Észak-Magyarország, 1997. november (53. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-17 / 268. szám

*t Észak-MagyarorszAg mmwm SZÓLÁSTtR 1997. November 17., Hétfő Az Eszak-Magyarország szólástér rovata Kossuth Klaudia köszöneté Ezúton szeretném megköszönni a raj­tam segítő orvosok­nak, adományozók­nak, az újságíróknak, diáktársaimnak, ba­rátaimnak, hozzátar­tozóimnak és min­denkinek a segítsé­gét, akik hozzájárul­tak, hogy életben ma­radjak, megmaradjon a lábam és gyógyulá­som elkezdődhessen. Köszönöm a bécsi Sokan segítettek Rainer Kotz pro­fesszornak (második apámnak) az egyedülálló hozzáértéssel elvégzett műtétet, a bécsi Allgemeines Krankenhaus orvosa­inak és nővéreinek az ápolást, az Egészségbiztosí­tási Pénztár támogatását, a Miskolci Gyermek­egészségügyi Központban Nagy Kálmán tanár úr­nak, Kiss Klára főorvosnőnek és a nővéreknek az eredményes fölkészítést a műtétre és a műtét utá­ni kemoterápiás kezelések között a törvényszerűen leromló állapotom, vérképem javítását, talpraállí- tásomat. Tragédiámban sokan segítettek, nem tudom itt felsorolni mindazokat, akik segítőkészségükkel felém fordultak. A gyógyításomra létrehozott Re­ménysugár ’96 alapítványra érkeztek az adomá­nyok. A kisnyugdíjasok 100 forintjától egészen a nagyobb cégek jelentősebb összegéig érkezett se­gítség. Ereztem az emberek felém áradó szeretetét és ez nagy fogódzó volt nekem, erőt adott a gyó­gyuláshoz. Köszönöm a kistokaji Általános Iskola (anyu­kám munkahelye) nevelői karának, a Zrínyi Ilona Gimnázium nevelőinek és diákjainak, főként osz­tálytársaimnak, sok-sok iskola diákjainak és neve­lőinek a megértő támogatását. Úgy érzem, meg kell emlékeznem a Gulyás család nagy-nagy segít­ségéről is. Azoknak is köszönetét mondok, akik egyházi közösségekben együttérzéssel, imádságos megemlékezéssel figyelték sorsom alakulását és még adományaikkal is segítettek. Gyermeki hálával mondok köszönetét édesapám­nak és a minden áldozatot vállaló, a kórházakban, itthon és külföldön is mellettem lévő, az életemért harcoló édesanyámnak. Az ő közelléte segített át a legválságosabb, legnehezebb napjaimon. Gyógyulásom még hosszú időt vesz igénybe - de a saját lábamon járhatok, visszatérhettem az em­beri közösségbe, a diáktársaim, barátaim közé, és, ha szigorú korlátokkal, állandó kontrollokra járás­sal, gyógytornával is,de élhetem a majdnem nor­mális emberi életemet, bízva a teljes gyógyulásom­ban. Nem tudok mást mondani mindazoknak, akik bármilyen módon segítségemre siettek: Köszönöm! Köszönöm! Kossuth Klaudia Miskolc ÜGYFÉL* ÉS JOGSEGÉLYSZOLGÁLAT Szerkesztőségünk ügyfélszolgálata minden héten szerdánként délelőtt 9-12 óráig áll olvasó­ink rendelkezésére a Sajtóház II. emeletén a 221- es szobában. Jogsegélyszolgálatunk ma, hétfőn délután 4-6 óráig a Sajtóház II. emeletén a 212-es szobában áll olvasóink rendelkezésére. Tanácsokat és felvilágo­sítást ad Demeter Lajos ügyvéd. OLVASÓINK FIGYELMÉBE! