Észak-Magyarország, 1998. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-28 / 124. szám
Kórház a lélek mélyén Örömmel olvastam Komya István cikkét az Észak- Magyarország múlt szombati számában. Kell ez a bírálat, mert az egészségügy válsága mellett, sajnos megjelent és jelen van - tisztelet a kivételeknek - a léleknélküliség. Az egyes orvosok és ápolószemélyzet eldurvult magatartása a betegekkel szemben. A gyógyuláshoz pedig nélkülözhetetlen a megértés, a jó szó. Illene tudni, hogy kit és hogyan kell megszólítani. * Többször előfordult jómagámmal is, hogy szerettem volna panaszkodni, elmondani a betegségem tüneteit, megmutatni a már birtokomban lévő leleteket, segíteni ezzel is az orvos munkáját. És erre: Mit gondol maga - ez nem magánrendelő, erre itt nincs idő - kaptam a nem éppen kedveshangú választ... Mondhattam volna magam is, persze, hogy nincs idő, amikor a doktor úr egy és fél órát késik, magával hozva kitüntetett betegeit... Visszatartottam érzelmeimet, és vártam, vártam, hogy tüzetesen megvizsgál. Mennyire mellbevágott, amikor egy másik szakrendelésen emigyen osztottak ki, utasítottak „rendre”: Mit panaszkodik, örüljön, hogy megérte a 72 évet, magam az ötvenet sem érem el... Engem annyi stressz és megpróbáltatás ért. Magának nyugalmasabb élete volt, bizonyos. Most mondjam el neki, hogy 18 évesen vittek ki a frontra, hogy fogságból hazatérve még két évet bányamunkára ítélve mennyire kellemes ifjúságom volt? Mondjam el, hogy 11 évet dolgoztam a megyei kórházban? Mondjam el, hogy a képzett és nagytekintélyű orvosaink és beosztottjai nem ütöttek meg ilyen hangnemet, pedig akkor is volt munkájuk, akkor is túlterheltek - de intelligensek voltak?! Orvosi esküjükhöz híven végezték munkájukat. Nem éreztették betegeikkel, hogy fáradtak, hogy alulfizetettek... Azzal szeretném befejezni, ahogy Komya István is írja: Akinek nem inge, ne vegye magára. Azok pedig, akik magukra ismernek, tanuljanak az írásból, a betegek jogos panaszaiból. A gyógyuláshoz nem elegendő a pirula - jó és megértő szó nélkül. Illés Endre, Miskolc Továbbra is várjuk olvasóink közügyekről szóld véleményét, észrevételeit. A rovatba beküldött tévéieket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni - minden esetben ügyelve az eredeti mondanivaló megtartására. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendét, az etikai normákat sértő írásók természetesen e helyütt sem jelenhetnek még. Nem foglalkozunk a névtelen levelekkel, aláírásként pedig a teljes név helyett monogramot csak akkor használunk, ha ez a szerző védelmében valóban indokolt. A Szólástér rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A javasolt megoldás: költözzön el! 1957-ben kerültem kapcsolatba Me- gyaszóval, mert akkor mentem oda dolgozni a gyermekotthonba. Nem volt ugyan teljesen ismeretlen előttem ez a község, mert az odavalósi pataki diákokat ismertem. Az akkori orvos lánya például évfolyamtársam volt. 1962-től aztán én is félig- meddig megyaszóivá váltam - házasságkötés révén. A feleségem rokonait, az általam megismert embereket tiszteltem, megszerettem őket. Szívesen töltöttük ott a szabadságunkat, majd a lányunk a szünidőt a nagymama és a dédi felügyelete alatt. Sajnos, dédike már elment, s közben az egyedül maradt nagymama is - az élet rendje szerint - dédi- kévé változott. Több éve, hogy a megöregedett