődő kapitalizmus, késve ugyan, de beköszöntött szűkebb hazánk tájaira. És akkoron elközelgett az iparbázis új korszaka; a tőke a szocialista állam kezében koncentrálódott. A munkáshadat jelszavak garmadája serkentette a munkára: „Termelj többet, jobban élsz!”, de előbb biztatni is kellett a munka hadát: „Vedd el a gyárat a lusta herétől!” Hormoninjekció módjára pumpálták a nehéziparba a milliárdo- kat, de a szocialista brigádmozgalmak, kongresszusi munkaversenyek és a gulyáskommunizmus ellenére eljött a harag napja, midőn Dávid és Sibilla helyett „pártunk és kormányunk” vezérei már képtelenek voltak a magyar nehézipar, az óriáscsecsemő táplálására. Fazola, Rombauer és Volny igencsak összevonhatta szemöldökét, látva a kölcsönökért, a működő tőkéért utazgató állampárti vezetőket. Késő bánat, eb gondolat! A vagyon „őrei” könnyelműen elfecsérelték a profitot, mert t.i. „Bolond gazd’asszonynak üres a komrája!”. A teljes foglalkoztatottság elillant. Ha már a Grósz elvtárs által napkeleti országokból hozott pénz kevésnek bizonyult a reformhoz, nosza, lendítsünk egyet a történelem kerekén: „Add el a gyárat a lusta herének!”, vagyis emeljük piedesztálra a magántulajdon szentségét, s a „haza fényre derül?”. És megszabadulván a szocializmus jármától, az egyiptomi fogsághoz hasonló kötöttségektől, építeni kezdtük a kapitalista Magyarországot. A brigád némelyik tagja megtévedt, midőn a vagyon magánosítása bekövetkezett. Osztozkodtunk, s volt, aki így képzelte: „Ego prímán tollo, nominor quoni- am leo!”, vagyis „Elsőként én veszem el a részem, mert oroszlánnak hiv- nak!” József a fáraó álmát fejtegetvén hét szűk esztendőt jósolt, sokkolván az uralkodót. Ez a tengernyi horoszkóp csak nem akar. a végére érni a hét szűk esztendőnek. Mi mindig túlzásba esünk, túlteljesítjük a normát. Mint Villon pemahajdere ;a „nyakán érezte, hogy teste mily nehéz”, mi is gyűjtöttünk némi tapasztalatot a rekapitalizá- lódás kalandja során. A banda a muzsikálás után méltatlankodik az osztozkodásnál, hogy neki járna valami a gázsiból. A prímás eligazítja őket: „Igaz! Járni jár, de nem jut!”. A magánosítás nagy hajrájában egyre csak nő a magányosodás azok háza táján, akik „sötét gondok közt henyélnek”. Nem vigasztalja őket a hajdani munkásdal: „Munkátlanná vált két karunk!” Időszerűvé vált az egykori diákdal: „Boldogtalan az az anya, kinek vaskohász a fia!” A kohászdinasztiák emberpalántái már nem írják emlékkönyvükbe: „Tiszteld a munkát!”, s ha megszólíttatnak, kisfiam, mi leszel, ha nagy leszel: „Munkanélküli, vagy... vagyonőr, ... bróker,... szerencsekerék-forgató!”. Néha végigpásztázom a lepusztult gyáróriások laboda, bojtorján, pásztor- táska által borított udvarait. Hanzo, ha ma élne, szomorúan danolászná: „Zarostnul mi chodník trávou”, „Benőtte a gyalogösvényeket a fű”, amelyen a kedvesemhez és a munkába jártam. A Gyászdal helyett Hálaének is zenghetne a kohók tövében. Jön már Rezes, a zseniális privatizőr és részvénytulajdonos, felvirágoztatja Diósgyőr kohászatát. Úgy tűnik, közel az idő, hogy a munkába hívó gyári sziréna megszólal, a munkanélküliség nyomasztó évei után a kifinomodott tenyerek kissé megkérgesednek. Lemeszelik a falakról a firkákat: „Birka nép, meddig tűröd még?”, s az alkotó munka ismét visszanyeri méltóságát, becsületét. Bizalom ébred bennünk Rezes úr iránt, hogy a Kelet-szlovákiai Vasmű megőrizte prosperitását akkor, amikor a keleti piac összeomlott, s most az ipari üzemóriások munkáshada reménykedve énekelheti: „Már termelnek újra a gyárak...”. A magamfajta, ki a klasszikus műveltség birodalmában kívánt ismereteket szerezni, senki jóhiszeműségét nem akarja megkérdőjelezni. Ennek ellenére citálom az intelmet: „Timeo Danaos, et dona feren- tes!”, „Félek a görögtől, még akkor is, ha ajándékot hoznak!” Azt már csak súgva mondom, és köztünk maradjon, hogy jó lenne újra olvasni Ilf-Petrov kulcsregényét, az egykori szovjetmilliomosról. Ezt csak margószéli jegyzetnek szánom. De nekem mindig eszembe jut valami, mint például a népligeti majális, hol az elnökök nyilvános fórumon válaszoltak a kérdésekre. A párt és a szakszervezet elnökei. Ők ketten együtt? Jobb lett volna, ha szemben ülnek egymással, és egymásnak tesznek fel kérdéseket. De milyen rosszmájú vagyok? A Bethlen-Peyer-paktum jutott eszembe. Száz szónak is egy a vége, szeretném a diósgyőri kohászokkal együtt énekelni: „A pörölyöm most már az üllővasra vár!”
