Észak-Magyarország, 1998. április (54. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-11 / 86. szám
Ly kM-HItvIoi MŰHELY 1998. Szombat Versekbe szedett köszöntő gyönyörű madár emeletes fán rejtezik hímzett tolla hüppenve száll a líra ág folyton kihajt s tán előbb gyümölcs mint virág hizlalja kövér férgeit eres húsában a halál a líra föld kő ekrazit kén vetőmag szén kőolaj a líra gyermekded mosoly és ü völtés és csupa jaj düh gyűlölet pusztában szó és véghetetlen szerelem majd ha kihullok az időből engem virágzik helyemen Káli Sándor A nagy (erdei) séta Evet-farokba bújtatott, bogáncs-szakállú démonok az elveszett keréknyomot - nekünk - a fáig felfedik. Mohát melengető manók csapdának fonnak ágakat, s a szellővel, ha ráakad, fülünk tövét legyezgetik. Tibet bői erre járt jetik terelnek itt göröngyöket, s a múltba mártott gyöngyöket tekintetükbe pergetik. A bennünk búvá tetszhalott, mint megkövült emlékezet polcán felejtett ékezet, borostyán fényében ragyog. De, jaj, e tölgy utunkra dőlt, s a légben sejlő szemfedőt az ég felé szakadt gyökér fejünk felé terelted Jövendőnk égszínkék lovon, poros sugárnyalábokon már másik létbe távozott. Nyomában törpe nárciszok. Serfőző Simon Régi-új versek Majd tovább Először elmerészkedtem a szomszéd fáig, majd tovább, bölcsömben: mélyedésben ringattam egy tócsái. E lóduló Földdel lépést kellett tartsak, ki ne forogjon alólam, az űrbe lemaradjak. Nem szó az Csend lep be, mint a por. Magányom már szagot kapott. Szerelem nélkül néptelen kihalt tájak a napok. Ha szólok sem szó az, ha senki se hallja. Idegen ki bennem él, ha nincs kivel ránézzek magamra. Nem kell Része vagyok, darabja ennek a létnek, nekem kell kötöznöm magamat egésznek, elérnem a szerelemhez, pipacsokhoz tüzesedjek, jöhetnek a hideg idők, le nem teperhetnek. 1905. április 11 -én született József Attila, ennek emlékére 1964-től minden évben ezen a napon ünnepeljük a költészet napját. A költőt és a költészetet köszöntő ünnepi csokrunkat megyénkben élő alkotók verseiből kötöttük. Dkmjf.n István Mert elmentél (Levél Attilának) Lenne most Neked több mint kilencven éved, de elmentél még „csecse-becse" évedben, hogy utolsó fájdalmadtól fólsikoltsonak a sínek, lelked fólszálljon a vonatfüsttel, december fehér köpenyét magadra vetve mentél el véredtől párolgó testedet föld alá rejttetni, hagytad hogy árván maradjon jövőd, amit úgy nevelgettél, s mint őrizetlen barmok álmaid is szétszéledjenek, pusztuló néped igazán meg sem sirathattad s amit hagytál jajodba csomagolva, már annak sem tudhattad sorsát, mert elmentél beleszúrni csontodat a mozdony kerekébe, a vas-sín gerincébe, pirongatlak, mert elmentél, pedig ülhetnénk most, Bátyám, békében egy kiskocsmában születésnapodat ünnepelni, beszélgetni, hogy volt eddig? s kívánni egymásnak jövő-ilyenkori találkozást. N em tudom, hányszor láttam már Mihalkov 1994-ben készült filmjét - a Csalóka napfényt. De most - még Kepes András Desszertjéről is lemondva, amit igencsak szeretek - ismét a képernyő elé ültem. Már nincs rácsodálkozás; a beavatottak fölényével kommentálom a képsorokat, a párbeszédeket a történéseket a családnak. Mindez kicsit nevetséges, hisz’ enyémim közül mindenki ismeri a filmet. De erről nem veszek tudomást, aztán hogy mégis valami új információt nyújtsak, böngészni kezdem céduláimat, s mikor lecseng a mű, olvasom: ,Jk harmincas évek második felében a szovjet hadsereg öt mar- salljából hármat; az öt elsőosztályú hadseregparancsnokból hármat; a tíz másodosztályú hadseregparancsnokból az összesei; az ötvenhat hadtestparancsnokból ötvenet; a száznyolcvanhat hadosztályparancsnokból százötvennégyet; a négyszázötvenhat ezredesből négyszázegyet ért utol az önkény irgalmatlan szeszélye.” Ezeket az adatokat az Ogonyok cikke nyomán tette közzé E. Fehér Pál. (És: 87. 