Észak-Magyarország, 1997. december (53. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-29 / 302. szám
Kérem, segítsen, aki tud! Nagyon szomorú helyzetet írok le, tudom, ezrével van ilyen az országban, de ha tud valaki, segítsen - és egy család boldog lesz. A család: férj, feleség és egy 12 éves gyermek. Az anya dolgozik 16 ezerért, és ebből él a család. Az apa fuvaros kisiparos volt, de sajnos nem volt kereset, nem lehetett bírni az adókat, a terheket, visszaadta az iparát. Azóta a kis teherautó megvan, és megvan a sok fizetnivaló utána, amit nem tudnak teljesíteni. Szeretne az apa elhelyezkedni itt, Szerencs környékén, hogy ne kelljen a családjától elszakadni, de sajnos erről még álmodni sem lehet. Legszívesebben a kis teherautóval dolgozna, szállítana, hiszen az egész ország területét ismeri. De lehetne raktárvezető, áruátadó, összeállító, árubeszerző... Egyébként olyan intelligens, jómodorú, jó megjelenésű, fiatalos, 39 éves, erős, egészséges, nem iszik. Három és fél év gimnáziuma van. Ha valaki egy megbízható, pontos munkatársra vágyik, kérem, segítsen. A mai negyvenévesek kiszolgáltatott helyzetben vannak, életük legaktívabb szakában maradnak munka nélkül. Ez nem egyedi eset. A munkanélküli ember le van írva, a családjuk szétesik, az utcára kerülnek, öngyilkosság a végeredmény... Minden segítséget nagyon köszönök. (Név és cím a szerkesztőségben) Levélírónk is megjegyzi: ezernyi ilyen, és hasonló sorsú család élhet az országban. Ez a levél mégis egyedinek számít, hiszen nem magának kér segítséget olvasónk. Ezzel arra is figyelmeztet bennünket, vegyük észre a rászorulókat. Mi úgy próbálunk könnyíteni a munkanélküliek helyzetén, hogy rendszeresen megjelentetjük lapunkban a munkaügyi központ állásajánlatait, (a szerk.) Idősek a gyermekekért A B.-A.-Z. Megyei Össznyugdíjasok Szövetsége hálásan köszöni az 1997. december 3-ár.i rendezett Idősek a gyermekekért című jótékonysági gálaműsor szereplőinek, hogy valamennyien tiszteletdíj nélkül vállalták a rászoruló gyermekekért a fellépést: Dézsi Szabó Gábor színművésznek, a Fügecz- ki Róbertné és Fügeczki Róbert által vezetett ma- zsoret-csoportnak, Furdi Zsóka Divat és táncstúdiójának, a Mindszenti Kórusnak, Regős Zsoltnak, a Miskolci Nemzeti Színház karmesterének, dr. Romhányiné Papp Mária énektanárnak. Össznyugdíjasok Szövetségének Vezetősége A jubileumi év elé Az 1947-48-as évek kitörölhetetlenek annak a még életben lévő mintegy 14 főnek, akik alapító tagjai voltak a MÁVAUT - MATEOSZ - BELSPED fúziójából alakult országos irányítású megyei fuvarozó és személyszállító vállalatnak. 1947-ben kezdték szervezni az új vállalatot, érkeztek az eszközök, majd 1948-ban kezdte meg működését az AKOV, a Borsod Volán Rt. jogelődje. Az alapító tagok közül sajnos kevesen élvezik a nyugdíjat, de az azóta nyugdíjba vonultakról sem felejtkezik meg a társaság: 1978-92 között rendszeresen kirándulni vittük nyugdíjasainkat, műsoros uzsonnákat rendeztünk számukra. Az életkörülmények romlása miatt a társaság gazdasági vezetése és az érdekképviseleti szervezetek arra törekedtek, hogy az egyedül élőket, az alacsony nyugdíjasokat a karácsonyi ünnepek alkalmából a társaság anyagi lehetőségeihez mérten támogassa. így történt az idén is. Sterk Lóránd, a Nyugdíjas Bizottság elnöke Olvasóinkhoz! