Észak-Magyarország, 1998. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-09 / 108. szám
IT ÉM-HlTVÉdi $4*i§|gg műhely 1998, MAjus 9., Szombat □ Dobos Klára □ Azt hallottuk a megnyitón, bizonyára bajban lenne, ha a saját képeiről kellene beszélnie... 9 Pár pillanatig talán zavarban lennék. De ha elkezdeném, rövidesen rámszólnának, hagyjam már abba. Hosszan tudnék beszélni minden egyes képről, hiszen mindegyiknek külön története van. Mindegyik külső jelenések ötvözete. Furcsán hangzik talán, hogy külső jelenés, de mást nem tudok erre mondani. Egy folt a falon, egy a padlóra vetülő árnyék. Önmagától létező dolog, senki nem tette oda, senki nem akarta, hogy úgy legyen, mégis ott van... Aztán összeáll egy képpé. Nem szoktam azon gondolkodni, miért így csinálom. De mostanában egyre inkább tudatosan is festek... □ Például tájképeket? Belefáradt a szürrealisztikus világba? • Ezt nem vettem észre. De mostanában egy kicsit öncélúnak érzem a szürreális ábrázolást. Most inkább a levegőt szeretném lefesteni. Ez borzasztó érdekes, és nagyon nehéz feladat. Próbálkozom, aztán a legjobbat majd megmutatom. És ha nem levegő lesz, akkor bocs. Nekem az lesz. Q Nehogy levegőnek nézzék. • Nézzék! Sajnos ilyen szempontból elég önző vagyok. Jó, nem teszek ki mindent, ami nekem a szívem csücske, de elég sok képet kiteszek, amit nem biztos, hogy ki kellene tenni. De annyira szeretném, hogy lássák... □ És ha valaki azt mondja, kár volt kitenni, az nem zavarja? • A kiállítás-megnyitón összejön negyven-ötven ember. Ha kettőhárom azt mondja, kár volt kitenni, nem nagyon szomorít el... □ Levegőnek nézi őket... • Nem, szó nincs erről. Félreértés ne essék, ez nem ilyen „übermench” dolog, hogy engem nem érdekel mások véleménye. De úgy gondolom, nekem is van véleményem, neki is, természetes dolog, ha ezek néha nem egyeznek. Van egy darab kő. Az reggel nem ugyanúgy néz ki, mint alkonyaikor, pedig ugyanaz a kő... Vagy itt egy kép. Mindenki másképp nézi, más szögből. Akkor sem látjuk ugyanúgy a világot, ha egészen egymás mellett állunk. Es még nem beszéltünk az emóciókról. □ A régebbi képeire a feszültség a jellemző. A zöld lombok viszont nyugalmat árasztanak. Ön is nyugodtabb, amikor ezeket festi? • Itt inkább akkor van feszültség, ha nem sikerül elérni azt a hatást, amit akarok. Akkor vagyok boldog, ha reggel felébredek, kiszaladok a konyhába, és még mindig ugyanúgy tetszik a kép, mint lefekvés előtt. Akkor nyugodt vagyok, úgymond kenyérre lehet kenni. De ha nem sikerül valami, akkor napokig háború van... A fa nekem most Fotó: Dobos Klára még technikai játék. Nagyon sokan festenek tájképeket, nagyon sokan próbálkoznak magukat visszaadni egy fán keresztül. Ez nehéz és sokszor nem sikerül... Most egyébként nem ezt szeretném folytatni, hanem sötétből kiforduló testrészeket tervezek. Már látom magam előtt: sötét háttérből kidomborodó váll, hátrészlet... Fény és az árnyék... □ Van egy képe egy hajléktalanról. Mintha kilógna egy kicsit az egyébként is eléggé eklektikus anyagból... • Találtam egy újságban egy nagyon jó riportfotót. Annyira karakteres volt a kép, hogy nem tudtam kihagyni. De borzasztó rossz kópia volt, úgyhogy az én képem nem sokban hasonlít rá, csak az arc valamennyire. A „terepet” én rendeztem el, én tettem az asztalra a poharat, kancsót. Egyébként veszélyes téma jó képet festeni fotóról. Bár sokan azt mondják, a fotó is két dimenzió, amit festesz, az is. De a kettő között kell valami „híd”, mert ha nincs, akkor tényleg csak a fotót reprodukálod. De nem tartom bajnak, ha egy művész lát egy bomba pillanatot, amit valaki más megörökített, és az neki kell, motoz benne, nem hagyja békén, és egyszer csak megcsinálja... (ifj. Arany Gusztáv kiállítása a tiszaújvárosi Városi Kiállítóteremben május 15-ig tekinthető meg.) Pázmándy László Monológ Jártam az éjjeleket hajnalig A napfelkeltét nem várva már Szálltak vágyaim egy hulló csillagig Nappal helyett éltem az éjszakát Láttam a szenvedély sötét színeit Megéltem mindazt, mit nem érdemes Gyakran elhagytam a jelen erdeit Sokszor nem tudtam rejteni szégyenem