Észak-Magyarország, 1998. február (54. évfolyam, 28-50. szám)
1998-02-28 / 50. szám
□ Humanizált kövek Filip Gabriella □ Korábban kőfaragónak mondta magát, most a kiállítás meghívóján azt olvashatjuk: Borsos István szobrászművész. Megváltozott a megítélése? 9 A kiállítás rendezői, a Miskolci Galéria munkatársai írták a nevem alá, hogy szobrászművész. Ha ók művésznek tartanak, akkor köszönöm az elismerést. Én valóban kőfaragóként szoktam magam megnevezni, talán mert ezzel is hangsúlyozni szeretném a mesterségbeli tudás fontosságát. A szobrászatnál igazán nagy szükség van arra, hogy is- metje az ember a szakma, a kőfaragás fortélyait, tudnia kell, miként nyúlhat az anyaghoz, mit enged meg a kő. □ Választhatott volna ennél könnyebb és könnyedebb anyagot is! 9 Éppen az a csodálatos a kőben, hogy nehezen adja meg magát. Oda kell figyelni rá, meg kel) fejteni a titkát. Ha kimegyek a rakacaszendi elhagyott kőbányába, akkor nem könnyen megmunkálható alapanyagot, hanem szobrokat keresek. A térmésze- tet alkotótársamnak tekintem. Hiszen a kövek indítják el bennem azt a gondolatsort, ami aztán testet ölt a szoborban. A kő maga kínálkozik fel arra, hogy megmutassam a benne rejtőzködő üzenetet. □ A kő üzeni! © Ezek a szobrok az évszázadok üzenetét rejtik. Azért szeretem a rakacai márványt, mert rendkívül gazdag az erezete annak köszönhetően, hogy az évmilliók során számtalan átalakuláson ment át. Az üledékes kőzet a különböző kéregmozgások hatására felrepedt, a résekbe más és más színű mésztej folyt. Ez adja az anyag szépségét, sokszínűségét. Azáltal, hogy felcsiszolom a követ, láthatóvá teszem ezt a gazdagságot. □ Szót lehet érteni ezzel a hideg-rideg anyaggal? © A kő erezete, formája vezeti a kezem. De örömmel látom azt is, amikor a kiállítások látogatói megsimogatják a szobraimat. A felcsiszolt kő bársonyossága vonzza a kezet, aztán az érintéseknek, simogatásoknak köszönhetően egyre szebbek, fényesebbek lesznek ezek a plasztikák. □ A szobor szabad térre vagy posztamensre kívánkozik. A Miskolci Galéria Petró-házában viszont homokkal borított asztalokra helyezték alkotásait. 9 A viszonylag kis termek miatt elsősorban a kisebb méretű alkotásaim közül válogattam erre a kiállításra. Ha mindegyik szobromat külön posztamensre teszik, az állványerdő elnyomja a plasztikát. Nagyon tetszik nekem, hogy ezeket a humanizált köveket visszahelyezték abba a közegbe, ahonnan vétettek. □ Évtizedekig igazgatóként vezette az encsi Váci Mihály Gimnáziumot, de még nyugdíjasként is tanít. Nem kellene most már csak a saját alkotásaival foglalkoznia? ® Most már csak szakkört vezetek a két encsi általános iskolában, de nekem legalább olyan nagy öröm, ha megtaníthatok valamit a gyerekkel, mintha elkészítek egy-egy szobrot. □ Mégsem elégítette ki a tanítás... • Amíg gimnáziumigazgató voltam, nagyon lefoglaltak az iskolai gondok, a hivatali teendők. Túl sok közvetlen sikerélményt nem okozott a munkám, hiszen a szakmai eredményekért elsősorban a kollégákat, a szaktanárokat illette a dicséret, nekem legfeljebb abban lehetett szerepem, hogy biztosítottam a munkavégzéshez szükséges feltételeket. □ A művészet volt a menedék? 