Észak-Magyarország, 1998. március (54. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-14 / 62. szám

1998. MAicius 14., Szombat ÉM-ÜNNEP

Észak-MaoyakoiszAo

□

Kevés alkalommal jósolták meg annyian az átfogó társadalmi és politikai változások, bekövetkezését,

mint 1848 első napjaiban. Februártól szinte tapintani lehetett a feszültséget az ország valamennyi régiójában,

mindenki izgatott várakozással tekintett a Pozsonyban ülésező országgyűlésre, s mintha sejtették volna,

hogy hamarosan lelkesítő hírek árasztják el hazánkat. A február 24-ei párizsi,földindulás",

vagyis a Lajos Fülöp uralmát megszüntető forradalom eseményei március 6-án már Miskolcon is ismertek, voltak,

s a hír- egy kortárs megjegyzés szerint- „villanyként futotta át városunkat”Alábbi írásunk főszereplője,

a Borsod megye szolgálatában megőszült hazafi, Palóczy László az első információk hallatán így szólt egy

nyugalmazott huszártiszt ismerőséhez: „Barátom, köszörüld ki kardodat!” A látnoki képességeket

tanúsító felszólítás jogosságát, mint tudjuk, igazolta a történelem.

Fazekas Csaba

Palóczy László (1783-1861) évtizedekig volt a vármegye főjegyzője, majd másodalispánja, négy reformországgyűlésen Borsod követe, korának népszerű, ma már kissé feledésbe merült figurája, a magyar liberalizmus következetes képviselője, aki tollával és szónoklataival egyaránt sokat tett a polgári átalakulás előmozdításáért, népszerűsítéséért. Az 1843-44. évi országgyűlést követően vissza akart vonulni a politizálástól, közéleti tevékenységének súlypontját inkább a miskolci református egyházközség segédfőgondnoki, illetve iskolakormányzói megbízatására helyezte. 1848 tavaszán azonban szeme láttára teljesültek be a reformkor nemzedékének álmai, és kortársai előtt nem volt meglepő, hogy a márciusi forradalom után a „szeretett öreget”, vagy más néven az „ősz bajnokot” újra az országos politikai élet élvonalában üdvözölhették.

A pesti március 15-e híre két nappal később, 17-én érkezett meg Miskolcra, és itt is, mint az ország más tájain óriási izgalmat, elsöprő nemzeti lelkesedést váltott ki. Már 20-án megalakították Miskolcon is az európai forradalmak tipikus karhatalmi alakulatának, a nemzetőrségnek helyi előkészítő bizottságát, melybe egyébként Palóczyt is beválasztották. (Március 26-án sor került a fegyverek kiosztására és a miskolci nemzetőrök eskütételére is.) A forradalmi eszmék különösen a fiatal értelmiségieket, diákokat ragadták magukkal, akik - az ország más helységeihez hasonlóan - Miskolcon sem akartak lemaradni a Petőfi vezette pesti radikálisok mögött nemzeti lelkesedés tekintetében.

Tanulás — puska nélkül

Palóczy László - mint a református líceum kormányzója - március 22- én beadványt kapott diákjaitól, melynek minden sorát forradalmi hevület, lázas tenni akarás hatotta át. Első mondata például így hangzik: „Nagyszerű események történtek, nagyszerük, melyek megrázkódtatták egész Európát, s eszközölték azt, hogy kibontakozzanak a nemzetek az önkény alól, s alkotmányt szerezzenek.” Majd így folytatták: „őrszemekkel kísérjük a múltnak történeteit, a napi eseményeket, s (...) hazánk átalakulási korát keblünket átható örömmel érezzük.” Előadták, hogy jelentkezni akartak a nemzetőrségbe, ahonnan azonban - csalódásukra - elküldték őket, mint nem önálló, vagyis szülői és iskolai felügyeletre szoruló tanulókat. Ezért (nehogy később bárki is hazafiatlansággal vádolhassa őket) arra kérték Pa- lóczyt: tegye lehetővé, hogy a diákok önálló fegyveres csapatot alakíthassanak, gyakorlatozhassanak, karhatalmi feladatokat láthassanak el. Levelükben érződik, hogy Joggal apelláltak iskolakormányzó- Jük nemzeti érzelmeire és a polgárosodás iránti közismert elkötelezettségére, Palóczy részletes válaszában mégis szeretettel, de határozotton elutasította a diákok kérését.