Láttam a szófián emberek szemét Kiknek nem kellenek már szavak Nekik a jelenléted is elég Ajkukról már csak sóhaj szakad Hallgattam mások régi történetét mely sokszor befejezetlen maradt Mert mesélője tovább élte még Neki nem ért véget az a kaland Vártam, m ár állomásom, minden vonatot S mikor az utolsóval sem érkezett Másnap újra vártam ugyanott Mert a magány útja odavezetett Láttam kést, mely kiontott életet Kezét annak, ki már élő-halott Penge fénye a vértől elveszett Két dombból áll a kopár sírhalom Láttam a szerelmet, hátát falnak vetve Küzdött a világ szennyei ellen Vesztesként, mert csak csatákat nyerhet Szemében két. ember tekintete égett Akik ismerik, hogy mi a szenvedély És tudják, hogy minden semmivé lesz De míg együtt vannak, a világ az övék Voltam a reménytelenség otthonában Hol varjak öltek sötét években Várakozom most is egy előszobában Hol a vágyott halál rendel szüntelen Juhász József Döbbenet Egyszer láttam felnőtt fiamat görcsös szájjal némán, zokogni, kinek négy kicsinye érzi a jövő emlőit és az irányító kezet: az ősöktől kapott fáradhatatlant, mit hűség edzett s az emlékezet. E látvány a felismerés tantétele volt. Egyszer hallottam zimankós éjjel süket némaságból jajdulni anyám, mikor testvéröcsémről hír sem jött az elcsendesült harcterek nyomán. E sírás a szülőföld hős himnusza volt. Ó, világnyelven reszkető könnyek, gyötrelemtört Krisztusi-arcok! - melyek láttán földet rengető ég fenyeget, és pokoltűz pattog a békétlen szivekben, izzítva szelíd szemek rubin gyöngyeit, anélkül, hogy valaha is tudnánk: öröm vagy bú, feszengetve itt, Istent vél a sziklahomlok alatt. De mit egyszer lát vagy egyszer hall az ember: az végítélete, százszorosán egyetlen támasz, bizonyosság, melyben örökön él s szigorún, mint a remete. K tyák? Hát akkor legyenek a kutyák. Most a kampánycsendben különben is csak ők ugathatnak. Ugatnak is, restellem, hogy be nem áll a szájuk. Ez azonban csak Miskolcon okoz némi konfliktust. A faluban senki nem veszi komolyan a két kis jószágot. Ami nem is csoda, mert ketten alig nyomnak többet húsz kilónál. Am mégiscsak szó éri a ház elejét.- Jól megy neked, hogy két kutyát is tartasz — így a falusi szomszédom. Mert kutyája az majdcsak minden tisztességes embernek van a faluban, de két kutya az sok. Jobban mondva: fölösleges - nem célszerű. (Igaz, szentigaz - figyeljük csak a logikát.)-Két ló összefogva, az ugye már valami. A kétlovas fogatot meg- süvegelik. Egy lóval az ember csak kínlódik. Aztán ki látott már egylovas szekeret - teszem azt - lakodalmi menetben? Tehénből ugyan egy is elég, de tartson többet az ember, ha van hozzá tehetsége, azaz takarmánya. Még macskából is lehet kettő-három, mert az csak félig háziállat, az ügyesebbje megél a maga kosztján. Kutyából azonban egy is elég, ha csak házőrzésre kell... Egészen más a helyzet, ha pásztorkutyákról van szó. Mert a nyáj mellett egy jó kutya többet ér, mint hét bojtár. Ha pedig nagy és vegyes az állomány, amit rendre szét kell választani, akkor fontos a két kutya. De egy udvarra minek két kenyérpusztító? A két kicsi kutya (az egyik még kiskutya) ott liheg mellettünk - fogalmuk sincs róla, hogy mennyire fölöslegesek. Mint ahogyan a kenyér ízéről is alig van fogalmuk, minthogy agyonreklámozott kutyaeledeleket fogyasztanak főképpen.- Különben a kisebbikből - jó kézben - jó kutya válhatna - jegyzi meg szomszédom, egyszerre minősítvén gazdát és kutyát. Mi tagadás, jó szeme van! Olyan - irigylésre méltó - ember, aki még nem szakadt el a természettől. (Tanúja voltam néhányszor, mikor csikósok hátast választottak maguknak. Ezek soha nem a legmutató- sabb, legtetszetősebb lovak voltak - de mindig a legjobbak!) Na most, ha az én két kutyám közül választani kéne, legtöbben a „másikat” választanák, ami valódi tacskó. A kis vakarcs pedig?... Az állatorvos is csak általánosságokat mondott, mikor a kiskutya fajtáját firtattam. Legalább annyiféle vér kavarog ereiben, mint a miénkben, akik századokon át érintkeztünk mindenféle nációkkal. S milyen jó, hogy érintkeztünk! A vérkeveredés-frissítés mindenképpen javunkra