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólás­tér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkész-: tőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleket, terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve cselenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni.'A szeriié^ lyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normá­kat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. Kérjük ol­vasóinkat, hogy a hitelesség érdekében véleményükhöz adják teljes nevüket, és csak kivételesen, személyiségük valós védelmében ragaszkodjanak nevük elhagyásához vagy rövidítéséhez. , í „Nincs béke az olajfák alatt” Ez lehetne a mottója mai politikai életünknek. Az eszközökben nem válogatós pártok teljes erőbedo­bással vívják választási harcukat. Ennek egyik állomása volt a no­vember 3-i Metész-tüntetés. A megmozdulás a fóldtulajdonlási kérdés leple alatt szerveződött, de valójában ennek nem sok köze van a földhöz. Tömény politika. Ha valakinek mégis kétsége lenne efelől, elég, ha utalok Kosa Gyulá­nak a tüntetés előtti és utáni „kulturált” nyilatkozataira. Az már csak hab a tortán, hogy a szerveződés élére, megszokott nagy hanggal, az Országgyűlés egyik alelnöke állt. A részvételi arány bizonyítja, hogy az emberek többségét nem lehet már demagóg frázisokkal az utcára vinni, más­részt meggyőződésem, hogy a la­kosság többségét egyszerűen nem érdekli a földtulajdonlás kérdése, azon egyszerű oknál fogva, hogy a megélhetés gondjaival van elfog­lalva. A tüntetés résztvevőire és valódi céljaikra jellemző az újsá­gok tudósítása: „... a mintegy két­százfős tömeg (?) kormányellenes és antiszemita jelszavakat kia­bált...” Mi köze ennek a földhöz? Annál több a politikához és az alattomos módszerekhez. Ide illik a bibliai mondás: „a hang a Jáko­bé ugyan, de a kéz az Ézsaué”. Az bizony. Ez lenne a magyar igaz­ság és élet? Mikor veszi már észre az a ma­roknyi izgága, gyűlölettől elva­kult, botcsinálta politikus, hogy ez a nép végre nyugalmat, rendet és tiszta politikai viszonyokat szeret­ne és nem vevő a demagóg mell- döngetésre? Azt sem veszik észre, hogy az ilyen megmozdulásokkal és megnyilvánulásokkal éppen el­lenkező hatást váltanak ki a tár­sadalom többségében? Ami pedig a valódi földtulajdon­lást illeti, néhány dolgot tisztán és reálisan kell látnunk. Elsősorban: az Európai Unió nem hajlandó olyan törvényt elfogadni, ami el­lenkezik a már társult országok törvényeivel. Másodsorban, meny­nyivel jelent nagyobb veszélyt az esetleges külföldi fóldvásárló azoknál a hazai tulajdonosoknál, akik eddig már jókora földterüle­teket vásároltak anélkül, hogy a földhöz sok közük lenne. Akik ki­fejezetten spekulációs céllal vásá­roltak és eszükbe sem jut azt mű­velni. Szolgáljanak például az ár­verések. Miért hát ez a nagy hű­hó? Az ellenzéki pártok közel két­százezer aláírásra hivatkozva akarják kikényszeríteni, hogy az ő kérdéseik alapján legyen a nép­szavazás. Az aláírók csak azt kö­vetelhetik, hogy legyen népszava­zás, de nem fogalmazhatják meg a kérdéseket. De számoljunk egy kicsit. Az aláírók a választásra jo­gosultak három százalékát teszik ki. De mi van a többi kilencvenhét százalékkal? Egy töredék hogyan határozhatna a többség nevében? Lépten-nyomon halljuk: a Kor­mány kiárusítja az országot. Hát azért azt illene tudni, hogy a ma- gánosítási törvény még az Antall- kormány idején született éppen azzal a nem titkolt céllal, hogy a külföldi tőkét az országba „csalja”. Enélkiil a magyar gazdaság soha­sem állhatna