Észak-Magyarország, 1998. február (54. évfolyam, 28-50. szám)
1998-02-14 / 38. szám
Műhely Az emlékmű szobrászain ál a kötöttség inspiráló is lebet. Az autonóm műformálás más természetű, olyankor az ember önmaga gondolatait érleli szoborrá. II. oldal Riport Az érzelmek háttérbe szorulása a nagy társadalmi átalakulásokat kísérő jelenség, s mint ilyen, örökösen ismétlődik Ilyenkor fellazulhatnak az erkölcsök.. III. oldal Irodalom Itt a farsang. Jelmezt öltünk, álarc mögé bájunk. Azt játsszuk, mi lenne, ha mi lennénk a másik. A költő nem ölt jelmezt, csak jelképesen más tollával ékeskedik... IV. oldal Y#J3 r r 5 ifi mi Szíves falfirkák Fotó: Dobos Klára A hét embere Csipkés Sándor, a betanított sebesült Balogh Attila Negyvenéves korára a különös események (egyik) főszereplője immár elmondhatja magáról, hogy végigélt egy felemás katasztrófa- helyzetet. Maga a katasztrófa ugyanis nem volt igazi, az elhárító tevékenység viszont igen. A diósgyőri kohászat telepén a héten rendezett, egy képzeletbeli földrengést kísérő valódi mentés során Csipkés Sándor volt az egyik „előre betanított sebesült”. • Beosztásomnál fogva kerültem kapcsolatba már korábban a helyi polgári védelemmel, ugyanis 1972 óta villanyszerelőként dolgozom a kohászatban - idézi fel a különös kaland előéletét Csipkés Sándor, a szerdai hadgyakorlat „túlélőinek” egyiké. - Részt vettünk például a gyári óvóhelyek karbantartásában, akárcsak a mostani demonstráció előkészítésében. A jó kapcsolatra tekintettel kértek fel néhányun- kat a pv-sek. Néhány hete szóltak, hogy vállalnám-e. Megkértek, kötélnek álltam. □ Hányán voltak a sérült-osztagban? I • A kigyulladt épület oltását bemutató helyszínen négyen hevertünk elszórva a romok között, továbbá volt egy bábu kollégánk, ő játszotta” a halálos áldozatot. Rajta kívül mindenkinek megszabták, hogy' milyen sérülést imitáljon. Nekem például ájulás és lábsérülés, méghozzá combnyaktörés jutott, az egyéb zúzódásokat nem említve. □ A szerdai gyakorlatot megelőzte valamiféle felkészítés? • Természetesen részletesen elmagyarázták, melyik sebesülés mivel jár, egyenként bemutatták, melyiket hogyan kell eljátszanunk. Őszintén mondom, nem volt könnyű. Nekem legalábbis nem, mivel - hál’ Istennek - sohasem volt még efféle sérülésem, se kezem, se lábam nem tört még el. Nehéz volt úgy tenni, „mintha”... Na meg egy kicsit rossz érzés is volt arra gondolni, hogy egyszer tényleg így járhat az ember... Aztán az akció kezdete előtt kimentünk a helyszínre: a gyár Kertész-alsónak nevezett részén álló - illetve valamikor állt — egykori öltözőépület maradványaihoz. A szakemberek találták ki, hogy ez lenne az ideális terep a katasztrófa utáni mentéshez - tény, ami tény, hogy erre a célra keresve sem találni alkalmasabb környéket. Altkor aztán a pv-sek elmondták, ki hova feküdjön. Azt is mondták, próbáljak a törmelék alá, de azt már nem vállaltam: a romok között egy gödörbe húzódtam. □ Aztán jöttek a kutyások... • Jöttek, persze, csak előbb még egy órát ott kellett fagyos- kodnunk, már teljesen el is zsibbadtam, hiába volt egy pléd rámterítve. Behunyt szemmel, merthogy hivatalosan ájultnak minősültem. Aztán hallottam, hogy közeledik az egyik kutya - méghozzá az Airdale-terrier -, és nem valami jól éreztem magam ettől. Szeretem a kutyákat, na de egy idegen, nagytestű ebtől jobb félni... Elég az hozzá, hogy odajött hozzám, szimatolt, az orrával bökdöste a fejemet, nyalogatott - képzelheti, mennyire élveztem. Persze, azért csinálja ezt, hogy felderítse, él-e még az illető. Én nem szóltam akkor se, mikor jöttek a mentők, igyekeztem élethűen előadni a haldoklót. Csak akkor voltam kénytelen elmosolyodni, mikor az engem felemelő egyik srác felsóhajtott: hú, ez jó nehéz... Merthogy úgy is választottak ki bennünket, hogy mindenféle alkatú legyen köztünk: ne csupa filigrán, harminckilós. Végül előástak, hordágyra tettek, a mentőkocsiba cipeltek, és elvittek az elsősegélynyújtó-helyre. Túléltem. □ De mi a tanulsága - ha egyáltalán van ilyen - egy efféle katasztrófaelhárítási gyakorlatnak, különösen olyasvalaki számára, aki aktívan (passzívan?) kivette belőle a részét? Lehet azt mondani, hogy megnyugodott, mondván: ha valóban „nagy baj” lenne, lám, akkor sem kell aggódni? • Nos, be kell vallanom, hogy korántsem nyugodtam meg. Jó látni, hogy minden szépen ment, a szakemberek a helyükön vannak... De hiába, végig az volt a gondolataimban, hogy sohase következzenek be az életem során ilyen tragikus események: ha egy mód van rá, kerüljenek el a valóságos katasztrófák. Hagyományok., nosztalgiák Bánhegyi Gábor \/alentin-nap van, és egy kicsit szomorú vagyok. Nem azért, mert nem lenne kit megajándékoznom,, hanem azért, mert hovatovább már elhitetik velem, gonoszság