8.14.) S most már nem is a filmbéli Kotov ezredes sorsán töprengek, még csak nem is az Oscar-díjas alkotás esztétikai minőségén - amit nehéz lesz e tárgyban meghaladni - hirtelen a tengernagy lánya jut eszembe: Násztya. A Néva partján sétáltunk, csodálatos gyermekkorának helyszínén. Mutogatta nekem a tábornokok rezidenciáit - azt a palota formátumú épületet is, ahol ő felnőtt.- A szüleim autóbaleset áldozatai lettek - mondta később.- Még a háború előtt? - kérdeztem, megállva, s szembefordulva vele. Világos volt számára, hogy mit sejtek, hogy mit akarok tudni. Bólintott, s ezzel a bólintással mintegy befogadott engem a művész-értelmiségnek az a- korántsem szűk! - ellenzéki köre, ahová Násztya tartozott. Még nagyon benne voltunk a szocializmusban, féltem - s tán nem is alaptalanul. Vodkagőzös, pezsgőfelhős hajnalokon (a társaságban nemzetközi hírű filmsztárok, Gulágot járt, megtört öreg művészek, festők, muzsikusok és balettcsillagok etc.) ugrattak, hogy mekkora diplomata vagyok. - Ne félj, Bjela, ne félj! - ölelgettek, s nyújtották a poharat. Én persze ittam, s igazából annak örültem volna, ha a gyönyörű tatár táncosnő (a nevét már elfelejtettem- „Eh mi a név ? Mit rózsának hívunk, / Bárhogy nevezzük, éppoly illatos...” ), ha a gyönyörű tatár táncosnő ölel a keblére. Sajnos, ez nem következett be, illetve csak protokollárisán. Nyikita Mihalkov filmjével mintegy újraélem oroszországi élményeim. Örülök, hogy megízlelhettem az életnek azt a sajátos zamatát, amit irodalmilag legfeljebb Csehov tud nyújtani. S amit annyira hiányol a filmbéli professzor a fából ácsolt dá- . csa hatalmas ebédlőasztalánál. Gyarmati Béla retünk, akarunk felejteni. Azaz szabadon kezeljük - átszínezzük, korrigáljuk, akárhányszor átírjuk - a múltat. Lehet, hogy ez kényelmes és hasznos (akinek hasznos) -, de nem becsületes! Becsapjuk magunkat. Szószólóban Jaj, ezek az asztalok, még a szerényebb otthonokban is. Még társbérletben is. S mi mindent tálal itt fel - akár szegénység közepette - a Jóakarat, a vendégszeretet. És ugye leülünk, nem kapkodunk, nem rohanunk - figyelünk egymásra! Dicsérjük a halat, a pirogot, a pástétomot és szürcsöljük a teát. Nem sajnáljuk a futó étkezéseket; a zab- pelyhes és burgonyaszirmos jólétet. Nem beszélünk arról, hogy Amerikában 40 év alatt kétszeresre nőtt a vásárlóerő. Viszont van időnk gondolkodni - és nem baj az sem, ha hallgatunk. Az oroszok mélyebben éreznek, mint mi - ennélfogva nem felejtenek! Nem is akarnak felejteni. Nahát ebben nagyon különbözünk. Mert mi, (s tulajdonképpen ezért írom ezeket a sorokat) nagyon is gyorsan felejtünk; szeMi volna, ha vállalnánk - felvállalnánk - egymást, s egykori önmagunkat? Gondolom nyugodtabban - s persze tisztábban - élhetnénk. Ha nem azt mondanánk, hogy én már akkor is, ott is - kvázi - bajnoka voltam ennek, vagy annak az igazságnak, hanem egyszerűen kijelentenénk: ekkor, meg akkor baromságokat csináltam. Mert: gyenge voltam, féltem, így volt kényelmesebb, ebből származott • előnyöm, hagytam magam sodortatni és így tovább. Ez még nem mea culpázás - amit én gusztustalannak és többnyire őszintétlennek tartok csak valaminek az egyszerű, póztalan beismerése. Kevés példa van rá. De van! Ülünk egykori iskolám - díszteremmé formált - tornacsarnoVass Tibor Át rajtad a fény (Marcella naplójegyzeteiből) Ebédre nem jössz haza, borzasztó dolgok ezek. Mindegy, bármikor jössz, pénzt kérek, vagy szeretkezünk. Ahogy ruhám, kedved adja. Hamar túlleszünk. Kérdés egy az lehet, melyiken hamarább, ha már döntöttünk sorban a dolgok felől. Felőlem. Véletlenül jössz úgy is, bejelentés nélkül pontját tudod mérni előre a véletlennek. Vagy most jössz, vagy nem, ebédre biztosan nem. Erővel vagyok nyugtalan, szoknyákra, ebédre, vacsorákra. Mutatni tudnám mellemen a koszos filléreket. Nincs ennek értelme. Ebédre úgysem jössz. Ha jönnél is, véletlenül, épp dönteni nem tudok, borzasztó dolgok ezek. Eszembe jut, átmegy rajtad, a