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. Kérjük olvasóinkat, hogy a hitelesség érdekében véleményükhöz adják teljes nevüket, és csak kivételesen, személyiségük valós védelmében ragaszkodjanak nevük elhagyásához vagy rövidítéséhez. Célkeresztben a vadászok Miután Kepes András már egy korábbi műsorában állást foglalt a vadászattal szemben (undorodom a vadászoktól!) feszült érdeklődéssel vártam, mi módon vezeti e téma közelébe Desszert-asztaltár- saságbeli vendégét, Haumann Pétert. S nem is kellett sokat várnom, mert már a műsor elején elérkezett a pillanat, amikor Haumann szemlesütve kényszerült def- fenzív magyarázkodásra, a társaság vádló tekinteteinek össztüzében. „Mi jó van az ártatlan állatok lelövöldözésében?” - szegezte kérdését Kepes Haumann mellének, és jeles művészünk sokáig hallgatott, hiszen mit is mondhatnál egy eu- nuchnak arról, hogy mi a szerelem, pláne, ha prekoncepciókkal teszi fel a kérdést. Aztán megszólalt Haumann, s a sarokba szorítottak tétovaságával tagadta a lelövés vádját, csupán a birtokbavételt ismerte el (ami ugyebár lelövés nélkül meglehetősen körülményes), és valamiféle belső csendről kezdett beszélni, mire Kepes ironikus mosolyával megkegyelmezett neki, és más irányba kanyarította a beszélgetést. Következő vendége az állatkert igazgatója volt, akitől viszont azt elmulasztotta megkérdezni, mi jó van abban, hogy ártatlan állatokat jogerős ítélet nélkül életfogytiglanig a rács mögött tartanak. Hasonló hangvételű társalgásban korábban Rózsa György egyik szombat éjszakai műsorában lehetett részünk, amikor Benkő Péter, édesapjának sajnálatos halálával kapcsolatban - mintegy mentegetve Gyula bácsi vadászszenvedélyét - azt állította, hogy apja nem is vadász volt, csupán csak szerette a természetet. S még hozzátette: „Nem szeretem a vadászokat!” Mondom: korábban még bántottak az ilyen hangvételű kijelentések. Most viszont már csak rezignáltan hallgattam mindezeket. Mert megedződtünk már mi vadászok a felettünk való ilyetén becsmérlő ítélkezésekben. Ha más kisebbséget: etnikai, vagy a konvencióktól eltérő szexuális érdeklődésű embercsoportot érnének nyilvánosan hasonló kijelentések, akkor a társadalom jelentős része találva érezné magát, és felháborodott tömeg tüntetne tiltakozó jegyzéküket lobogtatva. A vadászokkal szemben azonban mindenféle felszínes ítélet megtehető, hiszen a vélemény egybecseng a széles többségben meglévő vadászellenséggel. Mi pedig csak kushadunk. És itt állunk, másként nem tehetünk. Sőt a bátortalanabbak - főleg a politika cirkuszának esendő bohócai - jellemzően megpróbálják eltitkolni vadászságukat, nehogy ezáltal értékes voksokat veszítsenek, ami karrieijük kerékkötője lehet. Szóval, utálnak minket, vadászokat...! Ha érzéseim között kotorászom, akkor úgy találom, ma már nem is fáj annyira e szeretetlenség, mint korábban. A szeretet nem alanyi jogon jár, ki kell azt érdemelni. S mi vadászok, úgy tűnik, ezt nem tettük meg. Szerelhetőségünk akadálya nem is biztos, hogy „ártatlan állatok” lelö- vésében keresendő, sokkal inkább bizonyos gyengeségeinkben, melyek (talán?) a vadászokban szembetűnőbbek. Lehet, hogy valóban nem vagyunk valami épületes társaság. (Nem csak a sokak célpontjául szolgáló „új” vadászok! A „régiek” sem azok.) S egyáltalán, mire jó ez a folytonos megosztás és felosztás? Az „újak” sem annyira bárdolatlanok, és a „régiek” sem olyan szalonképesek, mint azt sokan beállítani igyekeznek. Másfelől, az „újak” nem lennének azok, ha a „régiek” nem sáncolták volna be magukat sógorkoma- ságuk bástyái mögé. (Hogy jómagam „új”, avagy „régi” vagyok, azt én sem tudom. Huszonöt éve vadászom, mégsem vagyok „régi”, de - helyesen - az „újak” sem mondanak magukénak.) Ha nem szeretnek, hát nem szeretnek, mondanám, ha cinikus lennék, sőt hozzátenném: magam sem szeretem magunkat. Mert lehet, hogy nem a tükör görbe, hanem valóban rosszarcúak vagyunk. Mert irigyek vagyunk és kapzsik, hiúak és nagyravágyók (értsd: nagy trófeákra), rosszindaulatúak és indulatosak, rosszízlésű balgatagok, egymás tányérjába leső rendőrspiclik, zárkózottak és belterjesek (mi dr. Gánti Tibort sem fogadtuk magunk közé, aki pedig húsz éven át kérvényezte a területes vadásztársaságokba