szülőről való gondoskodást mi látjuk el a feleségemmel. Igyekszünk a kertet megművelni, a házat, a portát rendben tartani. Úgy tűnik, hogy igyekezetünk teljesen hiábavaló. Először az alsó kertről kellett lemondani, mert az általunk elvetett és kapált kukoricát más takarította be. Egyik alkalommal a feleségem észrevette, hogy gyerekek garázdálkodnak a kukoricában. Az anyjuk elé citálta őket, s a fejükre olvasta, hogy legalább 25-30 éretlen kukoricacsövet letördeltek. Erre a cigányaszszony: csak megkívánták a gyerekek a főtt kukoricát. A feleségem megkérdezte, hogy miért nem ültettek maguknak, ha annyira kívánósak a gyerekek, s végigtekintett a puszta udvaron. Mit gondol maga, nem vagyunk mi „parasztok”?! - volt a válasz. Mellesleg, a feleségem akkor általános iskolai igazgató volt, szerény személyem pedig igazgatóhelyettes Budapesten. Eltelt néhány év - a gyerekek is nőttek -, s most már bemerészkedtek az udvarra, a kamrába. Először csak kisebb dolgokat tulajdonítottak el, majd teljesen kirámolták a kamrát. Elvitték a diót, a mákot, a hagymát, a porszívót, zsákokat, festékeket, huzalokat stb. Feljelentést tettünk a rendőrségen, s a fiatal nyomozók lelkesen munkához láttak: nyommintát vettek, felbecsülték a kárt. Közben tudomásunkra jutott az elkövetők kiléte, s közöltük a nyomozókkal. S valóban, a valamikori kukoricatolvajok közül az egyik 14 éven aluli gyermek bevallotta, hogy ő volt a tettes, csak ő. Hallgatott a felnőtt társáról. Ezzel minden befejeződött, mert az érvényes törvények szerint a kiskorú nem büntethető, sőt, a szülők sem felelősek a gyermekük tettéért. A sorozat folytatódott: azóta kétszer törtek be a kamrába, kétszer a nyárikonyhába, egyszer a színbe, a kertből kiásták a zöldséget, a tuját, leszedték a meggyet, a pincéből elvitték az ott teleltetett leandert, a tyúkólból a tyúkot. Szinte már mindent elvittek. A polgármesternél többször panaszt tettünk, de minden hiába. Széttárta a karját, mondván, neki is ellopták a kelkáposztáját. Kialakították a rendőrőrsöt is, csak éppen rendőr nincsen. Vagy ezért, vagy azért. Az utóbbi időben mindig arra a hírre megyünk haza, hogy ide törtek be, oda törtek be, ezt vittek el, azt vittek el. A repertoár nagyon változatos. A tyúk az mindennapos, de szerepel benne WC-ajtó, fejőgép- tartozék stb. A rendőrségnek ezek nem ügyek. Valóban, a milliós, müliárdos csalásokhoz, lopásokhoz képest ezek ele- nyészőek, csak itt a károsultak legtöbbször a létminimum alatt élő kisnyugdíjasok. Az Országgyűlés elnökének elpanaszoltam az előbb leírt helyzetet. Elmismásolta a dolgot. Védjék meg a szomszédok egymást (a nyolcvanéves a nyolcvannégy évest!), állítsanak fel polgárőrséget. Ilyeneket mondott. A belügyminiszterhez azért nem fordultam, mert hiszen ő a kitalálója a megélhetési bűnözésnek. A köztársasági elnökünk legtöbbször külföldön van, nem ér rá, hogy foglalkozzon a magyar kortársaink életével, halálával. Annyi ideje azért van itthon, hogy a másság védelmének a fő szószólója legyen. Ki védi meg a tisztességben megöregedett, esetleg egyedül maradt embereket? - kérdezem végső elkeseredésemben, tehetetlenségemben. Senki. Ha magukat próbálják megvédeni, akkor börtönbe zárják őket Az ország bármely részén élő ismerőssel beszélek, műid azt bizonygatja, hogy ott is ilyenek a közállapotok. Igaz, majdnem elfelejtettem, hogy maga a miniszterelnök