Észak-Magyarország, 1997. november (53. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-08 / 261. szám
1997. Novimbir 8*. Szombat RIPORT ÉM-Hétvége HU Ha minden a tervek szerint történik, ismét magyar állampolgár lesz, tavasztól állandó érdi lakos Szeleczky Zita. Hazajön az ünnepelt színésznő, a háború előtti magyar filmek sztárja, aki 1945-ben úgy érezte, jobb, ha elhagyja ezt az országot, hiszen szélsőjobboldalinak minősítették. Pedig csak lelkesíteni próbálta a katonákat, pedig csak „kívánságkoncerteket” tartott, pedig csak azt a hitet akarta ébren tartani a magyarokban, hogy eljön a „feltámadás”. A művésznő a napokban Miskolcon járt, hogy felkeresse rokonait, és hogy a reformáció ünnepén elmondjon néhány verset azok közül, melyek a magyarságról és a hitről szólnak. Miskolci találkozás az ötven év után ' Síi hazakészülő Szeleczky Zita V- '‘rí ’ színművésszel Nem Amerikában, a magyar lelkiségben él „Blőadásában nyoma sincs modorosságnak, mesterkéltség- nek. Minden szava igaz és mélyről jön. üzért van, hogy szavának dallama sírásra fakasa, vagy mosolyra derít, olt és amikor aa a vers természete megköveteli, - vagy mondán iva- lóját erre alkalmasnak látja. Minden szó, minden mozdulat maga a tudatos mérséklet, az iskolázottság hibátlan megjelenési formájaként. Hangja a legapróbb finomságok kifejezésére is alkalmas nagyszerű, beszéde iebilincsetően édes, szép magyar beszéd, jóleső öröm hallgatni. És mindezekhez szerencsés járulék - és nem kellék - egyéniségének és megjelenésének gyöngéd nőies bája, amely rendkívül előnyös keretet kapott az est folyamán bemutatott két gyönyörű díszmagyar ruhában. Nt. Asbótii Gyula, ev. lelkész bevezetője és versösszekötő szövegmondása megértő támogatást és alkalomhoz illő ünnepélyességet kölcsönzött a nagy: sikerű előadóestnek. Nem tudom, hogy milyen messze érnek el ezek a sorok, pedig szeretnék velük nagyon széleskörű érdeklődést ébreszteni a - sajnos, nem egyszer nagy dolgok iránt is érthetetlenül közönyös - amerikai magyarságDísz- magyarban Amerikában - a művésznő archívumából Amerikában Fmp Gabriella Szeleczky Zita a reformáció ünnepét, október 31-ét megelőző napon érkezett Miskolcra. Egy kicsit hazajött, hiszen ősei erről a vidékről származnak. Édesanyja a nekézsenyi temetőben nyugszik. A nagypapa, Négyessy Barnabás, a fölbirtokos família gyermeke mérnökként az Eger-Putnok vasútvonalat építette. Szeleczky Zita már Budapesten született, de amikor a család egy időre visszaköltözött Borsodba, Zita a miskolci Tóth Pál Gimnázium növendéke lett. Most Veczán Pál evangélikus esperes meghívására jött ismét Miskolcra. Filmfőszerepben Nyugodtam letagadhatná a korát, állapítjuk meg, amikor a Palotaszálló Hunyadi János-termében leül a kamarák elé. Persze, semennyit sem tagad éveiből, hiszen minden lexikonban szerepel: 1915- ben született. Méltósággal viseli a korát, pedig a filmszinésznő nem öregedett meg. Tudja és figyelmezteti is a stábot, miként kell beállítani a lámpákat ahhoz, hogy előnyös legyen a felvétel. Minden ráncot megigazít a blúzán, aztán még felveti: talán jobb lenne egy kis fehér, mint ez a rózsaszín, á mellényke helyett pedig öltsön inkább pulóvert?! Még belekortyol a teájába. Jól esik ez kis melegség ebben az őszi télben. Aztán a fotósokat kéri: ne túl közelről fényképezzék. Nem szeretné, ha „szomorú” képek jelennének meg róla. Kihúzza magát, mosolyog. Hol ez egyik, hol a másik vaku villan.... Ennyi talán elég is. Kezdődhet a felvétel! Életmű öt percben- Öt percet kértél! - dorgálja meg a művésznő a tévériportert, aki persze helyesbít: nem ennyit kért, ennyit kapott. Persze, legalább már húsz perce tart az interjú. És lám, ennyi idő alatt sem lehet elmondani, mi is történt Szeleczky Zitával az utóbbi nyolc évtized során. Akár egyetlen filmjéről is tudna annyit mesélni, hogy kitöltse az estét. De most nem veszhet el a részletekben. Gyakorlott nyilatkozóként pontosan kiméri, mennyit időzhet egy-egy kérdésnél, ha onnan indul a beszélgetés, hogy miként lett filmszínész. Persze, emlékszik még az első próbafelvételre. Szabó Lőrinc Lóri óriás lesz című versét mondta el a