való felvételét, amihez úgy látszik kevés volt a több mint tíz tudományos értékű könyve, melyeknek egy része természeti témájú volt), álszentek és alakoskodók (ahol a szókimondás a radikalizmus szinonimája) önzők és önteltek, durvák és botorok, szépek és bolondok. (Kinek-kinek a megfelelő rész aláhúzandó!) Ezek vagyunk, és „mindezek ellentéte is: emberek. Mint Ok vagy Más. Mint Bárki. „Sárból, napsugárból összegyúrva, tudásra törpe, vakságra nagy.” Ajánlás: Kedves Benkő Péter! Te bizonyára nálam jobban ismerted édesapádat, hiszen én csak néhányszor találkoztam vele, többnyire vadászati környezetben. S mi tette, nem hiszem, hogy csak zöld ruhája, de én édesapádat igenis vadásznak tartottam. Mert Gyula bácsi vadász volt. Sőt VADÁSZEMBER, abból is a legkülönbek egyike. S mint ilyen, természetvédő is. Földi László színész, vadász Miskolci Nemzeti Színház Fotó: Dobos Klára A december 8-i Szólástér rovatban olvashattunk oda-vissza alaposan a sokadszor terítékre kerülő és örökzöld témákról. Ezek az ellentétek a NATO- csatlakozás, az életszínvonal, a közbiztonság és a független tájékoztatás kérdésében csúcsosodtak ki. Túl sok téma ahhoz, hogy egyetlen levélben mindegyikre részletesen lehessen reflektálni. Ami a NATO-csatlako- zást illeti, most legalább megkérdeztek minket, és szabadon kinyilváníthattuk véleményünket. Egy választás-szavazás eredményét az elfogadott játékszabályok szerint akkor is tudomásul kell vennünk, ha tudjuk, hogy a demokrácia is veszélyessé válhat, ha a többség rosszban sántikál. Majdnem kereken húsz Vita a vitáról évvel ezelőtt illetékes et. szájából hallottam azt a megállapítást, hogy iparunk egyharmada van, de minek, egyharmada van, mert jó ha van és egyharmada van, annak van értelme. A nagy fordulat eredményeként az utóbbi harmadot privatizáltuk. Az első kettő vagy teljesen tönkre ment és felszámolásra került, illetve megmaradtak a nemzeti ipar zászlós hajóinak mint pl. a Diósgyőri Acélmű, az Ikarusz vagy a széntüzelésű erőművek. A statisztikák azt is kimutatták, hogy 1-1 millió analfabéta és alkoholista van az országban. Az már szinte törvényszerű, hogy magukat is beleértve legalább 5-6 millió ember sorsát befolyásolják valamennyiünk közbiztonságával együtt. Pénzügyi szakemberek állítása szerint fél évszázada nem tudtunk megélni annyiból, amit megtermeltünk. Folyamatosan deficites az állami költség- vetés, a külkereskedelmi mérleggel együtt. A jövő évi költségvetés vitája is arról szól, hogy mennyi a még elviselhető és tervezhető hiány. Rákosi Mátyásnak egy dologban igaza lett. Megettük, méghozzá jó étvággyal az aranytojást tojó tyúkot. Következményeit pedig unokáink is nyögni fogják - teljesen függetlenül attól, hogy kiken akarjuk mindezt szá- monkémi. Kiss József, Miskolc Vadászok Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de ha én vadászokról hallok, minden esetben szívtelen és kegyetlen emberekről veszek tudomást. így volt ez a minap is, amikor a körzetünk régiójából láthattuk azt a tévéadást, amelyik a vadászok életéből adott egy kis ízelítőt. Noha ők, ennek ellenére mégis csak jó bácsiknak hitették el magukat. Mert a riporter kérdésére a legtöbben siránkoztak, azt próbálták megmagyarázni, hogy sokba kerül, hogy nem éri meg nekik, egyszóval már a vadászat és azok élete is kilátástalan. Most, amikor már a grófok meg a pártállam elitjei is kivonultak és rájuk hagyták ezt az úri passziót. Azért (is) mondom passziónak, mert a jelenlegi vadászok is arról beszéltek, hogy nem csupán a vadhús szeretete, hanem az ártatlan állatok sajnálata ösztönzi őket arra a nemes feladatra, hogy golyót tegyenek a fegyverükbe. Egy karcsai vadásztól hallhattuk, hogy a vadászatra befektetett pénzük majd esetleg csak öt év múlva fog megtérülni. Arra