9 Nem. Nem menekültem én az iskolából az alkotás magányába. Most sem zavar, ha nézik, amit csinálok. Sőt, szeretem, ha munka közben elmondják véleményüket, kérdezgetnek a gyerekek vagy az éppen arra járó emberek. Az iskolai kötöttségek és eredmények mellett számomra a személyes sikert jelentette a szobrászat. □ Pedagógus-képzőművészként tartják számon. Mennyire tartják szakmabelinek a „csak” képzőművészek? • Úgy gondolom, elfogadtak a képzőművészek. Szívesen veszem, ha a szakemberek véleményt mondanak egy-egy szobromról, de magam is érzem azt, ha valami igazán jót csináltam. Persze, fontos a megerősítés is. Nagyon örültem például, amikor díjat kaptam a Miskolci Téli Tárlaton. De különböző szakmai zsűrik elismerésénél sokkal fontosabb számomra, amikor azt látom, hogy megsimogatják a szobraimat. Az az igazi elismerés, amikor az emberek arcán kisimulnak a rideg vonások, amikor egy kőszobornak köszönhetően ismét bizakodóan mosolyognak. Borsos István szobrászművész kiállítása a Miskolci Galéria Petró-házában (Hunyadi u. 12.) látható március 20-ig vasárnap és hétfő kivételével naponta délelőtt 9-től délután 5 óráig. Költő a Bódva-völgyben Fecske Csaba A költő Kalász László, akinek nemrégiben ünnepeltük 65. születésnapját az edelényi Városi Könyvtárban. A Bódva-völgy az én szülőföldem is, a Bodokai erdőben eredő és Sajóecseg fölött Sajóba torkolló, a Cserehát és Gallyaság dombsorai közt kanyargó szelíd folyók völgyének vidéke. Földemről és földimről van szó, azt hiszem, ismerem ezt is, azt is annyira, hogy szeretni tudjam. A könyv szerzője Cs. Varga István tanszékvezető egyetemi tanár, aki bár maga dunántúli születésű, az edelényi gimnázium egykori tanáraként e táj ismerője és szerelmese, évek óta foglalkozik Kalász László költészetével. Ebben a könyvben, amely az edelényi Városi Könyvtár kiadásában, Laki Lukács László szerkesztésében az Edelényi Füzetek 17. darabjaként jelent meg, a szerző egy átfogó Kalász-tanulmány részleteit adja közre, a kötet második részében szűkebb versválogatásban ízelítőt ad Kalász költészetéből. Kalász László, vagy ahogy köpés huncutsággal ő úja, Kalász Laczy ma már a Bódva-völgy élő legendája, benne él az emberek szívében és tudatában, éppúgy hozzátartozik a tájhoz, mint a Bódva meg a zilizi ezeréves tölgy. Népszerűségét magam is tapasztalhattam Szendrő és Edelény utcáit róva vele. Lépten-nyomon megállították, szinte minden szembejövő személyes ismerősként üdvözölte. A kötet dióhéjban bemutatja a Bódva-völgy történelmét, kulturális értékeit, emlékeit, mesél a szülőfaluról, Perkupáról, a Kalász szellemi fejlődésében szerepet játszó személyiségekről, Szalonnáról, ahol évtizedek óta él, ahol pedagógusként feleségével együtt nemzedékeket nevelt szépre-jóra, emberségre. Legnagyobb teljedelemben természetesen Kalász sajátos hangvételű, a szülőföldből táplálkozó költészetéről esik szó. A szeretetben fogant sorokból kirajzolódik a Kalász-oeuvre. íme egy jellemző részlet ebből az igen olvasmányosan, élvezetes stílusban megírt könyvből: , Ami kor Szalonnán fölkerestem, a vonatvezető leszállt, elmondott egy szép Kalász-verset, aztán vidáman kezet fogott a költővel, visszaszállt vasparipájára és folytatta útját.” Ahol fény van, ott árnyék is: a recenzenst mélyen elszomorította, hogy fiatal miskolci irodalmárokkal, bölcsészekkel beszélgetve kiderült, nem ismerik Kalász Lászlót. Mintha szava nem hallatszana túl szeretett szülőföldjén. Vigasztalásul, gondolatban kezet rázva a szép szavú költővel, ideidézem egy remekét: Anyámnak kontya van kerek sötét és dús mint egy meleg eső utáni éjszakán