Észak-Magyarország, 1997. december (53. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-06 / 285. szám

legóriák szilárd rendjét felváltja a létezés érthetetlen kuszaságának tapasztalata. A realitás racionalitása rraga alá gyűri a lélek mítoszait. Immárom a „világot kormányzó Isten nem a mélyben, hanem a felszínen rejtezik.” A regény bemutatta élethelyzet és napjaink jelenének létszemléleli párhuzama nyilvánvaló. Az emlékezés hatalma az elbeszélésben, a leírásban, azaz az irodalomban is megnyilvánul. Az esztétikai tapasztalat az a „hermeneutikai

híd", amely a maga történeti folytonosságában lehetségessé teszi a múlt megértését. A történetiség mint tudati és cselekvési tér tárul fel. Együtt van jelen esemény és annak értelmezhetősége. A múlt nem választható el a jelentől. A történeti megértés mindig önmagunk jelenének a megértése is. A jelen valósága tehát a múlthoz való viszonyulás terméke, a múlt viszont a jelen értelmezésében létezik. Valóban ilyen volt a kor világlátása, vagy csak Láng Zsolt látja így 1997-ből vissza- tekinve, illetve éppen azért látja-e így, mert akkor is így látták? Hogy is van ez? (Láng Zsolt: Bestiárium Transylva- niae. Az ég madarai. Jelenkor Kiadó, 1997.) ****

Papp Endre

ge Könyv

Emlékezés

ln.iiiinTimiinii.iTiimnMnnnr„nTrffíwimniimy/'

A bestiárium egy átmeneti kor átmeneti műfaja - írja bevezetőjében Láng Zsolt. A középkor alkonyán, a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció hazánkban való elterjedésének idején a modern irodalom születése hajnalának jellegzetes korai terméke. A természet leírásának látszólag tudományos szándékú kísérlete, melyben a fikció és a valóság határai összemosódnak. Valójában tanmese, erkölcsi példázat, ugyanakkor a hatalmi ideológiától függetlenedés első stádiuma. A szerző e műfaji mintát felhasználó regényének központi kérdése a múlt megértésének, rekonstruálhatóságának lehetősége. Az író a tizenötéves háború korába, Erdély „nagy romlásának” idejébe kalauzol bennünket. De nem történelmi regényt ír, hanem a múlt e szeletének hiteles ábrá- zolhatósága érdekli. A korszak „felbolygatott, szanaszét hányódott” világában a fantázia, a misztika, a varázslat keveredik a történelmi bizonyosságokkal. Élesen elválik egymástól a matéria, a testiség bűnössége, önfeledt létezésének múlandósága, és a lelkiség, az erkölcsi magasztosság állandó lényegisége. Az emlékezés az a kulcsfogalom, amely kiemel az „oktalan állatiság” gyarlóságából. Az álmok, a „kreált históriák” dimenziójából a valóság rideg otthontalanságára ébreszt. Az ember nem ura többé az időnek, a jövőnek. Az alJohn Coltrane, a modern dzsessz legendás szaxofonosa 1957-ben már nemcsak Miles Davis klasszikus kvintettjének tagjaként, hanem saját lemezei révén is az új zene nagy ígéretének számított. Abban az évben készült Blue Train című albuma, amelyet a felvétel negyvenedik, a muzsikus halálának harmincadik évfordulója alkalmából kitűnő, 20- bit átírású változatban, ún. „enhanced”, azaz multimédiaprogrammal és két ráadásszámmal kibővítve jelentetett meg egykori kiadója. A hard bop stílusban fogant zenét különösen a címadó szám zseniális szaxofonszólója miatt ma már a modern dzsessz egyik alaplemezeként tartják számon, de amit a modern technika áldásaként a CD ehhez hozzátesz, az igazi ajándék a gyűjtőknek. A video- bejátszások (konc’ertrészlet Miles Davisszel), a muzsikustársak visszamlékezései, a sok, részben ismeretlen fotó és a korabeli kritikai elemzések kézzelfogható közelségbe hozzák Coltrane személyiségét és a környezetet, amelyből későbbi újításai kinőttek. Az ilyen multimédia-retro- spektívek feltehetőleg kedvezőbb színben tüntetik fel a CD-t azok szemében is, akik a bakelitlemezre mint a zene egyetlen autentikus hordozójára esküsznek. (Blue Note)

★★★★★ T. G.

