Észak-Magyarország, 1998. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-09 / 108. szám
Társadalom és kultúra 1998. május 9. Jól bevált recept Széchenyit idézni, hogy a nemzet felemelkedése a kiművelt emberfők sokaságán múlik. Csakhogy egyre kevesebb az emberfő. Szokás azt is mondani, hogy az oktatás stratégiai ágazat, amely kiemelt fejlesztésre szorul. Csakhogy alig van terület, ahol olyan drámai mértékben csökkent volna a fizetések reálértéke, mint a pedagógusoké. Hazai tervezők gyakran vetik össze Magyarország jövőbeli lehetőségeit a távol-keleti kis tigrisekével. Csakhogy... AZ ÉSZAK-MAGYARORSZÁG, A HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ ÉS A KELET-MAGYARORSZÁG MELLÉKLETE Tanár vagyok: egyre bürokratizálódó, hivatalnoki szerepek őrizte alkalmazott, vállalkozói igényű, átlagos (minimális) szükségletű, jelenét a fiktív, bizonytalan jövőbe toló állampolgár. Akiről sokat beszélnek, akiért „megfontoltan” tesznek, hisz’ ha ennyit kibírt, kibír még többet is, ha meg nem, van még munkaerőpiac! jelentés a vé ERDŐS BÁLINT Társadalmi skizofréniák vesztesei vagyunk, s közben harmóniát erőszakolunk a jövő tébláboló, magunk képére igazított nemzedékére: féligazságok délelőtt, drasztikus igazságok délután s a tízperces szünetek füstös, gyónó pillanataiban. Kinevetjük magunkat, s zsoltárokat sírunk, hogy hova jutottunk! Dőzsöl a praktikus, beosztó szemlélet közöttünk. Számoljuk a perceket, összekapunk ötven forinton, »ntrikázunk bizalmas kávézásaink közben, híreket terjesztünk, mint a mételyt, s lassan belegabalyodunk nyirkos, dohos szövevényeinkbe. Herdáljuk munkaidőnk, s valakik az innen-onnan kiizzadt jövedelmeket is megcsapolják, s ellenőriznek jól bevált eszközökkel, nehogy a létminimum fölé tornászhassuk magunkat. Persze közöttünk is vannak karrierek, s minket is megosztott a megosztottság. Bennünk a társadalom, s az elnyel bennünket. így darabolnak-formálnak lassan bohóccá! Gazdáink Romlottak és erőszakosak. Tesznek fánk. Megfélemlítenek bennünket, s hazudnak rólunk a média segítségével. Néhányunkat csak a tévedés látszatáért száműztek a pályáról, nekik lelkiismeretük és politikai tisztességük sincs. Júdás különb volt náluk. Ők nem férfiak - puhány gazemberek, s már nyomukban fiaik, unokáik... Akiben pedig hittünk, ’56-os múltja miatt, most hallgat, mert erőtlen, s nem hisz magában sem, bennünk sem. Ezermilliós „szépfiúk”, jó lesz vigyázni: az ország háza a mi házunk, s a magas trónokról nagyot lehet zuhanni! Megszédült polgármesterek be téglának, hogy adatokat gyűjtsenek, mit mondott X.Y. az utcán. Aki hallgatózik a tanterem ajtajában, hogy minősítse a bent lévő kolléga fegyel- mezői hozzáértését. Aki a tanár súlyos betegségét használja fel arra, hogy az iskolai vezetéssel megállapodjon annak elküldéséről. Kilenc éve a „páholy” második sorából előléptek a „reformerek”, alig- tudással, alig-lélekkel, a felfelé megkelepcébe került: lelkűkben, gondolkodásukban jó szándék - iskolát.akarnak működtetni. Mégis kikerülhetetlenül skizofrénné kell lenniük: termelésre kényszeríti őket az önkormányzat, a kvótavadászat tiltott és nem tiltott eszközeivel élnek, ha nem akarnak hivatalos munkaerő-felesleget gyártani kollégáik köréből. Bizonyítani kell sikerességüket, a piacon