Észak-Magyarország, 1997. december (53. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-06 / 285. szám
I '(dfirt iiliiit "y ••• 1997. Dkcimbir 6», Szombat koxos „Nyilván egy fiatal szobrász másképpen látja már a jelent is meg a múltat is, mint egy idősebb ember” földön... Festmények és szobrok - apától és lányától Dobos Klára □ Indíttatás az édesapától? • Persze. Szülői ház. Öröklődés. Mióta megszülettem, nézegetem a képeket... - mondja Mikó Diána szobrászművész. • A rajz közös alap - folytatja aztán Mikó István nyugdíjas rajztanár, mikor a szobrászt a festőtől (esetleg) elválasztó távolságra utalok. - A forma meg a szín kiegészítik egymást. A képzőművészet nem parcellákból áll, hanem nagy, közös fold... □ A festő tanul a szobrásztól? • Persze. Diána formai érzékenysége sokkal erősebb. □ Az apa Ózdon él, a lány Szolnokon. A lány elment, az apa ittmaradt... • Természetesen, mindketten ózdiak vagyunk. Én hű maradtam a városhoz. Mert hát az élet így alakult, hogy énnekem senki nem ajánlott fel műtermes lakást Budapesten vagy máshol. Különben itt sem, de itt legalább otthon voltam. □ És ha felajánlják a műtermes lakást a fővárosban? • Lehet, hogy elmentem volna. Már csak azért is, mert sok barátom él ott, akik vidékről kerültek fel, és azt láttam, ók tudnak csak az alkotással foglalkozni. Nekem rajztanárként erre kevesebb időm maradt... A múltban rendkívül centralizált volt ez a társadalom. Minél nagyobb centrumba mentek az emberek, annál több előnyhöz jutottak... Persze most már ez megfordult, a bátrabbak vidékre jönnek Pestről. □ Nem szerette volna, ha a lánya szülővárosában marad? • A fiatalok előtt talán nagyobb tér nyílik. Ezt nem az anyagi lehetőségekre értem, tényleges mozgástérre gondolok. A lányom Szolnokon van. Hogy Szolnok mit tud adni egy fiatalnak? Például a százéves művésztelep egyik rommútermét. Ózd még ezt sem tudja nyújtani, de ez is természetes dolog. * □ Édesapja tanította önt az ózdi iskolában? • Csak egy évig. Mert már korábban elmentem a városból: a Képzőművészeti Szakközépiskolába, majd a főiskolára jártam Budapesten. □ Már egészen fiatal korában készült, hogy elmegy innen? Úgy érezte, egy fiatal képzőművésznek nem nagyon van itt helye? • A művészetnek, művészeknek szerintem helye van bárhol a világon. De szerettem volna máshol, kipróbálni azt, amit magammal vittem. És lu'váncsi vagyok a véleményekre, mert nemcsak magamnak, de az embereknek is dolgozom. □ Megfogalmazható, hogy mit vitt magával? • Az élet iránti érzékenységemet. A figyelemnek és a koncentrálásnak a képességét kaptam apámtól. □A várostól? • Az nem megfogható... □ Ennek a közös kiállításnak van valamilyen előzménye? • Hetven év, gondolom... - szól mosolyogva Diána, s tekintetével is jelzi: édesapjáé a szó. * • Hát így van, az biztos. Azt gondolom, nagyon szép, hogy egy család két tagja még a távolban is tud közösen gondolkodni, akár művészetben is. Nálunk nincsenek generációs problémák, hanem művészi problémák - és megélhetési problémák vannak. Az élet ilyen problémákat ad. De kölcsönösen segítjük egymást... Ha megnézte a munkáinkat, láthatja, nem egymásnak ellentmondó alkotások születnek, nem végletes meg ellentétes, hanem nagyon is közelítő gondolkodásmódról van szó. A valóságismeret, emberismeret és a művészetben való tükrözése szinte közös módon történik. Csak nyilván egy fiatal szobrász másképpen látja már a jelent is meg a múltat is, mint egy idősebb ember. □ Volt már ilyen közös bemutatkozásuk? • Nem. De érdeklődve figyeljük, követjük egymás tevékenységét, munkáját. Mivel minket nem a piacgazdaság köt össze, hanem hogy úgy mondjam, vérségi kapcsolat... □ Nem szeretne visszajönni? • Szerintem egy művésznek az a fontos, hogy nyugodt légkörben alkothasson. Én is a nyugalmat keresem, és az mindegy, hogy Ozdon van, vagy akárhol. A városnak kell tudni, szeretné-e, ha visszajönnék. Ez a felkérés a mostani kiállításra nagyon megtisztelő. Ezúton is