fény. Könnyen beszélem ezt, butaságokat könnyen beszél az ember, ha rólad van szó, ha átmegy rajtad a fény. Mit fogjak már rajtad, ebédre úgysem jössz. Éhen maradsz és egyedül, úgy megy át rajtad a fény, éhen, egyedül, úgy megy át rajtad a fény. Hó vagy, játszom, hó vagy, olvadsz árnyékom köldökén, átringsz másba, mindig másba, irigyen szoknyákba, ebédre, vacsorára, átringsz, ahogy ez a perc ring át szorongásba, mindig más mindig másba, akarnám akarnádba, akarnád akarnámba. Varga Rudolf Kunszt Cseh Károly Tisza-part, kora tavasszal Csorduló ereszek húrjain kellene már hárfázni ilyenkor az ujjongó szeleknek, s rezzenni a fényben a Tisza-parti kövek barna-piros lepkeszárnyainak, lerázva magukról fehér hímporát a téli napoknak. Helyette dermedt akácos barnáll a hóban, mint kitakarva felejtett szeméremdomb szőre, kihűlt szobádban, hajnal felé. (Semmi hír rólad. Talán már csak harangszó fényesítette delekkel, és hónaljillatú szántások páráival üzensz felszított érzékeimnek.) Itt falusi temetők fejfái hajlonganak a fagyban, mint eső utáni mezőn gombászó parasztasszonyok, akik idetévedtek valami időtlen mennyei nyárból, s oly vének, hogy árnyuk is korhadt, mint a rőzse, és szinte ropog. Fölöttük az összekaristolt égen szétbomlott, ki-fakult szivárvány a varjak röpte s a fűzfák zúzmarás ága. Negyvennyolcadik őszöm, az utcán rámköszön, biccent egy hidegrázásos juharfa, vihar, vagy férfizokogás lökdö8i valla inat? jégverüékes homlokom a lól nézem az idő hullását, ajtóstól nyitok magamra. kában, mi öregdiákok. Magam az öregek között is csaknem a legöregebb. Az iskola Petőfi Sándor nevét viseli, (ezt a nevet soha nem kellett és kell jnegvál- toztatni) a költő születésének 175. az 1848-as forradalom és szabadságharc 150. évfordulóját ünnepeljük. Hat ezüst emlékérem adatik át; három régi tanár, két öregdiák, s egy jeles tizenéves részesül a kitüntetésben. Másodikként szólítanak... Az elmúlt 5-6 évtizedben tucatszám voltak jobbak nálam az alma mater neveltjei között. (Csak a mi osztályunk hat kitűnő érettségizettel dicsekedhet - s nem voltam közöttük.) Az érem azonban - mint kiderül - a hűség jutalma. Akik a névadóhoz, akik az iskolához... mindig, töretlenül... Nos, ami az én kötődésem illeti, az nem is annyira hűség, mint inkább hála. Megóvott, megvédett az iskola a nehéz években; nem felejtettem el. S persze igyekeztem (ha nem is tudtam) meghálálni. A történet hosszú lenne, s nincs is értelme elmondani. Lényeg az, hogy rossz káder voltam, mikor csak a jó kádereknek termett babér. Általában. De úgy látszik nem mindenütt. Nálunk természetes - következetesen kialakított - értékrend uralkodott. Ami azóta sem változott, noha újabb és újabb tanár- meg diák- generációk foglalták el az iskolát... És mindegy, hogy hány évtizede kerültünk ki a padokból - az iskola, rajtunk tartja a szemét. Ötven esztendő után is minősít bennünket! Mennyi ember, mennyi sors - s micsoda változatos életutak. De nekünk nem kell, soha nem is kellett, megtagadni egymást és önmagunkat. Kádár miniszterhelyettese, '57-ben elcsapott, s börtönbe zárt öreg tanár, aktív vezérigazgató, kivetkezett munkásőr-parancsnok és én ülünk hajnalig együtt. Senkinek nem kell a bizonyítványát magyaráznia. Pár nap múlva aztán egy másik asztalhoz szólítanak. Itt azt tapasztalom, hogy az emberekről alkotott értékítélet a kurzusokkal (áramlatokkal, politikai erőviszonyokkal, a napi, széljárással) együtt változik. Hogy a hajdan kiutált, lehetetlenné tett fiút ma „legjobb tanítványának” nevezi a levitézlett főnök. M icsoda öklendeztető helyzet. Nem is figyelek tovább; inkább elrepülök gondolatban a Néva partjára, ahol az ifjú filmsztár a szemem láttára térdelt le a színpadról leparancsolt, s a táborban megrokkant díva elé, hogy bocsánatot kérjen a sok megaláztatásért. Pedig ő-a fiatal színész - vétlen. Neki nincs köze a múlt bűneihez. Vagy mégis?