ilyenkor nem ajándékozni, nem adózni a szeretetnek - hiszen ez már hagyomány, a kultúránk része és így tovább. Biztos sokan el is hiszik, ám tegyék, de engedtessék meg, hogy ünnepeimet, hagyományaimat magam válasszam. Azért vagyok szomorú, mert növekvőben egy nemzedék, amelynek az asztalára teszik a hagyományát, akit nyakon öntenek extraszuper pótkajákkal, szuvas fogat önmagától betömő pasztákkal, akit leszoktatnak arról, hogy magyar szavak is vannak még a világon. A mai fiatalok bézbólsap- kában dzsoggingolnak, löncsölnek a Mekiben, dl inkelnek a bárban... Aztán partikra, bocsánat partykra járnak denszih- gelni azoknak a producerirodákban kitalált, és még pléj- bekkelni sem tudó plasztikfiúknak és -lányoknak a „muzsikájára", akiknek a cédéi ott hevernek minden valamit magára adó ifjonc szobájában. Ők ma a menők, őket látják rajongóik a videoklippeken, és nekik örülnek a Total Dance Festivalon. Látják, amint közel húsz percen át tátognak, viszont remekül táncolnak. /Annak idején - a boldogult emlékű hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején amikor még egyenfarmerban flangáltunk a „Forinton", a sulibüfébe jártunk turistaszalá- mis zsemlét majszolni, füstös kocsmákban ültünk egy üveg termelői bor mellett, már két nappal a koncert előtt be voltunk zsongva: hogy a fenébe jutunk be a Karthágóra... Bejutottunk. Ida kellett, az emeleti budiablakon másztunk be, mert ezek a srácok azért brusztoltak száznyolcvanvala- hány kilométert, hogy kiálljanak a színpadra, és ott két órán keresztül élőben muzsikáljanak. Tehátnekiirrkis kötelessé-' günk ott csapolni, izzadni, és úgy érezni, ami ott fenn történik, az nekünk, a lent ugrálóknak és ugrálókért szól. De nemcsak a Karthágót szerettük Gidófalvi Hammondjáért, . hanem az atyai pofonok ígéretével dacolva zarándokoltunk ki az ifiparkba, ha a Ftobó, az Edda, a Korái vagy éppen a Skorpió jött. Magunktól választottuk őket, mi utánuk mentünk, őket követtük mint mások a hagyományokat. Kénytelenek voltunk elmenni a bulikra, mert a hanghordozók nem árasztották velük tele az agyunkat. Akkoriban a tévében a berlini testvérintézmény esztrádműsorát mutogatták, ahol a rockzenét a dédéeres Puhdys együttes jelentette. Ki is választottam tőlük a kedvenc nótámat, amelynek a refrénje még mindig itt motoszkál a tekervényekben, hogya- szongya: „Tíví só, vidijó, tívísó, szterijó!" (Esküszöm, ez volt a szöveg!). Nehány év múltán Lipcsében Pitt nevű haveromnál bukkantam a bakelitek között erre a korongra, minden nap vagy hatszor felraktam és visítottam a röhögéstől, mert akkor még nem hittem el, ez is valamiképpen valamikor a múltam, a hagyományom, a nosztalgiám része lesz. Pitt egyébként később rég megunt barátnőjével kötött érdekházasságot, mert csak a nászút ürügyén tudtak átmenni az NSZK-ba, hogy ottfelejtsék magukat. Az már csak az ő külön személyes tragédiájuk, hogy ezután két hónappal egyesült a két német állam. Persze, azért itthon sem volt rút a helyzet, mert az Eddával, meg az Easttel a vidék is megjelent a zenei közéletben, és még azt is megengedték D. Nagy Lajosnak, hogy azt énekelje a szegedi körzeti tévé egyik adásában: „Szabad vagyok, mondta a majom a rácsnak, én nem, mondta a rács, engem majmok köré zártak". Még hanghordozókon is hozzá lehetett jutni a magunk választotta sztárokhoz, és egy kicsit úgy éreztük, nem hiába jártattuk annyit a szánkat, meg lett az eredménye. Az nem akart eszünkbe jutni - vagy ha belejutott, akkor elhessegettük hogy így a szánk is be lett fogva... A lázadás ezzel be is fejeződött, összes sikerélményünk abból adódott, hogy szombatonként felbandukoltunk Pista bácsihoz, és húsz forintért kértünk egy üveggel a termelői fehérből. Az adott okot az örömre, hogy fiatalkorúként nem kellett félni a hatósági közegek zaklatásától, mert Pista bácsi önkéntes rendőr volt, és úgy intézte, a „fakabátok" abba az utcába már ne jussanak el, vigyáz ő a rendre. Egyébként meg akart a fene lázadni... Nem hajszoltuk a bizniszeket se, a Gödörben egyetlen kétdecis kólát körülülve órákig tudtunk világot megváltani. Azóta már megértem néhány tavaszt, magamban ápolga- tom az akkori emlékeimet. Néhanapján meg arra gondolok, a szomorgásom alapjául szolgáló nemzedéket sem kell sajnálni, hiszen pár év múlva ők ugyanúgy saját hagyományuk, kultúrájuk részeként fogják emlegetni a Mekit, a csónaktalpú dorkóikat... Majd elmerengenek azon: azok voltak a szép idők, amikor az az öt srác tátogott jól-rosszul a színpadon, de ők legalább ott voltak, míg a mai fiatalok kénytelenek beérni a számítógépek által kreált és megjelenített - és természetesen igénytelen - háromdimenziós virtuális sztárokkal. És hogy annak a nemzedéknek mihez képest lesznek hagyományai? Nem mindegy?!