Március forró napjaiban szokatlanul higgadt érveléssel figyelmeztette a tanulókat: hazaszeretetüket senki nem vonja kétségbe, az ő dolguk mégsem a katonáskodás, hanem a tanulás, s nem az ő feladatuk a közrend fenntartása, illetve a fegyveres történelemformálás. (Amit részben igazol, hogy számos ekkoriban felállított önkéntes alakulat szétszéledt a lelkesedés elmúltával, vagy megfutamodott az első puskalövésre.) Palóczy meggyőzően mutatott rá továbbá arra, amiről felbuzdulásukban a miskolci diákvezérek megfeledkeztek, vagyis, hogy utóbbiak maguk sem tudták pontosan, mit is szeretnének, ki ellen és milyen formában akarnak kardot forgatni. Nyugodtan mondhatjuk, 1848 márciusában kevés közéleti szereplő tudta ennyire jól összeegyeztetni a forradalmi lelkesedést a józan helyzetelemzéssel,

mint Palóczy László. Kortársai sem nagyon tudták hova tenni, és nem véletlen, hogy felröppent a pletyka: Palóczy csak attól fél, hogy a tanulók professzoraik ellen fordítják a fegyvereket, holott nyilván nem erről volt szó. (Az ország más városaiban egyébként többnyire besorozták a tanulókat a nemzetőrségbe, sőt Kassán, Temesváron stb. külön diákcsapatokat is létrehoztak.)

A forradalomtól az iskolareformig

A fennmaradt feljegyzések szerint a tanulók többsége napirendre tért Palóczy elutasítása fölött, a forradalmi átalakítás igénye azonban továbbra is lázban tartotta őket. Március 28-án újabb petíciót szerkesztettek, ezúttal (nyilván a pesti 12 pont mintáját követve) 9 pontos proklamációban rögzítették a diákságnak az oktatási rendszerrel kapcsolatos reformterveit és igényeit. A követelések egy része gyakorlati jellegű intézkedést kívánt (például, hogy az egyházközség ne vonjon el a temetéseken az éneklő diákoknak juttatott pénzből), mások azonban már általában az oktatás tartalmi kérdéseire vonatkoztak (például a vizsgarend átalakítására, az igazgatóság évenkénti újraválasztására, olcsó kézikönyvek nyomtatására), sőt az államegyház viszonyt is érintették, például abban a kérdésben, hogy a hallgatók igényelték templomlátogatási kötelezettség alóli felmentésüket. A követeléseket nemcsak egyszeri beadvány formájában készítették el, hanem az azokat tartalmazó falragaszok elárasztották a református líceum épületét, vagyis a „közvélemény” mozgósítását is célul tűzték ki. Az éppen 28- án - Palóczy elnökletével - ülésező egyháztanácsülésen is a diákok követelései kerültek a középpontba. A miskolci reformátusok vezetői megrökönyödve tanulmányozták az ultimátum-jellegú beadványt, és valódi szerencse, hogy Palóczy egyszerre higgadt és határozott álláspontja vált meghatározóvá. Nem vitatta a diákság jogát arra, hogy kéréseiket megfogalmazzák, kifogásolta viszont petíciójuk követelőző hangnemét. Fontos még, hogy az iskolai reformok ügyében nyoma sincs az egyházi vezetés vagy az oktatói kar részéről megnyilvánuló elzárkózásnak, sót éppen az átalakítás szükségességéről beszéltek, hangsúlyozták viszont, hogy kapkodásra semmi ok, mindezt csak az újonnan kinevezendő oktatási miniszter rendelkezései, az átalakuló alkotmány, illetve általában a rend és törvényesség alapján lehet majd eszközölni, - mint mondták - „kicsinyben téve azt, amit az ország nagyban csinál”. Az ülésben örömmel vették tudomásul a „majdnem ezer évekig fennállott alkotmány temetség”-ét, és a diákokat türelemre intették, éles hangon megjegyezve, hogy ha valakinek végképp nem tetszik az iskola oktatási rendszere, akár távozhat is. (Mellesleg ez a petíció

