Észak-Magyarország, 1998. március (54. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-06 / 55. szám

uese-Magyarország . L'VV : .v in 1TT-HON 1998. MMrciiis 6., Péntek □ Száll(íia) a hinta... Ezen a furcsa félen néhány hétvégén tavasz volt. Most majd - állítólag - visszakéri a tél az „eltavaszolt" időt. De azért csak süt majd né­ha a nap. Olyankor - ahogy az eddigi langy- meleg hétvégeken - bizonyára benépesülnek a játszóterek, ahogy február utolsó hétvégéjén a népkerti. Az csak egy dolog - mert mit tehe­tünk ellene?! hogy a gyönyörű park régi kedves fajátszótere helyett ma a környezetbe nem illő fémmászókákon bolondozhatnak a ki­csik. Az azonban már több szót érdemel, hogy ami van, az milyen állapotban?! A 12 hintából 2 használható, a többi törött, vagy hiányzik. A csúszdáknak csak a teteje van meg, a homoko­zó téli álmot alszik. Na és a padok?!... Tudjuk, az idén mind a Népkerttel, mind a város ját­szótereivel tervei vannak a városnak. Várjuk, lassacskán az illetékesek is felébrednek téli ál­mukból. Hogy igazi tavasz lehessen a gyere­keknek... Fotó: Dobos Klára Miskolc(z)i, születése pillanatától Szalóczi Katalin Miskolc (ÉM) - A Szé­chenyi út 14. szám alat­ti épület a Tudományos Ismeretterjesztő Társu­lat (TIT) székhelyeként ismert a helybéliek előtt. Csaknem öt évti­zede igyekszik magára különféle rendezvénye­ivel felhívni - elsősor­ban - a miskolciak fi­gyelmét. Akik ezt nem tudják róla, azok figyel­mét a különös épület­külső vonzza magára. A TIT és a ház szimbiózi­sa három éve még a megszűnéssel fenyege­tett, most a TIT megyei igazgatója, aki születé­sét és nevét tekintve is e városhoz kötődik, a ház és a társulat kölcsö­nös továbbfejlődéséről számolt be. A Majzler-házként is is­mert, barokk stílusban épült ingatlan ismeretlen időben kapta kulisszasze­rű új homlokzatát. Az épí­tész - a historizmuson be­lül - az angol gótika díszí­tőkincseivel élt. A ház át­tört, plasztikus elemeinek hatását a különleges szí­nezés csak fokozza. A nem egészen fiatalok bizonnyal emlékeznek arra, hogy az 1945-46-os felújítást köve­tően évtizedekig itt műkö­dött a város egyetlen hangszerboltja, amely csak különleges kínálatá­val feledtethette az épület­hez cseppet sem illő por­tált. A néhány évvel ez­előtti felújítás során azon­ban ezen is változtattak, s azóta a kapubejáró kecses tudoríve megismétlődik a homlokzat jobb oldalán. A hangszerbolt pedig utazási irodává „hangolt át”. Az emeletre vissza­költözött a TIT, melynek égisze alatt az ötvenes években számos irodalmi és helytörténeti kiadvány szerveződött. Sárközi Sán­dor és Szederkényi Lajos itt szerkesztette 1955/56- ban a Széphalom című iro­dalmi folyóiratot, amely­nek nyolc füzete látott napvilágot. De innen in­dult útjára a H. Szabó Bé­la és Sárközi Andor szer­kesztette Borsodi Szemle első száma is 1956 áprili­A TIT miskolci épülete és vezetője Fotó: Bujdos T. sában, amely negyedszá­zaddal később, 35. évfolya­mában szűnt meg.- A felújított házba visszaköltözött TIT már nem a régi - állapítja meg Miskolczi Ferenc, a me­gyei egyesület ügyvezető igazgatója. Régen a TIT országos szervezet volt, amelynek részeként 1953-ban alakult meg a borsod-abaúj-zemp- léni. A rendszerváltozás a TIT felett sem múlt el nyomtalanul; országos szervezete megszűnt, a me­gyei pedig önálló jogi sze­mélyként jegyeztetett be.