meghallgatáson. Nem akarták kiadni a Színiakadémiáról, de aztán csak megkapta az engedélyt. Nagyon szerette a filmezést, de a színházhoz sem lett hűtlen, ’41 végéig a Nemzeti Színház tagja volt, majd a Madách Színház, ’44-ben pedig a Fővárosi Operettszínház társulatához szerződött. Kiváló színpadi szerepeket kapott, de filmekben is főszerepet játszott. Állandóan foglalkoztatták. Szerették a rendezők. Hiszen mindig felkészülten ment a felvételekre, megtanulta a szerepét. És a legnagyobbakkal dolgozhatott együtt. Mezei Mária, Jávor Pál, Csortos Gyula, Mak- láry Zoltán, Rózsahegyi Kálmán, Bilicsi Tivadar, Sárdi János... És még sokáig folytathatná a sort. Nem, nem, soha nem érzékelte, hogy féltékenyek lettek volna a kollégák. Nem is volt idő az intrikákra, annyira kitöltötte életüket a munka. Amíg itthon volt, biztos hátteret jelentett számára a színház, a filmgyár, a közönség szeretet*. Mozgóképek állóképei Rózsafabot, A méltóságos kisasszony, Zenélő malom, Gül baba, Nászinduló, Bercsényi-huszárok, Erdélyi utazás, Sziámi macska, Fekete gyémántok, Sok hűhó Emmyért... - minden film egy-egy címlapfotót is jelent, és most minden állókép ismét megelevenedik. Amíg az egykori újságkivágásokból vágóképek lesznek, Szeleczky Zita mesél. Sorolja, melyik filmet kikkel készítette, kik voltak a partnerei, hol forgattak, miről szólt a történet... Hogy melyik a kedvence? Mindegyik. Ha választani kellene egyet, akkor is legalább kettőt mondana. Nem, nem nézi ó már meg a filmjeit, legfeljebb ha valamelyik vendége kéri. Persze, minden lehetséges felvételt összegyűjtött Los Angeles-i otthonában. Ezeket a képeket pedig egyik rajongójától kapta. Nagyon sok barátja, tisztelője őrzi a róla szóló írásokat... Rengeteg dolga lenne még. Szeretne minél több hangfelvételt elkészíteni, rögzíteni a magyar irodalom legszebb verseit. Van is egy kis stúdiója, ennek ellenére alig jut mikrofonhoz,- Annyi sok szép levelet kapok, annyi sok szép gondolat van ezekben, hogy muszáj válaszolnom... A versekre pedig idő kell. Legalább kétezer verset tudok. Az előadóestek előtt szeretem felfrissíteni ókét. Az újabbakat pedig érlelem magamban... Közben előkerül egy fotó, amely valamelyik amerikai előadóesten készülhetett. A reflektorok fénye miatt becsillan a kép... Amerikában díszmagyarban A kérdés megkerülhetetlen: miért kellett elhagynia az országot?- Mert nem maradhattam itt - hangzik a rövid válasz. Aztán még a „hivatalos” felvétel után is hosszan beszélgetünk arról, hogy miért érezte úgy: itt megölték volna.- Katona Tamás történész, az I. kerület polgármestere nagyon szépen helyére tette az én itthoni megítélésemet. A televízióban is elmondta, hogy nem tettem mást, csak ami egy színésznőnek a dolga. Úgy éreztem, az a feladatom, hogy tartsam a lelket az emberekben. Erősítsem a hitüket. Hogy mosolyt, derűt vigyek a hazáért harcba induló katonák életébe. Mi tényleg bíztunk abban, hogy megváltozhat a trianoni döntés. Nem érte közvetlen tragédia a családunkat, mégis fájt az igazságtalanság. Mi az iskolában is úgy kezdtük a napot, és úgy is fejeztük be, hogy elszavaltuk a Hitvallást. Hatalmas erő van azokban a sorokban, amit egy asszony, Papp-Váiy Elemémé papírra vetett. Valóban hitvallásunkká lett ez a néhány sor: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában...” Arra a kérdésre, hogy kínozta-e a honvágy, előbb határozott igennel válaszolt, aztán pontosít.- Én Amerikában is magyar lelkiségben éltem. Jártam a városokat, vittem a verseket az ott élő honfitársainknak, akik talán jobban meg tudták őrizni magyarságukat, mint azok, akik itthon maradtak. Azt hiszem, az itt élők egykedvűen tudomásul vették a helyzetüket. Pedig nem igaz, hogy olyan erőtlen nép lennénk, nem igaz a széthúzás sem, a turáni átok sem. Bennünket Amerikában a hit tartott meg. Számomra a magyarság és a kereszténység egyet jelent. Én református vagyok, Ravasz László konfirmált, de most nem szeretném ezt különösebben hangsúlyozni, hiszen nem a felekezeti hovatartozáson, hanem a hiten van a hangsúly... Hazahívó hangok- Ha Isten is úgy akaija, tavasszal hazaköltözöm. Most, hogy itthon is kitüntettek, Göncz