talpra. A tragikomi­kus az egészben az, hogy a jelen­legi ellenzék, a legutóbbi választá­sok után éppen azt vetette a koa­líció szemére, hogy akadályozza, hátráltatja a privatizáció végre­hajtását. Most meg pontosan azt bírálja, hogy fokozott ütemben ha­lad a végrehajtás. Ki érti ezt? Óhatatlanul a nyúl-vicc jut az em­ber eszébe. Ha nincs nála cigaret­ta, azért kap. Ha nincs gyufa, ak­kor meg azért. Ha pedig mindket­tő van, akkor azért verik meg, mert nincs rajta sapka. Hát így élünk mi ebben a kis hazában három évvel az ezredfor­duló előtt, és fél évvel a választá­sok előtt. Közben azon törjük a fe­jünket, mikor és hogyan mászhat­na ki végre az ország szekere a kátyúból. Mert ki kell jutnia és ki is fog jutni. Persze nem mindegy, hogyan. Ha mindannyian (félreté­ve végre a gyűlölködést) nekiru­gaszkodunk, teljes erővel és szív­vel, akkor sikerül. De hát nem mindenki akar húzni. Vannak, akik oldalról kiabálják a „hórukkot”, mert az könnyeb, mint a nekirugaszkodás. No, meg oldalról könnyebb bekiabálni, ho­gyan kell a szekeret tolni. De megmutatni...! Hogyan is mondta az a bizonyos 80 éves János bácsi? „Meg köll várni, míg kiforr a must!” De azt is hozzátette (csak van, aki ezt nem hallotta) „de tudni köll, hogy a direkttermő mustjából sohase lesz tokaji aszú”. Adám Mátyás Bogács * A fenti vélemény tiszteletben tar­tása mellett feltétlenül kívánko­zik néhány megjegyzés, pontosí­tás a fentiekhez. 1. Az Európai Unió országainak többségében - a sajtó számtalan­szor felsorolta ezeket a példákat - rendkívül szigorú szabályok kor­látozzák a külföldiek termőföldvá­sárlását. A nálunk zajló vita ép­pen arról szól, hogy a kormány ál­tal tervezett módosítás tartalmaz- e vagy sem az Európai Unió or­szágaiban elfogadotthoz hasonló erősségű garanciákat. A vélemé­nyek ebben meglehetősen eltérő­ek - de hát éppen ez a vita lénye­ge. Még valami: a korlátozáspár­tiak is csupán átmeneti időre korlátoznának - éppen addig, amíg nem vagyunk tagjai az Eu­rópai Uniónak. 2. Az aláírók csak azt követel­hetik, hogy legyen népszavazás, de nem fogalmazhatják meg a kérdéseket - írja olvasónk. Ebben téved: a törvény éppen azt írja elő, hogy csakis konkrét kérdés kap­csán lehet már az aláírásokat is gyűjteni. Ez éppen így logikus, hi­szen az aláírónak pontosan kell tudnia, hogy mit támogat vagy nem támogat. A jelen példa jól il­lusztrálja, hogy ugyanabban a tárgykörben mennyire különböző kérdéseket lehet feltenni... 3. A népszavazási törvény két­százezer érvényes aláírást követel meg. Ha pedig a jogszabály ezt ír­ja elő, azt minden jogkövető ál­lampolgárnak tiszteletben kell tartania. 4. Általában a privatizációt nem célszerű összekeverni a termőföld­tulajdon kérdésével. Ez a különle­ges nemzeti javak közé tartozik, mint más természeti kincsek. Ezeket sehol a világon nem szo­kás külföldi tulajdonba adni, eze­ket legfeljebb meghatározott időre haszonbérletbe, vagy koncesszió­ba adják a külföldi befektetőknek. Egyebek között az Európai Unió tagországainak példái is ezt mu­tatják. (a szerk.) Fazola Henrik forog a sírjában A hazai belpolitika vizein napjaink­ban a hullámokkal küszködve úszik egy szűkebb pátriánkban sokakat érdeklő, és néhány ezer embert még ma is közelről érintő - a nagy