a kérdésre, hogy milyen volt a korábbi apróvadra történt vadászatuk azt válaszolta, hogy nem volt olyan eredményes, mint az első. Ez csak természetes, mert mennél többet lőnek közéjük, annál kevesebb marad belőlük. Aztán olyanokat is mondtak, hogy ha ők, mármint a vadászok nem volnának és nem áldoznának annyit a vadállomány fenntartásáért, akkor azok szinte a kipusztulás sorsára volnának ítélve. Mondta mindezt akkor, amikor az általuk elejtett fácánok garmadát láthattuk a közelükben. Én nem vagyok egyáltalán vadgazdálkodó szakember, de meggyőződéssel vallom, hogy ha őket a vadászok nem pusztítanák, sokkal több vad vészelné át még a kemény telet is. Ezért hát ne állítsák be úgy és olyanoknak magukat, mintha csakis ők lennének a vadjaink megmentői. Ha pusztulnának is el (hiszen ez a természetes), mégse lenne olyan számottevő, mint amennyit lemészárolnak. Próbálják ki egyszer! Tegyék le a fegyvert és hagyják őket a maguk csendességében. Követelem ezt azért is (mások nevében is), mert természetjáró vagyok és mint ilyen, vadnyulat meg fácánt már évek óta csak néha látok. Egyébként is, miért csak az övék a vadon termett vad? Azért, mert puskájuk is van hozzá? Bartkó Etelka, Szuhakálló Már csak „ez” hiányzik... Hány nyugdíjas van ebben az országban? Mondanak ennyit, mondanak annyit, de biztos, hogy milliókról van szó. Ennek a milliós tömegnek van is megtartó (magukat képviselőnek nevező) szervezete. Nem' tartják számon, hogy mennyi van belőlük, de nem céltalanok, mert egyet mindenképpen megvalósítanak, kaput nyitnak az elszigetelődés, a magányosság ellen. Szükségességét minden szervezet meg tudja indokolni, ebből néha konfliktus is keletkezik. (Ez régebben jellemző is volt közöttük, aztán jött a kijózanodás). Egy dolgot azonban egyik szervezet sem tudott elintézni, azt, hogy a nyugdíjasok szót is kapjanak az önkormányzatban, mondjuk - listán - képviselőt küldhessenek oda, ahol szóvá tehetik azt, hogy a nyugdíjasok életvitele folyamatosan süllyed, azt, hogy a szegényedés a „feleslegesség” tudatát állandóan táplálja bennük. Nem csak a közigazgatásban nincs helyük, a médiák is leszámoltak velük, pedig azoknak a nyugdíjasok is fizetnek (még kedvezményt sem kapnak). Itt lenne az ideje, hogy összefogjanak a nyugdíjasok szervezetei és kiköveteljék a képviseletüket az önkormányzatokban (ki merem mondani, még a parlamentben is). Nem kell sok képviselő, itt nem a létszám, a „szólástér” a fontos. Már csak ez hiányzik... a többit ők elmondják. Csapó András, Miskolc Különös reklám Hogy valaki - és nagyon sokan vannak - esetleg válogatás nélkül nézegeti a tévéadókat, mert nem lévén más szórakozási lehetősége, úgy egy szomorú jelenségre figyelhet fel. Bizonyos szünetekben, műsorok közben alkalmi „művészek”, „dalénekesek” egy kedves dalt adnak elő. „Budapest, Budapest, te csodás...”. Nos, hogy Budapest egy csodás város, az vitathatatlan. Ézek a „művészek” topisan, lócákon ülve, kapualjakban - feltehetően nem kaviárral bélelt kenyeret majszolva - éneklik bele az elhagyatottságukat, csórósá- gukat a széles nagyvilágba. Elhasznált, romba dőlt emberek ezek, révedező szemmel, borízű, rekedt hangon adják elő a számot, de azért mosolyognak. Nem tudjuk megérteni, hogy mi okból vágják bele a műsorba? Nem más ez, mint egy tükör? Országvilággal tudatjuk, bemutatjuk(!) a csöveseinket, hajléktalanok életét, hogy így is vigad a magyar? Hogy szegények vagyunk, ingyenkonyhákat létesítünk és lakásmizériában szenvedünk, az köztudott, de azért álljon meg a menet! Annak semmi értelme, hogy a műsorszerkesztők vagy rendezők ilyen „ízű” betéttel traktálják az amúgy is sivár valóságot! Reméljük, hogy az ünnepek idején nem találkozunk e műfajjal, a szerkesztők nem fognak „megtévedni”. Nyíri Kálmán, Miskolc
