Észak-Magyarország, 1998. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-23 / 120. szám
5i <■ • ífefe&t&i&tó«».Zítesítafr m mmm. WMWmmmß 1998. MAjus 23*. Sióm*» □ Azok mindig szembejönnek, bármerre jár az ember. Dobos Klára Nem túl hagyományos időpontban: délelőtt 10 órakor nyílik meg jövő kedden Papp László festőművész kiállítása. A magyarázatot a helyszín adja: egy iskolában, mégpedig a miskolci Avasi Gimnáziumban lesz a tárlat. ® Ez jó időpont a diákoknak - mondja Papp László. - Ezek a kiállítások nem elsősorban a nagyközönség, hanem a gimnázium ifjúsága számára nyílnak. Az, Avasi Gimnáziumban komolyan veszik a művészeti oktatást, ezért rendeznek viszonylag gyakran kiállításokat. Engem már vagy három éve „nyüstölnek". Többször meg is ígértem, aztán elhalasztottam. Tréfásan mondva fegyvernek látszó tárggyal kényszerítettek, hogy most már végre csináljam meg a tárlatot. □ Miért halogatta? • Az az igazság, hogy plusz költség és plusz munka. Paszpartúrázni kell, válogatni... Utoljára talán három évvel ezelőtt a Megyeháza Galériában volt kisebb bemutatóm. Délelőtti tárlatnyitó- villámfényes tájkép Én a kereskedelmi szakmunkásképzőben dolgoztam, illetve már nyugdíjasként félállásban a Zrínyiben. Azért jöttem el, mert egy régi tanítványomnak szüksége volt állásra: átadtam neki, hiszen én már eleget csináltam. Egyébként egy kicsit hasonlóan kerültem én is a kereskedelmibe: Seres János barátom adta át más elfoglaltságaira hivatkozva nekem ezt a lehetőségét, amikor meg voltam szonüva. □ A mostani, kiállításra milyen anyagot szán? » Elég vegyes anyag lesz, benne régebbi és újabb képek, műfajukat tekintve grafika, sokszorosító grafika, akvarell... minden. □ Nagyon sok tájképe van... • Szeretem a tájakat. Azok mindig „szembejönnek”, bármerre jár az ember. ’41-ben voltam a nagybányai művésztelepen, megmaradtak kis vázlataim, az egyiket a nagybányai hegyekről a közelmúltban dolgoztam fel újra. De festettem a megyerhegyi tengerszemet, a bogácsi pincesort, a nyéki tavat... Régi kedves képem a viharos Csabai kapui részlet. Sötét a kép, mert nagyon sötét volt. Nem volt semmi fény, csak amit a villám adott. Teljesen átázva, csuromvizesen bementem a művésztelepre, és ott egy óra alatt megfestettem... □ Tart majd tárlatvezetést is a gyerekeknek? • Ha magyarázatot igényelnének a képeim, biztos beszélnék róluk. De ezek közérthetőek. Legfeljebb a különböző technikákról lehetne beszélni egy-egy munka kapcsán. Ez pedig az itteni tanárok feladata... Amikor én tanítani kezdtem, a rajzoktatás nagyon csehül állt. Ezt a tárgyat akkoriban nem is szakképzett tanárok tanították, és panaszkodtak, hogy nem lehet eredményt elérni. Én megpróbáltam. Talán jellemzi az eredményt, hogy a megyei rajzkiállításon az én tanítványaim adták az anyag 75 százalékát. Úszhattam a dicsőségben, de mondtam, nem én vagyok jó, a többiek gyengék. így nem nehéz versenyezni. Azóta - talán ezt is egy kicsit saját eredményemnek tudhatom - már sok az esélyes... (Papp László kiállítása az Avasi Gimnázium aulájában május 2&tól június 15-ig tekinthető meg.) Fotó: Dobos Klára □ Ez ugye nem azt jelenti, hogy nem szereti megmutatni, amit csinál? • Természetesen az ember szívesen megmutatja a munkáit. Nekem régebben elég sok kiállításom volt, de egyre terhesebb az ilyesmi. Pár képpel mindig szerepelek a szokásos Téli Tárlaton. Azzal meg is elégszem. □ Ha felajánlanák, hogy választhat: egy nagy múzeum. elit közönsége vagy egy iskola diákközönsége előtt állít ki, melyiket választaná? ® Egyrészt a diákság is elit közönség, másrészt pedig megnézik a nevelők, az ismerősök is, úgyhogy olyan nagy különbség számomra nincs a kettő között. Az én életem és működésem szorosan összekapcsolódott a művészeti neveléssel. ’55 óta vezetem a most MSZOSZ-díjat kapott Diósgyőri Vasas Képző- művészeti Kört. Állíthatom, a megye legjobb rajztanárai tőlünk kerültek ki, neves képzőművészek nevelkedtek körünkben. Például itt az Avasi Gimnáziumban tanít Ihász Zsuzsa tanárnő, ő is nálam kezdett. De megyei és városi szakfelügyelő lévén szoros kapcsolatban voltam a nemtanítvány