- Három és fél éve vet­tem át az egyesület irányí­tását, amelynek akkor mintegy 10 millió forint volt az adóssága. A legtöbb tartozás a bérleti díjból szaporodott fel, már a ke­zemben volt a bírósági végzés az azonnali kiköltö­zésről. De tartoztunk az adóhivatalnak és a társa­dalombiztosításnak is, va­lamint a legkülönbözőbb szolgáltatóknak. Az első dolgom volt, hogy felére fa­ragjam az általunk hasz­nált területet, s vállalkozó­kat kerestünk a felszaba­duló irodarészek hasznosí­tására. Igyekezetünk lát­tán az önkormányzat is elengedte a tartozást. Az­tán alaposan körül kellett nézni, mi az, ami érdeklő­désre tarthat számot, rá­adásul még fizetni is haj­landók érte az emberek. Korábban nem volt gond: a termelőszövetkezetek és a nagyvállalatok ellátták munkával a TIT-et, ren­dezvények, konferenciák, előadások szervezésére, megtartására szóltak a megbízások. A nyelvokta­tás is jobbára a TIT zászla­ja alatt zajlott, s minthogy a felnőttképzés is gyerekci­pőben járt, abból is profitál­hatott a szervezet - derül ki az ügyvezető szavaiból.- Csakhogy ma már csak arra hajlandók pénzt kiadni az emberek, ami számukra is kézzel fogható profittal kecsegtet, mint például az idegenvezető- hostess képzés. Belépődí­jas előadások tartásáról már rég lemondtunk, cso­da, ha az ingyenesekre is eljönnek az emberek. A fia­talokhoz is mi megyünk, helybe, a mentálhigiénés megelőző programunk is az iskolákban folyik, mű­ködtetéséhez a pénzt pá­lyázaton nyertük. Egyéb­ként is, ahová csak lehet, pályázunk, mert semmi sincs ingyen. Ritka az olyan előadó - persze azért akad, különösen elnökünk, Kabdebó Lóránt professzor kapcsolatainak köszönhe­tően -, aki nem kér előadói díjat. Másoknak megegye­zés szerint fizetünk.- Az államtól mennyi támogatást kapnak?- Havi 125 ezer forintot, ami jobbára csak a bérleti díjra elegendő. Pályázatot pedig sok mindenre kiír­nak, de működési költség­re aligha. Arra innen-on- nan kell elcsípnünk.- Melyek az állandó kö­rök, klubok?- A sakk-kör, az utazók klubja, a sci-fi szerepját­szók, az öreg jogászok klubja, s létezik - sajnos inkább csak mutatóba - a nagy hagyományú értelmi­ségi klub. Ma már maguk­tól sajnos nemigen jönnek össze, csak ha rendezvényt szervezünk számukra. A tagdíj jelképes: mindössze egy százas egy hónapban. Állandó tagságunk 400 kö­rül van, de tagdíjat jóval kevesebben fizetnek. Szó­val ebből aligha tarthat­nánk fenn magunkat.- Mennyire miskolci a megyei TIT?- Jelentős részben, úgy 80 százalékban. Más me­gyei városokban mégin- kább visszaesett a TIT iránti érdeklődés. Vannak munkatársaink egyes vá­rosokban, de segíteni őket sajnos csak ötlettel, mene­dzseléssel tudjuk, pénzzel nem. Mi viszont igen fon­tosnak tartjuk, hogy a miskolci fiatalokban kiala­kítsuk a városhoz való kö­tődést. Ezt szolgálják a rendszeresen megtartott Miskolc-vetélkedők is. Ta­lán azáltal, hogy jobban megismerik, jobban is ra­gaszkodnak majd a város­hoz, belőlük mái- igazi mis­kolci polgárok válhatnak.- Ezek szerint ma hiány­zik a miskolci polgárság?