sötét és dús a lomb a fán anyámnak szíve van meleg piros és fáj ha nem merek időnként szemébe nézni: ő minden gondomat érti csak akkor leszek kedvesed ha kerek kontyod lesz neked ha mint anyám: első jajomra gyógyírt találsz minden bajomra Szabó István egyszerre megállt a beszédben... Nem tudta, nem akarta folytatni? Másról van szó: nem lehetett folytatni! Szavakkal már nem; ilyenkor csődöt mond a verbalizmus. Vagy ha erőltetjük, ócska, szentimentális monodráma a következmény. A kamera mögött, vagy a színház rendezői pulpitusánál többnyire tudják ezt. A kamera előtt (vagy a színpadon) azonban nem annyira tudni kell, mint inkább érezni. De mi van most, mikor a rendezőt „fogja” az operatőr? Ez a legszebb pillanata annak a - két estére osztott - száz percnek, mellyel a magyar köz- szolgálati televízió (ezúttal valóban igényesen szolgálva a közt) megajándékozott bennünket, mikor „életmű-interjút” sugárzott Oscar-díjas művészünkről. A rendező elhallgatott - megbénult a nyelve, mondhatjuk közhelyesen -, csak az arca élt, s a torokszorító csendben tanúi lehettünk annak a megismételhetetlen mimikának, mellyel újraélt (átélt) valamit egy hatvanesztendős ember, amihez szegények a szavak. S ha volnának is, (mert persze, hogy volnának) a szeméresség legyőzi a közléskényszert. Ebből az egyetlen - csak másodpercekben mérhető - szituációból kitetszik a rendező érzékenysége, fogékonysága -, de magyarsága is. Utóbbit a tartózkodás, a szemérem bizonyítja. Szabó István - akit méltatói a magyar film. legnagyobb lírikusának tartanak - soha nem akart tetszelegni. Sokkolni sem akart, deheroizálni sem, szépíteni meg pláne nem. Csak el akarta mondani nemzedékének történetét; őszintén, tisztán és szabadon. Az Apa című film bemutatása után (Filmkultúra 1966. 6. sz.) így ír róla Máriássy Judit: „Szabó kezében az objektív egyelőre szinte csak arra. szolgál, hogy a szubjektumot tükrözze. A világból annyit, amit befogadott belőle, ami személyesen és közvetlenül benne lecsapódott. Ez pedig nem kevés... Kihagyás nélkül képes önmagát - önmagához hűségesen kifejezni.” ÖNMAGÁT - ÖNMAGÁHOZ HŰSÉGESEN. Kritikusi telitalálat. Igaz volt már har- minc-egynéhány évvel ezelőtt, és most is érezhettük igazát - a képernyő előtt. De ideje elmondani, hogy miként született ama beszédes csend a tévé-interjú közepette. A rendező azt az emlékét idézte fól, mikor Gábor Miklós (tulajdonképpen a rendező orvos édesapjának megformá- lója) az apa jelmezében és maszkjában megjelent a forgatáson. A legendás bőrkabátot, a szemüveget maga a rendező választotta és mégis... Mégis megtörtént a csoda, amit akár reinkarnációnak is nevezhetnénk. (Azóta ez a Gábor Miklós-i apa jelenik meg Szabó István előtt.) Mi kell ahhoz, hogy képpé formálódjék egy-egy alak, hogy tapint- hatóvá váljanak az álmok? Hogyan is mondta Bergman? „Ha az embernek nincs valami személyes mondanivalója, ne csináljon filmet.”