tanárokkal is. Tornay Mari versei költemény az alvadó vízre abroncs feszül az uszálynyom a sirályvijjogás egyedül vagyok rácsok között pocsolyában arcot mosnak a csillagok töklámpa szállnak a kardszárnyú delfinek a hüllő-hold moszatja befed konyhaablakom mögött kuporgok a vüágítótorony ittfeledett őre csak töklámpa világol ELLOPTÁK KÖRÜLEM A TENGERT mágnes a júniusi Szentendre Vas Istvánnak tisztelettel üreges hallgatású bodzák sztaniol iramlású bogarak és hársvirág izzik az esőcsatornákban jónapot köszöngetek a futórózsáknak de elnéz mellettem fütyörész kerítést fon a reggelre kupacokban a nyárelő magabiztos kellékei míg én fázom s mágneses-szívű köveidre se léphetek a jázminon elsőfű-borzas madarak pásztáznak fókusz szemekkel csőrükben zöld gyöngy a június permete átpereg a téren félek leáztatja a díszleteket * „Szentendrének költője született” - jelentette Vas István 1989-ben. „Tornay Mari egész lényével, indíttatásával, érdeklődésével és érdekeltségével szentendrei költő - írta róla az idősebb pályatárs. - De nem a kirándulóknak, turistáknak, idegeneknek szánt szentendrei látványok és látványosságok költője...” Tornay Mari „szentendreisége” Vas István szerint világ- szemléletet, kultúrát, életfelfogást jelent. Az egyébként sátoraljaújhelyi születésű költő lassan egy éve Miskolcon él, így a újabb „szentendrei” versek már miskolciak lesznek. T űzijáték? Szép, szép az égen. ezer színben viliódzó izé... Elkápráztat. De nem oszlatja el a sötétséget! Afféle égi buborék. S ugye tudjuk: „Eloszlik, mint a buborék, / S marad, mi volt, a puszta lég. ” >Nem hiába használjuk a kifejezést átvitt értelemben is. Mert a szó- és mondatpetárdák ,fellövése” sem más, mint tűzijáték. Ha valakinek kétségei volnának, gondoljon a parlamenti vitákra; mikor a honatyák nagy pukkanású petárdákkal próbálkoznak. A töltet azonban rendszerint gyenge; a „bom- basztikok" - útjuk felén - döglötten hullanak alá. Pedig, pedig akár néhány szó is fényességet teremthet; belevilágíthat akár letűnt korok mélyébe is. De nem hagyom tovább kétségek közt az olvasót - közlöm a tényt. S a tény csupán ennyi: Rudolf Schuster Kassa polgármestere - akit díszvendégként köszönthettünk Miskolc ünnepén - átadta nekünk városa címerlevelének másolati példányát, ami 1369-ben állítatott ki Diósgyőr várában, Nagy Lajos országlása idején. A közönség mérsékelten tapsol A pillanat nagyszerűségét nem sokan érzik. Vagy tán túl sokan is érzik, s nem. gondolnak az öröm. tapsos kifejezésére? Voltaképpen azt sem tudnám megmondani, hogy én tapsoltam-e vagy sem. Azt azonban pontosan tudom, hogy milyen gondolatok cikáztak át rajtam. Az első - mert az ember már csak ilyen - az, hogy Me- ciar meg fog pukkadni, ha értesül a dologról. A második pedig az, hogy Rudolf Schuster - aki magyarul is szívesen megszólal Miskolcon - mennyivel nagyobb formátumú politikus, mint sok szlovák vezető. És aztán nem arra gondolok, hogy Kassa hány évszázadon át. volt. Magyarország szerves része, hanem... Hanem eszembe jut a szlovákok „bársonyos forradalma”, amit Kassán éltem át. Az első mozzanat, mikor a lányok, asszonyok a kokárdákat készítik. A szlovák és magyar nemzeti színek gyönyörű harinóniában egyesülnek a fűzött gyöngykoszorúcskában, (Ma is őrzöm, amit mellemre tűzött egy ifjú színésznő.) A Tháliában - a magyar színházban - elmaradt aznap az előadás. De nem maradt el az öröm és a taps: szinte mindannyian pohár- köszöntőre ragadtattuk magunkat. A határok mind könnyebb átjárhatóságáról, sőt spiritualizálódá- sáról beszéltem. Mert, ha nincsenek sorompók, ha szinte úgy közlekedhetünk két ország között, mint a madár - akkor mi nem fogjuk siratni a Felvidéket, akkor mi nem fogjuk emlegetni a trianoni békediktátumot. S odaát is bizonyára lámpával kell keresni azt a nacionalistát, aki azon sopánkodik, hogy miért nem nyomultak csapataik 1919ben a Tiszáig - bekebelezvén így természetesen Miskolcot is. Kicsit elragadott bennünket a hév akkor és ott Kassán. A menyasz- szohy soha nem olyan szép, mint ahogyan elképzeljük. Nekem azonban nagy tanulság volt a színházbéli