Lehet-e nagyobb filmtémája egy amerikai rendezőnek, mint a világ legnagyobb hatalmának az elnöke? Lehet, de az nem Oliver Stone. Már a másodiknál tart, s ki tudja, mit hoz a holnap. Előbb volt Kennedy, a demokrata, a népszerű, a meggyilkolt; aztán jött Nixon, a republikánus, a megvetett, az erkölcsi hulla. Az eredmény mindkétszer a fikciót valóságelemekkel és dokumentarista bejátszásokkal elegyítő filmeposz. Vagy inkább: politikai krimi, ahogyan a forgalmazó kategorizálta a vállalkozást. Az újabb mű alanya Richard Nixon, az Egyesült Államok mélyről jövő, 37-edik elnöke, tárgya azonban ezúttal is az amerikai hatalmi mechanizmus - a „rendszer” - működése. A Nixon bukását okozó, Watergate- elnevezéssel illetett lehallgatási botrány ugyan kevésbé drámai eset, mint az elődje és vetélytársa ellen elkövetett, mindmáig feltáratlan merénylet, de elegendő ok arra, hogy Stone újabb leleplező tanulmányban rántsa le a leplet a „végtelen lehetőségek“ hazájának korrupt viszonyairól. Hatalom- és sikeréhes elnök, őt kiszolgáló, illetve manipuláló környezet, mennyország és pokol - felvonul a nagy amerikai mítosz minden kelléke. No meg a Kuba-szindróma (értsd: összeesküvés-elmélet), amelyben Stone változatlanul minden dolgok végső okát látja. A lineáris előadásmód felbontása, az idősíkok keverése, gyors vágások, grandiózus, olykor bombasztikus jelenetek - a rendező hasonló módszerekkel dolgozott már a JFK-ban is. Anthony Hopkins jobb, mint az eredeti. Ha valami hiányzik ebből a filmből, az az olló. (Nixon. Színes, amerikai. 190 perc) ★★★

(túri)

Verssel versért ..........

„

Templomom építem: a verset,/ gurulnának szét a sorok” - indítja Sziszüphosz című költeményét az első kötetes Nagy Gábor, egy pályakezdőtől talán szokatlan illúziótlansággal azt a küzdelmet állítva előtérbe, amivel a líra művelése, a vers megtervezése és megcsi- nálása jár. Kicserélni az ingatag keresztgerendákat, a „kifáradt, szürke jambusok” korhadt traverzeit épp úgy hozzátartozik az indulás komolyságához, mint a Számvetés a férfikor küszöbén öniróniája, ítélkezésének szigorúsága. A beszélő a rossz verseit mint egy révült szellem „riadt, félszeg-kamasz erekciói”-t tünteti fel itt, és a szertegomolygó párában elvesző céllal példálózik - a lírai éntől mi sem áll távolabb, mint az ifjonti hevület és magabiztosság, a kételytelen önfeledtség. Legsűrűbben visszatérő önmetaforájában, a farkas-, farkaskölyök-képzetben is a céltalanságot és a küzdelmet jeleníti meg. E szkepszis legyűrésére a leggyakrabban két ellenszert használ: a mívességet és a műveltséget. A mintegy alcím gyanánt, utasításként alkalmazott zenei megjelölései - adagio, largo - vagy az uralkodó kötött

formái - például a szonett nem utolsósorban pedig a biblikus-mitikus utalások arra is szolgálnak, hogy kikezdjék, széttörjék a kötetet keretező hitetlenséget, egyfelől a „megvirradni sosem fog már”, másfelől pedig a „rothad a hajnal” érzetét. Lenni hangvillának isten szikár ujjai közt - szól egy másik, egy másféle ajánlat, a Lélekvándorlásé. Nem a szavak elkopásával vagy a verslábak kifáradásával, nem a nyelvi kifejezés elégtelenségével magyarázva itt a hangzás, a hangzósság iránt a Fekete hó. Fekete című versben is kifejezett vágyat, hanem a magatartás aszkézisával. Az ajánlatokkal ugyanolyan végletekre mutatva példát, mint amilyenek a szerelmi tárgyú költemények meghitt, üde játékosságát, az „Álmodba lakatollak,/ amikor alszol” sorait a torzra, a rútra, a közönségesre építő versektől, a „sürögve... mígnem / egyszer szétfröccsenünk, mint a takony” soraitól elválasztják. A szó- használatban: a tamarindlevél előkelőségére a „tehénszartorták” durvasága következik. A „vándor völgyed”, a „csápokkal csókdos”, a „vermedbe vágyom” és más alliterációkra a rímkényszerből is adódó sutaságok, az utaló, mutató és hasonlító szavak nehézkessége. Mindez együtt: csakugyan a küzdelem jele. Szi- szüphoszi annyiban, hogy boldognak képNagy (láÍK)r

Farkasverem

t

zelhetjük Nagy Gábort, mert viszonylag fiatalon kötethez jutott, és boldogtalannak, mert irodalmi folyóirataink - köztük a debreceni - mintha tudomást sem akarnának venni a létezéséről. (Nagy Gábor: Farkasverem. Széphalom Könyvműhely, ára 380 Ft)

Márkus Béla

Kiváló

★★★★★

Figyelemre méltó

★ ★★★

Közepes

★★★

Gyenge

★★

Élvezhetetlen

★

CD

Ünnep, 1723

I '»aimiMmBMmítimitnnmmáM,

Egy teljesen „normális” protestáns templom karácsonyi istentiszteletei a 1 8. században három egész napot töltöttek ki, mégpedig maradéktalanul.