jelentette ki ország-világ előtt, hogy ma Magyarországon nincs közbiztonság. Ő már csak tudja. Az is biztos, hogy az idős emberek diszkriminációja ilyen fokon még nem folyt ebben az országban. Ezt meg én mondom. A megoldást az egyik kis fiatal nyomozó közölte anyósommal: költözzön el! Igen, a teljes kiszolgáltatottságban élő idősek, öregek lassan elköltöznek az Örök Hazába, de mondja meg nyomozó úr, akkor majd kitől lopnak el mindent a zsi- ványok? Nem vagyok bosszúálló, de üzenem a tolvajoknak, az orgazdák; nak, a pártfogóiknak, hogy Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek, s Isten kezét ők sem kerülhetik el. Tóth István Tiszaújváros Apátia ellen: sör és virsli Az apátia mindenki és minden iránti teljes közömbösséget jelent. Az ilyen emberekre szokták mondani, hogy akár fát is lehetne a hátukon aprítani. Ez jutott eszembe, amikor kiderült, hogy a választások első fordulójában csak minden második szavazásra jogosult élt törvény adta lehetőségével, és tett eleget hazafias kötelességének. Különösen érthetetlen magatartás ez abban a két hátrányos helyzetű megyében, ahol még ezt a részvételi arányt is alulmúlták, és meg kellett ismételni a procedúrát. Magyarázni persze mindent lehet, csak hihető és elfogadható indokokat nehéz találni az igazolatlan távollétre. Legfeljebb azt a kérdést tehetjük fel: hogyan várják el ezek után a pozitív diszkriminációt, függetlenül attól, hogy a végső eredmények alapján milyen összetételű kormány alakul? Mert ebben a térségben okkal, ok nélkül panaszkodni és követelni nagyon is tudnak. Itt hangzott el az a nyilatkozat - méghozzá mértékadó helyről! hogy nekik nem csalt hálóra, de halakra is szükségük van! Ami azt illeti, nem új jelenségről van szó. Történészeinket például még ma is sokkolja a mohácsi tragédia. Legfeljebb azt nem hangsúlyozzák, ha az ország akkori lakói közül ha csak minden huszadik fog fegyvert, egészen másként alakulhatott volna a sorsunk. Aztán eszembe jutott még egy régen elhunyt egykori munkatársam sztorija arról: hogyan lett kommunista? Közvetlenül a háború után mint köztisztviselőnek, jóindulatúan ajánlották: lépjen be valamelyik pártba. Megtudta, hogy a Polgári Demokratáknál a gyűléseken szendvicset és üdítőt is felszolgálnak. Gondolta, ez pont neki való hely, és belépett. Majd később beleolvadtak a Szocdem pártba, végül egyesültek az MDP-vel. Mire észbe kapott, már oszlopos tagja volt az új kreációnak. Talán nem járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom: a választók soha nem tapasztalt arányban mennének el szavazni, ha utána mindenkit megvendégelnének egy pár virslivel és egy üveg sörrel, vagy üdítővel. Minden poénkodás nélkül javaslom kipróbálni. Sokkal többet érne, mint óriás plakátokra és tv- reklámokra költeni a pénzt. Ugyan mi mást lehetne tenni, ha egyszer ilyenek vagyunk. Kiss József Miskolc Gyermeknap ’98 Május utolsó vasárnapját már minden kis és nagy gyerek izgatottan várja. Nem csoda, hiszen ez az ő napjuk. Ilyenkor „bármit” kérhetnek anyától, apától, nagyiéktől, nemigen hallani szájukból azt a bizonyos tagadó szót. Mert ugye, ha kénytelen a szülő az év többi napján nemet mondani, fegyelmezni, ezen a napon mindent elnéznek nekik, hiszen gyereknap van. Gondoljunk csak bele, ennyiből áll a gyermekeink boldogsága: veszünk vattacukrot, lufit, müanyagjáté- kokat, és nem adunk időpontot, mikorra