- Vannak már jelei, de mindenképpen idő kell hozzá, hogy az emberek tudatába beépüljön: nem lehet várni tétlenül, hogy a problémáikat mások megoldják. De a polgári létformához hozzátartozik az anyagi jólét is, amely biztosítéka annak, hogy valaki olyan életformát vá­laszthasson, amit szeret­ne. Mindenképpen biztató­nak tartom a civil szerve­zetek létrejöttét, amelye­ket a magunk elképzelé­sei szerint támogatni is szeretnénk. Abból a ta­pasztalatból kiindulva, hogy e szervezetek leg­többször hely- és egyéb inf­rastrukturális hiánnyal küszködnek, kidolgoztuk egy úgynevezett civil inku­bátorház tervét, amihez si­került a város beleegyezé­sét is elnyernünk. E há­roméves program lényege a civil szervezetek erősíté­se, kölcsönös támogatás révén. Első lépcsőben a je­lenleg üresen álló egyik irodahelyiségünket bocsá- tanánk olyan civil szerve­zetek rendelkezésére, amelyek ennek fejében va­lamilyen fejlesztéssel - például számítógépes rendszerrel - tudnak eh­hez hozzájárulni. A követ­kező lépcső a tetőtér beépí­tése volna: közös haszná­latra egy 100 férőhelyes közösségi termet és 10-12 irodahelyiséget alakíta­nánk ki. Távolabbi ter­vünk a pince hasznosítása. Mindebben két forrásra támaszkodhatunk: a kü­lönféle pályázatokra és a civil szervezetek kapcso­latrendszerére.- Ön, gépészmérnökből lett TIT-igazgató, meny­nyiben tartja magát mis­kolci polgárnak?- Miskolc(z)i vagyok, születésem helye és a ne­vem szerint is. Igyekszem magam állandóan tovább­képezni, jelenleg az ELTE kulturális menedzser sza­kára járok. Ha végzek, mindenképpen belevetem magam a nyelvtanulásba. Talán úgy fogalmazhat­nék: jó úton járok a polgár­rá válásban. (Cikkünk megírásában Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben című kötetére támaszkodtunk.) Búbos kemence az Egérlyuk Pinceszínházban Miskolc (ÉM - PTA) - Két évvel ezelőtt még Drakula Béla Emlékmúzeumot is berendeztek egy pincében - igaz, egy költészet napi fesztivál keretén belül. Aztán nem lehetett hallani róluk. Azért nem, mert építgették az Egérlyukat és a környékét - magya­rázza Tatár Iván költő, az Egérlyuk Pinceszínház létrehozója. Az építő csendet február 21-én törte meg egy bemutató, amelyet várhatóan több is kö­vet. Rendezgetni való azonban még bőven akad a Latabár-sori pinceszínházban, az ehhez szükséges anyagiak előteremtésében nagy szerepet játszik egy alapítvány létrehozásának a terve is.- Egykor egy zsidó családé volt az Avason az a pince, ahol most a pinceszínház van - sorolja Tatár Iván. Egy jelképes összegért ad­ta oda a család hálából an­nak a férfinak, aki bújtat­ta őket a háború idején. Mi már az ő fiától vásárol­tuk meg a telket Horváth Gyula költővel. Egy spon­tán próba alkalmával de­rült ki, hogy ezt a pincét az Isten is a színjátszás­hoz teremtette. Látszatra nincs semmi különös abban a pincében- állítja ha csak az nem, hogy a borház alatt há­romágú pinceüreg van. Az alternatív irányzatú be­mutatókhoz, és a lengyel abszurdok környezetéhez viszont jól illik a hely han­gulata. Némi - főként tér­beli - korlátokkal azért jár a boltíves színház. Nincs túl sok hely sem a nézők­nek - kényelmesen körül­belül hatvan ember fér el -, sem a szereplőknek. Szerencsésebb ehhez a környezethez kamarajelle­gű és a kevés szereplős előadásokat választani. A színjátszótér sem kiemelt, inkább amolyan kineve­zett - a két méter magas térben nincs hová magasí­tani a földszintet. Viszont ennek a sajátosságnak kö­szönhető, hogy az előadó a szó szoros értelmében kö­zel áll a közönséghez.