Philip Pickett és a New London Consort kitűnő Bach-lemeze egy ilyen régi karácsony egy napját, 1723. december 25-ét igyekszik megeleveníteni. Az ábrázolás teljességének az igényével - magától értetődik - csak egy egész napos fesztivál keretében lehetne fellépni, amelynek hajnali négy órakor, ünnepi harangzúgással kellene kezdődnie, majd röviddel utóbb, még sötétben, a terjedelmes előkészítő szertartással, az úgynevezett matutinummal kellene folytatódnia. Mi, ezeken átlépve, rögtön reggel hét órára, a teljes délelőttnyi terjedelmű főistentiszteletre kapunk meghívást, amelynek | ünnepi zenéjéből Pickett és I együttese a prédikáció előtti í kantátát szólaltatja meg j (Christen aetzet diesen Tag, í BWV 63), továbbá az úrvacsorái szertartásban centrális szerepet játszó, latin nyelvű Sanctust (BWV 238). A lemezt a délutáni, úgynevezett ka- techézisek kihagyásával, de a művek elhangzásának eredeti sorrendjéhez híven az Esz-dúr Magnificat zárja (a közismert D-dúr Magnificat első változata, BWV 243a), ame- i lyet az esti imaóra, a vecsernye zenei csúcspontjának szánt a ! zeneszerző. Philip Picket és

együttese a régizene-moz- galom harmadik (vagy, hogy a szó anyakönyvi értelmében is pontosak legyünk: „két és feledik”) generációjához tartozik, amelynek számára az autentikus hangszerek és az autentikus technikák már régen nem számítanak újdonságnak, amely éppen ellenkezőleg: szinte veleszületett természetességgel mozog a 18. század akusztikus közegében. Csakis ez lehet az alapja annak a már- már valószínűtlenül magas színvonalú hangzáskultúrának, amely a maga atmoszférateremtő erejével nem egy esetben már a tétel legelső pillanatát felejthetetlen élménnyé avatja, legyen szó akár egy magas oboahangról (mint a kantáta „Gott, du hast es wohl gefüget” szövegű duettjében), akár egy vonóskari akkordról (mint a Magnificat „Et exsultavit” kezdetű szopránáriájában). Ez a felvétel méltó tisztelgés mind ./. S. Bach, mind akarácsony szellemisége, előtt. (L'OISEAU-Lyre)

★★★★★

Karasszon Dezső

Lassúdan

>ir«r.i«nim.mi.niiirr.i.ii.l.iiiiiri,.iilimin.^

Magyarországon jól ismertek a híres Beethoven-előadók, Fischer Anni és Szvjatoszlav Richter kiváló és maradandó élményt nyújtó felvételei. A zongoraszonátáknál tehát nemcsak arra kell figyelnünk, hogy az előadóművész meg- felel-e a híres elődök által felál 1 ított technikai és zenei követelményeknek, hanem arra is, vajon milyen mértékben tudott azonosulni a szerző lelkiségével. A Beethoven: Immortal Adagios c. lemezen John O' Conor előadásában felhangzó lassú tételek zenei megformálása, igényessége, dinamikai hajlékonysága és stílusbeli tökéletessége biztosítja a hallgató számára a zenével való együttélést és az akadálytalan kommunikációt. Az előadó birtokában van a largo és adagio tételeknél elengedhetetlen kiegyensúlyozott és lágy bilientéstechnikának, amelynek segítségével a tételek piano részeinél a beetho- veni zenei gondolatvilág és kifejezés legmélyebb rétegeibe juttat el bennünket. A lemezen elhagzó szonátatételek többsége a nagyközönség számára is jól ismert és kedvelt kompozíciókból áll. így például az 1798-ban született Op. 13-as c-moll szonáta, amelynek maga a szerző adta a „Pathétique” nevet, a zene természetességére, érzelmi gazdagságára utalva. Ide tartozik az 1801- ben Op. 27 No.2. szám alatt megjelent Sonata quasi una fantasia. A mű, amely „Hold- fényszonáta” néven vált ismertté, Rellstabtól kapta a nevét, aki az első lassú tételhez a „Vierwaldstatte-tó holdfényben” képet társította. Néhány kritikai észrevétel is kívánkozik a lemez repertoárjának szerkesztésével kapcsolatban. Igaz, a háromtételes szonátákból kiragadott lassú tételek magukban is alkothatnak egységes egészet, de mégsem szerencsés a szonátán belüli gondolati egység megtörése. A tíz lassú tétel egymás mellé helyezésével az előadó- művész célja homogénebb* a nagy beethoveni gyorstételek őrjöngő érzelmi hőfokát kizáró, a szerző gondolatiságát szelídebb formában a mai kor igényeihez formáló interpretálás lehetett. (Telarc)

★ ★★★ Nagy Zoltán