kell hazaérni az udvarról. Mennyire jobb lenne a jövő nemzedékét úgy nevelni, hogy nem csak gyereknapon figyeljük őket, hanem az év többi napján is. Figyeljük öt mit akar, lehet abban is jó, és értékeljük a gondolat- menetét is, nem mindig a miénk, felnőtteké a tökéletes, a jó. Segítsünk nekik, hogy megtalálják önmagukat az életben, és jó úton haladjanak. Adjunk teret, hogy tudja a személyiségét kibontakoztatni. Fel kell készítenünk a „nagybetűs” életre, hogy egyedül is megállja a helyét. Mert ellenkező esetben a legtöbb fiatal csak lefelé süllyed, és később már nem várhatunk tőlük sokat, amikor pedig rájövünk, már késő... Tudjon egyedül dönteni, reális képet alkotni a világ- ról. Bármilyen nehezen is élünk a mai világban, foglalkozzunk, törődjünk gyermekeinkkel többet, nem éri meg, hogy ezért elhidegüljön tőlünk! Gondolkozzunk el ezen, ha máskor nem, de gyermeknap közeledtével, amíg nem késő. Még egy útmutatás - ha ugyan kell még a tanács: „Szép dolog kifaragni egy szobrot, és életet adni neki, de még szebb kiformálni egy emberi lelket, és megtölteni igazsággal." Gáwel Andrea, Miskolc A kivégzett vöröskatonák emlékére Verőfényes, tiszta reggelre ébredt a falu 1919. május 23-án, s mindenki megszokott reggeli teendőit látta el. Azokban a napokban viszont a tanítás szünetelt az iskolákban, mivel a községet napok óta vöröskatonák tartották megszállva. A református néptanító Kocsár István épp Halastik Pál gesztelyi, majd később budaörsi orvos gyümölcsösében dolgozott. Úgy kilenc óra felé járt az idő ezen a bizonyos keddi napon, amikor a kis-gesztelyi Hernád híd felől lövések dördültek. Mivel a kertből végig lehetett látni a Hernád mentén a híd felé, Kocsár István azonnal a lövések irányába tekintett. Újabb lövések dördültek, s látta, hogy emberek hanyatlanak a földre, körülöttük fekete ruhás katonák álltak, fegyverrel a kezükben. Hogy mi késztette az aranydiplomás néptanítót, hogy azonnal a híd felé rohanjon a part mentén? A borzalom, az ösztön, vagy csupán a kíváncsiság, hogy mi történt - nem tudni. De nem csak ő rohant a híd felé. Szaladt oda Zmeskál Zoltán, a közelben lakó akkori földesúr. és Szűcs István, aki a Zmeskál család belső embere volt. A híd gesztelyi oldalán azonban egy cseh tiszt állította meg a túlpartra siető- ket. Csak hosszas huzavona után engedte a három „kíváncsi” férfit a túlpartra, ahol eléjük tárult a megrendítő kép. Négy kivégzett vöröskatona holtteste feküdt a füvön, körülállva cseh légionárusokkal. Mint a későbbiekben kiderült, ez volt a dráma első, kisebbik része. Öt-tiz perc múlva újabb feketeinges katonák tűntek fel Onga irányából. Nyolc embert kísértek, akik között volt katonaruhába öltözött, de volt ruhájától megfosztott is. Amikor arra a helyre értek, ahol holtan feküdtek társaik, a feketeingesek lökték, taszították őket le az útról, a holttestek felé. Hiába próbálkoztak ellenállással, tudták, hogy rövidesen az a sors vár rájuk is, mint a füvön fekvő társaikra. Mint körvadászaton á bekerített űzött vadakra, úgy lövöldöztek a nyolc emberre, mindaddig, amíg holtan estek össze. Mindezt Kocsár Istvánék 40-50 lépés távolságról megdermedve nézték végig, s hogy pár másodperc alatt hány lövés dördült el, csak a jó ég tudná megmondani. Lezárult a dráma második része is. Pár perc múlva feltűnt a hét tagból álló harmadik csoport is. Nem volt irgalom, nem