A tanács megbízta Palóczy Lászlót, hogy végzéseiket a tanulók tudomására hozza. Másnap, március 29-én Palóczy az összegyűlt hallgatóság előtt részletesen kifejtette és megindokolta, hogy miért szükségtelen a tanulóknak ajtóstól rontani a házba”. Szemtanúk feljegyzései szerint szónoki képességeit latba vetve nagy beszédet tartott. „Egy óráig tartó szónoklása által az ifjúság felingerült kedélyét tökéletesen megnyugtatta és lecsendesítette” - emlékezett később az iskolaudvaron tartott gyűlés egyik résztvevője. Ráadásul a diákok egyes követeléseit (például a vizsgarendszer módosítására vonatkozóan) hamarosan amúgy is teljesítették.

Palóczy László 1848. márciusi közszereplésének üzenete egyértelmű: a „haza és haladás” programjának lelkes igenlése párosulhat a körülmények józan, realitásra törekvő mérlegelésével. Ennek a hozzáállásnak egyébként az „ősz bajnok” a forradalom és szabadság- harc viharaiban még számos tanújelét adta 1848 nyarától egészen az 1849. augusztusi bukásig, mint az első népképviseleti országgyűlésben Miskolc város képviselője.

(A szerző a Miskolci Egyetem oktatója)

A Palóczy László beszédei és írásai 1848-1849-ből című - Fazekas Csaba által szerkesztett kötet - a forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára jelenik meg a Borsod-Aba- új-Zemplén Megyei Levéltár kiadásában.

sem volt éppen egyedülálló dokumentum 1848 márciusának második felében. Egyidejűleg készültek az ország szinte valamennyi közép- és felsőfokú intézményében hasonlók, melyek követelései néha szó szerint fedik egymást, noha nyilvánvalóan közvetlen kapcsolat nem lehetett az egyes intézmények diákjai között.)

Leszerelés

szónoklattal

Egy józan hang a nagy napokból

Palóczy László és a miskolci diákok 1848 márciusában

Magyaros módi

Polgári viselet az 1840-es években

Pirint Andrea

Korabeli portrék és a korszak történéseit feldolgozó filmek láttán melyik nő ne adózna csodálattal azoknak a ruhakölteményeknek, melyekben 19. századi hölgytársaink nemcsak ünnep-, de mindennapjaikat is élték. Ám mielőtt átadnánk magunkat az irigykedésnek és megfogalmaznánk az első „Bezzeg ma..." kezdetű nehezményező mondatot, gyorsan le kell szögezni vigasztalásul, hogy ezek a ruhacsodák korántsem voltak kényelmesek.

A 19. századtól kezdődően a hazai polgárság viselete semmivel nem maradt el az európai móditól, amelyet már ekkor is elsősorban Párizs diktált. Divatra specializált lapok Európa- szerte terjesztették a legfrissebb divatújdonságokat. Itthon ezt a feladatot az 1840-es években elsősorban a Pesti Divatlap és a hazai német nyelvű Der Spiegel látta el, de számos más folyóirat sem nélkülözte lapjain a Párizsból bécsi közvetítéssel érkező divatképeket. A szabókon kívül, akiknek mindig is kötelező a divatban való jártasság, a polgári családok is járattak ilyen lapot. Elterjedt az a szokás, hogy az egy társasághoz tartozó családok különböző lapokat fizettek elő, amelyeket aztán csereberéltek. ily módon a hazai polgárság nemcsak betekintést nyert az aktuális divatba, de az illusztrációk mellett közölt adatok révén az utánzásra is lehetőség nyílt.