Árpádtól átvehettem a Magyar Köztársaság érdemkeresztjét, Érden kaptam egy házat. Nem túl nagy, de szép lesz, ha befejeződik a felújítás. Csak még azt nem tudom, hogy fogom becsomagolni azt a rengeteg emléket, ami felhalmozódott a Los Angeles-i lakásomban. Mindent összegyűjtöttem. Dobozokba rakva rendszereztem a verseket: a kuruckorról szólók, ’48- as költemények, istenes versek... Magam állítottam össze a műsoraimat. Ezek megjelentek hanglemezen és kazettán is. Most már itthon is kaphatók, a Rózsavölgyi Zeneműbolt utánvéttel is elküldi a megrendelőknek. Az idősebbek közül sokan emlékeznek még a filmjeimre, és most, hogy a televízióban újra levetítettek ezek közül néhányat, a fiatalabbak is megtanulták a nevemet. Ugyan 1945-ben hagytam el Magyarországot, de még most is kapok itthoni rajongóktól leveleket. Aztán előkerül még néhány jó sztori, nagy találkozás. Ismét felemlegetjük Katona Tamást, aid a televízió nyilvánossága előtt is bevallotta, nyolcéves kisfiúként szerette volna feleségül venni Szeleczky Zitát. Nagyon haragudott Haltenberger Gyulára, aki megelőzte... Majd kazettákat mutat: A magyar költészet gyöngyszemei (alcím: A magyar hazafias líra remekei), Magyar Rozika Amerikában (Szellemes humoros magánjelenet a Kalocsáról Amerikába szakadt talpraesett okos magyar falusi lány élményeiről, szép magyar nótákkal), Édesanyám lelkem (Színes csokor a magyar édesanyákhoz), Kis testvéreim, magyar gyerekek (Gyerekdalok, versek, magyar legendák), A láthatatlan lobogó (Wass Albert, az Amerikában éló, erdélyi származású nagy magyar kqltő és író legszebb verseiből és novelláiból)... És így tovább: versek, dalok, hangfelvételek, amelyek arról is szólnak, hogy Szeleczky Zita Amerikában is itthon volt A pesti rengetegben nnyi póz sincs benne, amennyit egyikmásik művésznőnk egyetlen privát délelőtt elpazarol, míg selyempertlit vásárol valamelyik belvárosi boltban. Odahaza még látóink rajta festéket, mint ahogy csak az elkerülhetetlen szükségnek engedelmeskedve festi magát, akkor is olyan szolidan, mint egy vidéki úrilány, aki első báljába megy. Egyéniségéhez nem illik a kármin-rúzs, a lila köröm- és a porcellán-ke- nőcs. Nincs is rá szüksége, mert az egész nagy óriásbábé csupa pasztellszín, amihez fogható - színeket még alig kevertek, legfeljebb a diósdi barackfarmokon, ahol tudvalévőleg a világ legcsodálatosabb luxus-aprikói születnek augusztus derekától kezdve. A magánéletben cseppet sem „művésznös". : Nem visel igéző csábkacabajkákat, legfeljebb tompaszínű kis pulóvereket s olyan kis szoknyát, amilyent a harmincas években néhány jó író darabjában a modern és becsületes úrilá- . nyok viseltek. (...) ■ Nem jegyez fel a sajtó olyan újságírót, akinek sikerült volna a Zitával „korszakalkotó" interjút csinálni, akármilyen lelki dagasztás és közelharc árán sem. Magáról olyan nehezen be- szél, mini egy tibeti apácafőnöknő a templomi kincsektől, másokról és pikáas szakmai szenzációkról pedig azért nem mert.., Miért' * Egyszerűen azért, mert nem az az ember, aki , A Sziámi macska főszerepében - a művésznő archívumából abban a gyógyíthatatlan pesti nyavalyában szenved, amely nyavalya mások ügyeinek szenvedelmes és lázas pertraktálásában nyilvánul meg. Szelíd, jókedvű, bizonyos lelki langyos-zuhany használatának igézetét keltő kis beszélgetéseket lehet lebonyolítani a Zitával, s ezekben a megbeszélésekben sűrűn szerepel egy jó regény, egy kitűnő film (amelyben azonban a Zita nem játszott), mások ragyogó alakítása. S a dicséret elhangzásakor - Isten látja a lelkünket - nem szerepelt a hangjában semmiféle árnyalatnyi vagy csipetnyi féltékenység.” Bárón Géza ban Szeleczky Zita előadásai iránt. Nem csupán azért, mert értékes magyar missziós tevékenységet fejt ki, amikor amerikai körútját járja, amit támogatni kötelesség, de mert valóban rendkívüli, a maga nemében páratlan élményt veszít a távolmaradó. Veszteség ez, amelyet nem tehet többé jóvá a mulasztás feletti utólagos sajnálkozás. Késő bánat a mulasztott alkalmak bánata." Magyary Kossá Aladár Szeleczky Zita: Számomra - 1 a magyarság és a kereszténység egyet jelént Fotó: Vajda János