- Ez a közelség nagyon fontos. Különös, és izgal­mas felfedezés látni, hogy ki és hogyan viszonyul hozzá. Ezt még fokozza az is, hogy gyakorlatilag bár­ki megvalósíthatja a pin­ceszínházban az ötleteit. Ez egy nyitott rendszer, szellemi műhelyt, kalan­dozást nyújt a betérőknek már-már otthonos hangu­lat közepette. Mintha egy nagy család borozgatna, és szórakozna egy pincében. Mivel azonban a hordók helyét a művészek és a műélvezők foglalják el, eb­ben a pincében a bornak már csak a kinevezett bü­fében jut hely. Ott vehető a bor és ehető a hozzá tarto­zó „korcsolya”. A kétéves szünet utáni premierre is egy egész banda dagasztot­ta az alternatív pogácsát.- Három részből állt a program. Elsőként Mozart levelezéséből állítottunk össze egy requiemet, majd az Ahhoz képest társulat lépett fel Rozevic: Mi ez itt? című darabjával, és vé­gül egy balett előadás zár­ta a műsort. Az első elő­adás formailag is újat ho­zott: Mozart leveleit Mo- hay Orsolya és Hajnal Gá­bor olvasta fel, miközben középen zenei aláfestéssel egy lemezlovas érzékeltet­te a tartalom hangulatát. A próbák során előre fel­vették videóra az előadást, így tévéképernyőn is lát­ható volt ugyanaz, mint a színjátszótéren - illetve egy kicsit mégis máshogy. Rengetegen voltak, jól si­kerül a szervezés és a pro­dukció is. A közönséggel pedig nagyon jó volt a kon­taktus, fogékonyak voltak a játékra. A tüllszoknyás táncetűd némileg nagyobb mozgás­teret igényelt, bár a kore­ográfia igazodott a térhez. A színpad helyét szőnyeg­gel terítették le, mert a téglával kirakott föld túl kemény lett volna. Már ez a padlózat is eredmény: a két év alatt történt felújí­tások egyike. A szűkös anyagi helyzet miatt ön­erőből készült el minden, de a legszükségesebb dol­gok már megvannak. Ki­cserélték a világítást, át­rendezték, helyrehozták a belső teret a pincében, és a fölötte lévő házban is. Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy nincsenek továb­bi tervek.- A házban elsőként be kell vezetni a vizet, aztán a felső szinten jó lenne ki­alakítani szobákat az öltö­zőkhöz, az elszállásolás­hoz. Az udvaron is vannak tennivalók, és ezek közül csak a kisebbik dolog, hogy be kellene keríteni a portát. Az igazi kihívást a szabadtéri színpad kiépí­tése jelentené. Csak egy színpad kellene, meg két fáklya, a háttér már adott a szabadtéri előadásokhoz. Ez az egész nem igényelne sok pénzt, talán csak kö­rülbelül kétmillió forintot. Az összeg előteremtéséhez egy alapítványra is szük­ség van - ez is most van alakulóban. A kuratóriumi tagok már megvannak, de a tervek csak úgy valósul­hatnak meg, ha mások is segítenek. Nem is annyira pénzre, inkább alapanya­gokra, munkaerőre, vállal­kozói kapcsolatokra van szükségünk. Amit lehet egyedül is megcsinálunk, a napokban például a bú­bos kemence építését kezdjük el. Ketten az „Egérlyukban": Tatár Iván és Horváth István színjátszó (költő) Fotó: Farkas Maya

Next

/
Oldalképek
Tartalom