szeretném megköszönni, hogy nem feledkeztek meg rólam... (Mikó Diána szobrászművész és Mikó István ny. rajztanár tárlata december 15-ig tekinthető meg az ózdi Általános Művelődési Központban.) Finta Éva Gyermeklesen Lassan kinövik a kabátot a kisruhát, a kiscipőt végül bennünket is kinőnek Csak ne hiába! Ne hiába... Mozdulatukat zabolázzuk lessük agyuk áramait a lélekben a kis szikrákat s ők visszalesnek, mint a tükrök. Mérjük karukat, vállacskájuk lábukat és hogy milyet lépnek... Dalocskákban buggyan a hangjuk. A dal miénk volt. Most övék lett. És így tovább. A föld, a csillag, a lét a kozmosz távlatában... S amíg befogják, ami kint van lassan kibújik, mi van bennük. Lassan kibújik, mi van bennünk. S már azt kutatják: mi hiányzik. Legyenek csak egészen mások. Változatok a változásban. Cseh Károly Teli sürgöny K.-nak Havasi fénybe mártott pilláiddal írt verseid megérkeztek december első szikrázó fehér hajnalával. Kalász László Oltsátok be a fákat tavaszi szérumokkal! oly szomorúan állnak: temető a hegyoldal Ó vónő meséli, hogy csoportjának 3-5 éves nebulói közül némelyek, kedvenc játékaiktól akkor sem tudnak megválni, ha elérkezik a hazamenetel. Mi ebben az érdekes? - értetlenkedem. Kiderül, hogy a kicsik találékonysága; mondhatnám, stratégiai érzéke. Ahogyan előkészítik, megtervezik a játékállatok, legóelemek, autócskák el- csenését. Leggyakoribb, hogy ki- kéredzkednek, (önállóság van ugyebár) majd a zsebükben lapuló tárgyat a folyosón függő tornazsákjukba süllyesztik. Ezeket aztán a dadus észrevétlenül visszalopja. Mikor a gyerekek észlelik a módszer csődjét, taktikát változtatnak. Bő - gumizott aljú - mackónadrágjukba eregetik le a kiszemelt kincseket. A szolid, játékos motozásoknál tucatszám kerülnek napvilágra az elorzott darabok. Mindez persze még nem lopás; ostobaság lenne azt gondolni, hogy az ezt-azt elcsenő kisóvodá- sokból lesznek a nagy zsiványok. Az viszont sajnos tény, hogy két 14 éves kislány... De hisz’ tudják! Úgy szereztek autót, hogy agyonverték a taxist. Az esetről éjfél után értesültem a tévéből, s bizony kiment az álom a szememből. Nyilván nemcsak nekem. Valószínűleg a szülők döbbeneté a legnagyobb. Ha így van, az nem tettetés - egyszerűen nem ismerik gyermekeiket. A magyar apák, anyák sokaságának évtizedek óta nincs idejük a gyerekekre. S ha netán adódik, legtöbben akkor sem tudnak mit kezdeni csemetéikkel. Ennélfogva hol túl-, hol alulértékelik őket. Ki-ki a maga mércéje, vagy inkább vágya szerint. Vonatkozik ez mind az oktatási, mind a nevelési követelményekre. A család is meg az iskola is valamiféle kincstári szemlélet rabja; „átlag gyerekben” gondolkodik - nem figyel a személyiségekre. Ezért születtek olyan minősítések, mint a „hátrányos helyzetű” meg a „veszélyeztetett” gyermek. A besorolás persze mechanikus volt. Aki osztatlan iskolába jár, vagy cigány az halmozottan hátrányos helyzetű. De senki nem hitte el, (és ki merte volna kimondani), hogy egy megyei párttitkár, vagy más tótumfak- tum fia, lánya is lehet veszélyeztetett. Le merem fogadni, hogy az imént emlüett két leány, akik sajnos gyilkossá lettek, (mire ezek a sorok megjelennek, többet tudunk az ügyről) nem a létminimum határán élt. A nehéz szociális helyzetűek még lehetnek jótanulók és ép erkölcsűek. Noha valóban nem könnyű nekik. (Középiskolai osztálytársam pár holdat művelt özvegy édesanyja mellett; húsz kilométert kellett naponta bicikliznie, hogy mellénk ülhessen a padba - s ő volt az egész iskola legjobb tanulója.) A kincstári gondolkodók (gondoskodók?) címkéztek, céduláztak, csak éppen az egyes emberre nem figyeltek. A családok erkölcsi és anyagi stabilizálása helyett gyermekvárosokat, nevelőotthonokat építettünk, s börtönt a fiatalkorúaknak. Ismeretes, hogy az állami otthonok védettségéből kikerültek mennyire nem tudtak magukkal mit kezdeni. Ami pedig a börtönöket ilGyarmati Béla leti, a megtévedt fiúk, lányok nem egyszer - mintegy kiképezve - potenciális bűnözőként kerültek ki onnan. Vagy ne vádoljunk senkit a múltért? Megvallom ez nehezemre esik, különösen mikor látom, hogy „a szocializmus egykori oszlopai” ma a pénzintézetek, vállalatok, vállalkozások meg a külkereskedelem építményeit ékítik. Tényleges szerepük annyi lehet, mint a színpadi oszlopcsodáknak, amik belül üresek. Következésképp’ semmit sem tartanak, viszont akárhányszor át- festhetők. De hát miért kapom én föl a vizet? Ne izgasd magad, öreg - mondá nekem egy újkori bölcs valahányban - attól úgysem lesz olcsóbb a marhahús. Igaza volt, ám ő akkor is könnyedén vásárolhatott akár egy egész marhát, s ez most sem haladná meg anyagi erejét. Míg én, aki izgultam... mi, akik izgultunk... Igaz, én már nem magamért, mégcsak nem is a nemzedékemért... „De - Radnóti szavaival - élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsszopók, akikben megnő az értelem...” Ismét a gyerekek! Lehet, hogy magunktól kellene megmenteni őket? Bizarr gondolat - tudom. Mint ahogyan azt is tudom, hogy általában jót akarunk nekik. De jól akarjuk-e a jót?! A Magyar Úttörők Szövetsége mindenesetre jól tette a jót, mikor a közelmúltban Miskolcon megrendezte a II. Gyermek Ki mit tud? országos döntőjét. Két nap, két helyszín s mintegy 120 műsorszám - hatszáz gyerek részvételével. (Minden csapat, iskola, s minden gyermekszervezet, egyesület - válogatás nélkül - részese lehetett a versenynek.) Csaknem száz produkciót láttam, hallottam. Elég ez a 7-14 éves korosztály megismeréséhez? Nem, nem elég, de az kiderült, hogy hazánk mely tájain, mely településein van jó talaja a művészeti nevelésnek, mint ahogyan az is, hogy nem veszett még ki egészen az a kohéziós erő, mely valódi családi közösségeket képes teremteni, így hát szinte ünneprontásnak számit ama kis sztár említése, aki gyönyörű hosszú haját hol kibontva, hol befonva - műsorszámaihoz újból és újból jelmezt váltva - sokoldalúságával kívánt sikert aratni. Mondanom sem kell, hogy ügyes, tehetséges gyerekről van szó, de neki már nem játék és öröm a fellépés, hanem afféle „művészi” tündöklés. Csakhogy ebből - emberi, szakmai érettség híján - magamutogatás lesz. Kiderült, hogy a szülők, nagyszülők ambíciója állítja megannyiszor dobogóra. - Olyan még nem volt, hogy a mi kislányunk versenyről díjak nélkül távozott! - jelentette ki a nagypapa. Mit lehet erre válaszolni? Bizonyos korban az ember úgy érzi, hogy - legalább egy kicsit - minden gyerek az ő gyermeke, ezért hát együtt imádkozhat a költővel: „Fák, csillagok, állatok és kövek, / szeressétek a gyermekeimet. ” De a mi szigorú szeretetünk se nélkülözhető. Vegyük ki a kicsik kezéből az elcsent játékokat - persze úgy, hogy ne fájjon nekik a veszteség. A nagyobbak kezébe pedig adjunk könyveket, folyóiratokat, újságokat, mert:., De inkább álljon itt oktatói kudarcom legfrissebb története. Az újságíró kurzuson szép, értelmes fiatal lányok. Az első órán felírom a táblára; a’jour. Nincs ebben semmi sznobizmus, csupán azt szeretném, ha. a sajátos hangalak dallama folytonosan a fülükbe muzsikálna. Azt zengné, hogy ez a szakma naprakészséget követel. Mór hónapok óta együtt dolgozunk, mikor - mint témát - felvetem Apor Vilmos boldoggá avatásának szinte világraszóló eseményét. Az ezzel kapcsolatos publikációk akár egy kötetet is kitennének, de az én tanítványaim semmit nem tudnak a mártír püspökrőL Megdöbbenésemben már-már a kérdve kifejtő módszerhez folyamodom, mikor az egyik ifjú hölgy bátortalanul megszólal: Ja, tudom már - ő volt az, akit a németek meggyilkoltak... A hír igaz - mondom savanyúan. Csak nem a németek, hanem a szovjet katonák. Magamban pedig imádkozom: „Fák, csillagok, állatok és kövek...” Majd hirtelen dühroham lep meg, s így ordít a belső hang: micsoda kölykök ezek, (hol nevelték őket mostanáig?) ha nem érdekli őket, hogy mi történik körülöttük! / Á mbár lehet, hogy így boldogabbak. Különösen most, hogy olcsóbb lett a hamburger. Szószólóban