A 19. század polgári viseletében Európa-szerte a hölgyek öltözéke vitte el a pálmát. A férfidivat évtizedek alatt is alig módosult valamit, míg a női módi egyre gyorsabb ütemű változásokon esett át. A hölgyekre hárult az a feladat, hogy a legfrissebb divat követésével reprezentálják férjük, apjuk állását és gazdagságát. A nő megjelenésének szelídséget, bájt és törékenységet kellett kifejeznie. A hölgyek öltözködése, hajviselete és viselkedése a gyenge, finom lelkű teremtés ideálját testesítette meg. A női ruha felső része szorosan a testre simult, és az alatta feszülő fűző lélegzetelállítóan karcsú derekat biztosított. Jellegzetes megoldás a kerek, a vállakat félig vagy egészen szabadon hagyó nyakkivágás, melyet csipkeszegéllyel díszítettek. Emellett természetesen létezett zártabb típus is. A feszülő felsővel ellentétben a ruha szoknyarésze terebélyes méreteket kapott. Keményített alsószoknyák segítették elő, hogy a harang alakú, a lábakat teljesen eltakaró, földig érő szoknya legnagyobb szélessége, amely a bokánál volt mérhető, ne legyen kevesebb a testmagasság felénél. Ilyen öltözékükben a korabeli hölgyek - a viseletekkel foglalkozó szakember szerint - leginkább csak kecses tipegésre és méltóságteljes üldögélésre voltak képesek. Hogy a női viseletről teljes képet alkothassunk, szót kell ejteni a fejfedőről is, amelyet a korabeli divatos hajviselet szerint kreáltak. A tipikus frizura jellemzője, hogy a középen elválasztott, lazán hátrasimított, a fület is eltakaró hajtömeget hátul kontybán fogták össze. Az oldalsó tincseket sokszor gyűrűs fürtökbe rendezve engedték le a fülekre. A jellegzetes kalap, az úgynevezett „bárka", amely az arcot félköríves lehajtott karimájával ernyőszerűen övezte, hátul kényelmes helyet biztosított a konty számára. A kalapot, akárcsak a ruhát szívesen díszítették virág-, toll- és szalagdíszekkel. Az ilyen módon felékesített fejfedőt az áll alatt szalaggal kötötték meg. A kabát a ruha szabását követte és általában a szoknya felső harmadáig ért, ám a téli hidegben hordott kabát hossza megegyezett a szoknyáéval.

Az 1840-es évek férfi polgára fehér ingjére szorosan a testre simuló selyem- vagy bársony mellényt öltött, majd erre frakkszabású felöltőt, amelyet nem gombolt össze. Pantallója derékban egymás melletti húzásokkal bővült. Öltözetének elmaradhatatlan kellékei közé tartozott a cilinder, a sétapálca, valamint a többször körbetekert selyemnyakkendő, melynek végét rendezett csokorba kötötte. Felsőkabátja a felöltő formáját követte. A kor férfiideáljának fontos „tartozéka" a bajusz és a szakáll mint jellegzetes magyar sajátosság.

Ekkorra már több évtizedes múltra visszatekintő férfiöltözék mellett a reformkorban fokozatosan tért hódított a nemzeti jellegű viselettípus. A hazafiasság eszméje az öltözködésben is igényt támasztott egy tipikusan magyar, a nemzeti hovatartozást demonstráló megoldásra, melyhez mintaképet a 16. századtól létező magyar viselet szolgáltatott. A reformkorban kialakult úgynevezett díszmagyar megtartja az ősökre utaló nemesi viselet elemeit, ám azoknak módosított, modernizált változatát nyújtja. A nagy múltra visszatekintő, testre simuló, combközépig érő dolmányt brokátból vagy selyemdamasztból készítették. A mentét, melynek anyaga bársony, leginkább panyókára vetve viselték; szegélyét, gallérját nemesprém övezte. A díszmagyarhoz tartozó nadrág feszesen a lábra simult; a lábbeli keményszánj, elöl ívesen szabva térdig érő csizma. Az öltözékhez tartozott még a derékra erősített zsinór- vagy ékszeröv kardtartóval; ez utóbbiban a díszes karddal. A hazafiak süveget vagy kalpagot viseltek fejükön; nyakukba fekete selyem nyakkendőt kötöttek. A színekben tobzódó, vitézkötéses paszománnyal gazdagon díszített ruhát alkalmi öltözékként viselték, de ennek egyszerű, fekete vagy ritkábban kék posztóból készült változata az 1840-es években a hétköznapi életben is elterjedt, és szinte kiszorította az európai divatot követő, frakkszabású férfiöltözéket.

A hazafiasság eszméje a női viseletre is rányomta bélyegét. A biedermeier ruha kifejezetten kedvezett a régi magyar öltözék feltámadásának, mivel elég volt a divatos ruha felső részét zsinórozással, fűzéssel magyarosítani, esetleg a szoknyára kötényt kötni. A honleányok szívesen varratták ruháikat a nemzeti lobogó színeinek felhasználásával.

(A szerző a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársa)

Korhű öltözék a XVIII. századból