vált. Talán ennek köszönhetjük még meglévő vitalitásunkat. S az igazán tehetségesek a kvalitásaikat. De jelent-e hűséget is a tehetség? Többnyire. A magyar földön született Nobel-díjasok példája mindenesetre ezt mutatja. De mit bizonyít az, ha valakit Vereczky Tass Töhötömnek hívnak? Ha már itt tartunk, kimondom: amennyire fontos nekem a magyarságom, annyira utálom a magyarkodás minden formáját. Úgyhogy megfordult a fejemben: kutyáimnak valami ősmagyar nevet adok. Persze, nem lett semmi az idétlen ötletből. (Egyetlen embert ismertem, aki a sok megaláztatás miatti dühét úgy próbálta levezetni, hogy Kunbúidnak nevezte kutyáját.) Egyszóval kisebbik kutyám (a kis eb) nem Huba lett, hanem Bumi. A házhoz pedig úgy került, hogy felszedtem egy lucskos téli napon, mert éhesen és elhagyottan kóválygott, a rohanó gépjárművek között. Bumi tehát „talált gyermek” - származását, rövid kis előéletét sűrű homály fedi. -Bumi könnyes kutyatörténet hőse lehetne, ettől azonban jobb, ha eltekintünk. Legyen elég any- nyi, hogy családunk - a lehető legrövidebb időn belül - „honosító” az ebet, aki imigyen elfoglalhatta méltó helyét, mind a kutyák matrikulájában, mind a hetedik emeleti lakásban, mind a szabadságot jelentő falusi portán. Mire kollégám. - a kitűnő publicista - röviden így reagált: „Öreg korodra te is megbolondultál.” Ami nyilván igaz, csak az ember mindig másképpen bolond, mint hiszik. Nekem a kutya részint egy gyermekkori vágy késői beteljesülését jelenti, részint meg kamaszéletem nagy traumájának valamelyes feloldását. De ne tovább! ,A regényes történetek szebbek úgy, ha elvesszük minden regényességüket” - írja Kosztolányi, s ebben is igaza van. Mert csak az történt, hogy anyám - mikor még kisgyerek voltam - nem engedte, hogy kutyát tartsak. Két dolog motiválhatta: egyik, hogy éretlennek ítélt az állat gondozására - ebben igaza volt-, a másik a tisztaságmánia, mindenféle fertőzéstől való félelem. Mindezt persze nem értettem, akkoron; a tilalom igencsak megviselt. Később aztán lett kutyánk, de már középiskolás voltam - egész tanévben távol az otthontól; nem alakulhatott ki szoros barátság az állattal. Az különben is apámat tekintette istenének, így hát szokatlan volt számomra, mikor egy kora tavaszi estén - a hosszas gyaloglás után megérkezvén az állomásról - nyüszítő örömmel rohant meg a kutya, csaknem feldöntve nagy boldogságában. Nyalta az arcom, a kezem, s én hiába próbáltam magamról lefejteni, csillapítani... Örömünket egy durva hang szakította meg, igazolásra szólított fel Az efféle játék, ugratás, hülyés- kedés nálunk mindennapos a családban - nevetve mentem a tornác felé, nyomomban a kutyával. Aztán meg már megijedni sem volt időm; előttem állt a fegyveres őr. Nem részletezem; előző éjszaka kitelepítették a családot, a lakás le volt pecsételve. A szentimentális történetek receptje szerint, az „árván maradt fiú” ilyenkor maga után füttyenti a hűséges kutyát, s megindulnak (avagy giccsesebben: belevesznek) az éjszakába. Én a kutya nélkül indultam, s bizony hasztalan kopogtam a baráti ajtókon - az emberek féltek... Egy világ omlott össze bennem? Nem! De azóta tudom, hogy sok minden megtörténhet. Némi fönntartással szemlélem az eseményeket. Hogy olykor jobban kellene a kutyákban bíznom, mint az emberekben? Ezt nem hiszem. De szeretem a kutyákat, s azt gondolom, hogy közöttük sincs több kenyérpusztító (ingyenélő), mint közöttünk. K iönben kutyáim, révén sok alkalmi ismerősre, barátra tettem szert. S persze támadtak ellenségeim is. Mert a kis Bumira többen haragszanak; sétálás közben sokszor ugat - megugat! Csinos fiatal hölgy ígérte, hogy széttapossa. Rozzant öregember kiszól az ablakon, hogy méreggel fogja leönteni. A szentléleki turistaházban felszólít egy vendég, hogy kössem meg a kutyát, mert a kóbor ebeket lelövik az erdészek.- Itt a vendéglő teraszán? - kérdem. De az úr nem érti a kérdést, mondja a magáét. A 8-9 hónapos Bumi érdeklődve nézi, hallgatja: mennyit tudnak ugatni az emberek... Gyarmati Béla Szószólóban Arany Gusztáv a levegőt szeretné megfesteni Fák, jelenések, álmok.