volt kegyelem a kezüket feltartó, életükért esdeklők részére. Űzték, hajtották őket a már kivégzettek felé. Újabb sortűz. A feketeingeseknek talán örömük vagy gyönyörűségük telt abban, hogy védtelen, fogságba esett katonákat közelről halomra lőttek. Rövidesen újabb kis csoport tűnt fel a süvöltő felől, ahol nem is olyan régen, még Leinin- gen vívta utolsó győztes csatáját a cári csapatok felett. Újabb lövések, újabb négy áldozat hanyatlott le a kivégzett bajtársaik mellé. Az idő lassan telt, a holttestek ott feküdtek a kivégzés helyén. Délután lehetett, amikor Gesztely vezetősége engedélyt kért, vagy talán parancsot kapott a holttestek eltemetésére. Két szekeret rendeltek ki a temetőbe kiszállításra, ahol már a falubeli férfiak hosszú sírt ástak. A halottakat szekerekre rakták, de ekkor vették észre, hogy az egyik katona még él. A kegyetlen gyilkosok visszadobták a sebesült férfit a földre és újabb lövésekkel végleg kioltották az életét. Négy-öt óra felé járt az idő, amikor a mártír vöröskatonáknak a református egyház részéről Kun Zoltán, a katolikus egyház részéről Csi- cseri Ferenc plébános és Palaj- da János kántor adta meg a végtisztességet. Ekkor már mindenki biztosra vette, hogy a mártírként halt ifjú katonák háborítatlanul fognak nyugodni a gesztelyi temetőben. Ám júniusban egy bizottság szállt ki Miskolcról, s a sírt felbontották, a holttesteket kiemelték. A bizottság vezetője Pfligler, miskolci orvos volt, aki az exhumálásról jegyzőkönyvet vett fel, és fényképet is készített. Az immár egy hónapja a föld alatt pihent katonák holttesteit a községből kirendelt emberek egymás után sorra emelték ki a sírból, és helyezték őket egymás mellé. Meglepő volt, hogy a testeknek még rendes, de halvány színük volt, ami azonban a júniusi napsütésben pár perc alatt bronz színűvé vált. A • kiemelés után megkezdődött a fényképezés. Minden halottat úgy helyeztek el, hogy a halálos lövés helyét jól lehessen látni a képeken. Kocsár István, áki nemcsak a kivégzést nézte végig borzalommal, akkor is ott volt, az exhumálás alkalmával is szörnyű hátborzongató látványban volt része. A szakértők megállapították, hogy bizony az áldozatokat dum-dum golyóval végezték ki. A sírt az idők folyamán fű borította be, és csak 40 esztendő múlva, kutatásokat végző miskolci postások küldöttei állítottak síremléket bajtársaiknak. Tíz év múlva, 1969-ben, a kivégzés helyén emlékoszlopot állítottak a mártíroknak. S hogy mindezt miért meséltem el? Magam sem tudom. A Horthy-korszakban sokáig tilos volt e szomorú eseményre való emlékezés, de a katonák sírján mindig volt friss virágcsokor. A negyvenes években, a leventéket a tömegsírhoz vezényelték és irredenta szavakkal beszéltek a mártírokról. A rendszerváltásig, azaz az 1980-as évek végéig a gesztelyi iskolások minden évben megemlékeztek az 1919-es tanácsköztársaságról a kivégzés helyén, de a rendszerváltás óta kezdjük elfelejteni a tragikus múltat. Lassan feledés merül a 23 postás vöröskatona brutális kivégzése a Hernád partján, bár az igaz, még ma is kerül friss virág a mártírok sírjára. (Felhaszn. Írod: Kocsár István: Mi történt a gesztelyi hídfőnél, visszaemlékezés) Sztrakon Tamás, Gesztely JOGSEGÉLY. Felhívjuk az érdeklődők figyelmét; hogy jogsegélyszolgálatunk a 212-es szobában áll rendelkezésükre. Tanácsokat és felvilágosítást ad Demeter Lajos ügyvéd.