való elismertségüket: jó jegyek, kijelölt: csóró, tekintély nélküli senkik, érdektelen, haszontalan emberek, akikkel nem szívesen, legfeljebb kényszerből állnak szóba. Lefizetni őket nem kell, mert bután moralizálók, vagy feletteseikkel, vezetői kenőpénzzel, névtelen levelekkel, petíciókkal, az önkormányzatnál tett feljelentésekkel sakkban tarthatók. A társadalom szakmai kompetenciánkat semmibe nézve azt várja tőlünk, hogy minden gyermeket Már régen rácsos „vendégtoga- dóban” lenne a helyük sikkasztásért, törvénytelen lakásvásárlásért, a város vagyonának hűtlen kezeléséért, több- rendbeli tudatos károkozásokért, átjátszásokért, s mit még a fantázia elbír! - de a törvény rájuk nem vonatkozik, mert a törvény önmaguk és gátlástalanságaik. S most, hogy számonké- retnék, vajon hova menekülnek, hogy megússzák? Addig, míg ők világol- nak a mi nevünkben, a pedagógusok és más bérből élők sorsa is az éhbéren tengődés, a mindenből kimaradásé és lapításé. Igazgatók Némelyikre a kutyámat sem bíznám! Főként azokra, akik mindig megbízhatóak voltak, komfort úriasszonyok és urak, akik kilenc éve még a vörös oltárhoz borultak hasznos csókkal, mára keresztények között gyűjtik sosem tudni mire jó barátaikat. Új oltár, új szerep. Akik diákjaikat építik felelni akarás előregyártott mimikrijével. Ők az alkalmazkodás képzeletbeli kitüntetettjei: a kor új hősei, akik meghallván a XX. század végének szózatát, tüstént nagy munkába fogtak, hogy felépítsék kis családjuk nagy tisztességét. Jóban lenni mindenkivel - evolúciós szokásaik így nemesültek ars poeticává. Kialakították udvartartásukat, s oda csak a kiválasztottak juthattak be. Ha valamelyiküket támadás érte, összefogtak, mint a falósejtek, és faltak, míg az ellenséget el nem emésztették. Létezik az igazgatók véd- és dac- szövetsége: a végsőkig ki nem szivárogtatni rájuk nézve veszélyes adatokat, tényeket; a juttatásokat, jutalmakat feltétel nélkül elfogadni, a belső udvartartást csak ritkán minősíteni, nyílt színen óvatosan dicsérni, a nemkívánatos személyekről szóbeli vagy írásbeli „káderlapokat” köröztetni, szavukat megszegni munkaszerződések kötésekor, önálló jogi személyként, az iskola érdekét képviselve. Az igazgatók többsége azonban szülői elégedettség, kedvező felvételi átlagok, új szakok nyitása, hírek a médiákban, reklámhadjárat, praktikusmérhető értékek felkínálása stb. Kevés ösztönösen jó menedzser és gazdasági fogékonyságú vezető van közöttük. Nem szakmájuk. Olyan feladatokat kell elvégezniük, amelyek feltételeit nem ők tartják a kezükben. Közben az összefonódó állami és banki szféra tudomást sem vesz arról, hogy a fiatalkorú bűnözés megjelent az iskolákban. Szolgai tudatot vár el a hierarchia minden pontján. Az utea Amikor egyik barátom újdonsült tanári diplomával ugyanúgy stoppos módon akart hazajutni, mint addig egyetemi éveiben, és amikor a sofőr kérdésére, hogy mi a foglalkozása, azt felelte, hogy pedagógus, a vezető becsapta az ajtót és otthagyta, én már tudtam: a legjobb szándékkal, szellemi akarnoksággal sem lehetünk többek, mint amire a társadalmi köztudat feltétel nélkül, kedvezően osztályozzunk, nivelláljunk újból és újból, hisz neki csak a papírra van szüksége, nem a tudásra, sőt kikéri magának, hogy gyermekét nevelni