. Riportalanyként is csak személyes mondanivaló birtokában lehet kamera elé ülni; vállalván minden mondatunkat, az arcunkat, a gesztusainkat - egész személyiségünket. Évtizedekkel ezelőtt - mikor még új eszköznek és műfajnak számított a tévé - erről beszélt Szabó István egyik fesztivál szakmai tanácskozásán. Áz emberi arc kifejezőképességének korlátlan lehetőségeit akkor is éppen úgy hangsúlyozta, mint most. És figyelmeztette a szakembereket, hogy mennyire tisztelni kell az OBJEKTÍV elé kerülőket. Hogy minden kamerás manipuláció bűn - amit például a tévéhíradóban elkövethetnek. Vajon hányán emlékeznek erre? - akiknek pedig emlékezni kellene. Soha, egyetlen szót nem váltottam Szabó Istvánnal - mégis közel érzem magamhoz, hiszen 10-12 legismertebb filmjét nézve, (néhányat többször is látva, átélve) nagyon sokat voltunk együtt. (Meg aztán nemzedéktársam is.) Mások is így lehetnek a rendezővel, mert az őszinteség, a tisztaság sugárzása - igenis - áthatol minden közegen; megvilágosít, megtisztít, meggyógyít bennünket. Mennyi személyes mondanivalója volt abban a kétszer ötven percben! A riporter - Wiesinger István - csak a hangjával volt jelen, de amit művelt, szakmai bravúr: kevés szava, tapintata, figyelmes hallgatása, kivárásai ismeretei inspirálták a partnert. Mi az, ami megtanulható Szabó Istvántól? Ez a kérdés már akkor felmerült bennem, mikor Oscar-díjas rendezőnk a fűm születésének századik évében időről időre megjelent a képernyőn, hogy megossza velünk azokat az ismereteket, emlékeket, élményeket, melyeket egy-egy klasszikus filmalkotás - A MOZI -jelenthet. Minden filmről úgy beszélt, mintha saját - egyszülött - gyermeke volna. Az élmény megosztásának, továbbadásának hevülete, szenvedélye - az erkölcsi, esztétikai érték felmutatásának vágya, akarása - talán lehet példaértékű, ha igazán nem is tanulható. Dehát mit lehet most felmutatni a társadalomból - a művészetek által? Jelenünkről is volt jónéhány szenvedélyes mondata Szabó Istvánnak. Persze tudjuk, mi van. Túl sokan vannak e kicsiny hazában, akik SZEMÉLYES MONDANIVALÓ NÉLKÜL ágálnak - miközben pótolhatatlan értékek (szellemi és anyagi javak) pusztulnak el, vagy létre sem jöhetnek. Szabó István sem elégedett. De bízik abban - s már ezért is tisztelnünk kell -, hogy megtalálja majd a hamu alatt a gyémántot. Remélhetőleg mindannyian megtaláljuk... Az epilógust Gábor Miklósnak köszönhetjük. Előbb azonban idézzünk fel egy filmetűdöt: az Apa utolsó képsorát, mikor egy fiatal lány (Halász Judit) a romos Budapest - pincékből előjött - lakóinak újságot kínál: ITTA SZABADSÁG! MEGJELENT A SZABADSÁG! Ez a kis jelenet tulajdonképpen ismétlése a Budapesti tavasz című fim emlékezetes etűdjének -, ahol Ruttkai Éva az újságáruslány. Szabó István ezzel az „ismétléssel” tiszteleg mestere Máriássy Félix előtt. Láttuk a születésnapi interjúban is a jelenetet - nyilván nem véletlenül. Mégsem Szabó István tanítványt hűsége miatt említem. Most jelent meg ugyanis Gábor Miklós könyve (Sánta szabadság), melyben a szerző „a nagy seggek kavalkádjaként” idézi fel a Budapesti tavasz bemutatója utáni fogadást. Nos, ez alkalommal a részeg Vorosilov polkázni kezdett. „Majd Horváth Márton rezgőst járt Rákosinéval, sőt maga. Rákosi is remegtetni kezdte alfelét, valamelyik hölggyel a karjában és akkor már, követve a nagyszerű példát, az egész Politikai Bizottság táncra perdült, mutatva a magyar virtust...” Nahát, tizenéveseink már tudják is meg nem is, hogy ki volt Rákosi, Voro- silovról meg azonnal elhinnék, hogy híres polkatáncosként tette ismertté nevét. Dehát éppen ez a baj. Figyeljünk Milan Kunderára: A NEMZETEKET ÚGY LIKVIDÁLJÁK, HOGY LEGELŐSZÖR ELVESZIK EMLÉKEZETÜKET. Mi mindaddig fogjuk bűnhődni a múltat, míg igazán meg nem ismerjük, míg elénk nem vetítik. Kár, hogy csak egy Szabó Istvánunk van. Gyarmati Béla Szószólóban