ünneplés. Megértettem, hogy tényleg csak szabod nép tesz (tehet) csoda dolgokat. S persze azt is, hogy az internacionalizmus gyönyörű eszméje - amibe én mindig annyira hittem - a gyakorlatban nem volt más - a mi „béketáborunkban” mint bolsevik maszlag. Mert micsoda nemzetköziség az, amelyben nem találja a helyét Szent-Györgyi Albert, ahol fenntartással fogadják Kodályt, ahol Hidas Antalnak biztosítanak elsőbbséget József Attilával szemben, ahol Mórái Sándor persona non grata? Én azért utálom, a bolsevik címké- zésü internacionalizmust, mert - gyakorlata szerint - minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Például? Nos, ha a nagy Szovjetunió képviseletében megérkezett egy három tagú újságíró-küldöttség valahová, akkor a litván, tanárnő, a moldovai káder és az orosz pártpublicista korántsem tűnt azonos szabadságjogokkal bíró személyiségnek. Ugyanazt a nagy birodalmat képviselték, de az egymáshoz való viszonyuk hideg, sőt feszült volt. Vilnius, Kisi- nyov, Moszkva bizony három külön világ - azóta tudjuk. De akkoron nemigen értettük. Mi magyarok, szlovákok, csehek, németek, lengyelek, románok etc. magunkban csak nevettünk a három szovjet küldött ellentmondásos magatartásán... A kulturált, precíz német (NDK-s) vendéglátókra pedig nehezteltünk, hogy annyira gazsulálnak a szovjeteknek. Pedig nem az ottani újságíró szövetség pedagógiai tagozata - az ő vendégszeretetüket élveztük - volt túlbuzgó... A hone- cker-i NDK akart mindenáron megfelelni a Szovjetunió követelményeinek! Igaz, nem is tehettek mást, hiszen a. Szovétszkaja. Ar- mija csapatai nagyon is látványosan voltak jelen. A februári Potsdamban például leállították a forgalmat - félreállítva a mi autóbuszunkat is mert katonai díszszemle (voltaképpen erőfitogtatás) kezdődött síppal., dobbal, s persze harci jármüvekkel. Mi ez, mi ez? - kérdezték a béketáborból összejött kollégák. A Vörös Hadsereg megalakulásának napja ünnepeltetett... Ebben csak az az érdekes, hogy az NDK-n kívül egyetlen csatlós államban sem ünnepelték ezt a napot. Ami ugye nem. véletlen; a Szovjetunióhoz fűződő meghitt baráti viszonyt minden szinten deklarálni kellett a németeknek. Ez alkalommal például elvittek bennünket egy kis vidéki iskolába, ahol „véletlenül" úttörő foglalkozásra toppantunk be. A díszbe öltözött gyerekek orosz nyelvű leveleket fogalmaztak, írtak a szovjet pioníroknak. Eszmei, nyelvi segítségadás céljából jelen voltak az ifjúsági szervezet (FDJ) patro- náns tagjai, s néhány szülő is. Hát ekkor kellett a szívnek megszakadnia! Mikor a berlini falat lebontották, az örömmámorban úszó németek között - de hisz’ láthatták elégszer a tévé- meg a fümfelvételeket - talán ott voltak a szovjet pionírokkal levelező hajdani kisdiákok is. Már ez is történelem... Annyira az, hogy a minap két tizenéves fiú csak nézett, mikor Monokon arról hallottak, hogy nemcsak Kossuth Lajos született itt, hanem az a Németh Miklós is, akinek miniszterelnöksége idejű1 megnyitottuk - a sok NDK-s TW' bánt előtt - nyugati határainkat- S aztán a FAL... a FAL! Fontos ez? - kérdezte a mag}’01' gyerek az édesanyját. A német cseregyerek pedig áZt kérdezte: milyen fal? De hisz’csak most. volt 1989... Ige'1 nekünk. A két fiú. még óvodás vök akkor. A történelmi leckét meg mintha nem szorgalniaznánk. Vajon hányán tudják, (hányát1 tudják most és hányán emlékeznek majd később), hogy Rudov Schuster Miskolc város ünnepül egy színpadi - de nem színpadid* - gesztussal, tulajdonképpen történelmi cselekedetet hajtott végre. Mennyi, idő kellett hozzá! Furcsa, dolog ez. mert Miskolc és Kassa között - Kassa és Miskolc között - mióta a világ világ - mindig ugyanannyi volt a távolság mérföldekben vagy kilométerekben. Egyszer mégis nagyon közel volt egymáshoz a. két város, máskor meg nagyon messze; szinte megközelíthetetlen messzeségbenM ost, hála Istennek, közelebb kerültünk egymáshoz! S nemcsak azért, mert a közlekedés javult. A szándék lett jobb. S ha két határment1 város szót ért egymással, miért né érthetne szót két - közös határú ' ország? De mikor? Bizonyára lesz, aki megéri... Gyarmati Béla Szószólóban