merészeljük. Gyermekeik e gondolkodás közvetítői: szavak, fenyegetések, gyűlölködések ujjpróbálgató agresszorai. Szülők Négy-öt éve mintha már nem is lennének. Arctalanság jellemzi őket. Szülői értekezletekre, fogadóórákra csak töredékük jön el. Néhányukkal sohasem találkozom. Nem tudnak semmit a gyerekeikről, s gyermekeik, akik sokszor csak családipótlék-termelők, pórázon vezetik őket, hazudnak nekik is, hazudnak tanáraiknak is. Ha valami baj van, ők másra mutogatnak, s végső soron a pedagógusra mindent rá lehet kenni, ha végképp egyedül marad. Sokféle szülő van: gondolkodó és felelősséget érző; gyermekét éheztető garázda iszákos; egyenesen életveszélyes; gyermekével minden fájdalmát és derűjét egyedül megosztó, sokszor megfáradt; az elkényeztető, a gyerek védelmében mindenki ellen forduló; verekedés és agresszív; jó értelemben konzervatív; reménytelen-kiábrándult, ezért fiának, lányának sem szán többet. Növekszik azon szülők száma, akiknek nincs valódi és mély rendképe, a szabadságot parttalanul értelmezik, és összekeverik a törvény jogi szabályozását a morállal. Jogtalanságot, sérelmet kiáltanak ott, ahol csak valójában szigorúság van, nem tisztelik a józán korlátokat, de legfőképpen azt, aki a korlátok őre. Tanítani kell a szülőt is, mert a nevelés művészet, minden lépés egyszeri és visszavonhatatlan. Tanítani kell arra, hogy bízzon a pedagógusban, s ne féljen attól, hogy bosszút áll gyermekén bármilyen beszélgetés után. Tanítani kell arra, hogy különbséget tegyen jó és rossz között, tanítani kell a nem határozott kimondására. Diákjaink Szabadok akarnak lenni. Mindenáron. Ezért a halál közelében élnek. Ott lapul egy karnyújtásnyira tőlük: lefizetett orvosok igazolják hivatalosan hiányzásaikat, hogy züllésük minél korábban elkezdődhessen; a lányok szinte mindenhol ocsmányul beszélnek és kihívóan viselkednek; a fiúk mindenért ütnek, lassan ez válik furcsa jelbeszédükké; a nemzedék mértéktelenül iszik, cigizik, a drog bűvkörébe kerül, mert minden a buliért van, s csak így tudnak felszabadultak, boldo- gak lenni, ha már a világ csak szavakban törődik velük: szüleiket nem tisztelik, mert sokszor szüleik sem tisztelik őket; szerelemre áhítoznak, de a tartós, áldozatot hozó kapcsolatoktól félnek, nem tudnak lemondani, megalázkodni, rettegnek a szenvedéstől, száguldó autókban, motorokon kísértik a halált, kezükben szórófesték, önvédelmi spray, kés, golfütő, pisztoly... Előbb- utóbb minden rendet elutasítanak. Létük kettős: a kényszerűségek elviselése s az azokból való drasztikus kitörés. Nappal diákok, éjszaka dühöngő fúriák. Az iskola többségüknek elviselhetetlen, ezért olyanná formálják, mint önmaguk. Valódi és képzelt jogokkal felvértezve piszkálódnak, színészkednek, pocskondiáznak, támadnak, kis botrányokat kavarnak, legfőképpen a magabiztos és forrófejű tömegben. Napi békétlenségi adagjukkal „belőve” twisteresen levezetik sérelmeiket, mivel sem a világot, sem önmagukat nem értik. Manipuláltak és manipulátorok, s aki segítene nekik, félrelökik. Mint kusza őserdőben, úgy közlekednek hétköznapjaikban. Nem hiszik el, hogy bizonyos emberi törvények rájuk is vonatkoznak. Túl hamar öregszenek, a jövő számukra ismeretlen... (folytatás a harmadik oldalon) Amikor a pedagógusok az utcára vonultak...