politi­kába is belesodródott, valaha jobb napokat látott öreg hajó, a diósgyőri kohászat. Az ezelőtt 227 évvel Mária Terézia által alapítani rendelt - egy­kor Lenin Kohászati Műveknek is nevezett és mintegy 20 ezer dolgozót foglalkoztató - ma Diósgyőri Acél­művek nevet viselő gyár, napjaink­ban fennállása óta legsúlyosabb vál­ságát éli. Á nyugati világcégek érdekeit kép­viselő nemzetközi tőke Magyaror­szágot (is) elsősorban piacnak, olcsó munkaerővel rendelkező félgyarmati státusú országnak tekinti, és nem érdeke, hogy itt versenyképes, kor­szerű termékeket előállító modern ipar létezzen. A diósgyőri kohászat jelenét és jövőjét is a fentiekben leír­tak határozzák meg. A ma divatos és egyedül üdvözítőnek kikiáltott sok­szor erőszakos privatizáció e politi­kát hivatott alátámasztani. 1990. január 1-jén akkor már csak 13 ezer főt foglalkoztató, addig egy­séges kohászat 16 kft.-re bomlott, és ennek „előnyeit” bizonygató állás­pontot az igazán hozzáértők közül csak igen kevesen tudták elfogadni. Az Európai Szén és Acélközösség hi­vatalos lapjában - mely valahogy di­ósgyőri kézbe került - megjelent egy határozat, amely felrója, hogy a ke­leti országokkal való társulási szer­ződés megkötéskor nem vették figye­lembe a Nyugat érdekeit, rájuk sza­badították az olcsó konkurenciát. Ez világos beszéd. 1991. december 31-gyel megtör­tént a gyár első privatizációja, ame­lyet Klicsu András neve fémjelez. Az eredmény több leállás, majd újrain­dítás, és 1992. május 28-án a nagyol­vasztó tetejére kitűzték a gyászlobo­gót. Június 4-én a gyár és a környék üzemeiből több mint 10 ezer ember (a rendszerváltás óta máig a legna­gyobb vidéki tömegdemonstráció) a munkát-kenyeret követelést is skan­dálva, kemény jelszavakat tartalma­zó táblákat cipelve a megyei köztár­sasági megbízottnak petíciót adott át. A Horn-kormány 1995-ben gva­Robbantás előtt korlatilag visszaállamosította a gyá­rat, és tervei szerint 1996. végéig szándékozott a veszteségeket - ter­mészetesen az adófizetők pénzéből - finanszírozni. A kohászat minden magára vala­mit is adó országban nemcsak ha­diipari, hanem műszaki-gazdasági természetű stratégiai kérdés is. A valamikor hibásan meghirdetett vas- és acél országából oda jutot­tunk, hogy az 1 főre jutó acélterme­lés hazánkban kisebb mint Svájc­ban, Ausztriában, Szlovákiában vagy Csehországban. A magyar ál­lamnak nem kell - nem kellett - a kohászat, az ÁPV Rt. árulta a gyá­rat. Magukat megnevezni nem kí­vánó hozzáértőktől tudom, hogy a gyár termékeit vásárlókból létre­hozható konzorcium megvehette volna a kohászatot, de vagy nem volt rá pénzük, vagy nem is akar­ták. Az egyetlen feltételeknek meg­felelő komoly szándékú vevő a Kas­sai Vasmű is visszalépett, mert az eladási feltételek (sokmilliárdos veszteség sorsa stb.) számukra el­fogadhatatlanok voltak. Most a gyár újra eladó. A szűkén vett DAM-ban még mindig mintegy két és félezer em­ber dolgozik, akik aggódva figyelik, hogyan döntenek majd a „nagyok” a sorsukról. Az érdekképviseleti Fotó: Farkas Maya szervezeteknek az ügybe érdemi beleszólása nincs. A gyárhoz kap­csolódó kulturális és sportlétesít­mények sorsa szintén nagyon érde­kelné az érintetteket, és nemcsak a gyáriakat, mert ezekben sokak tár­sadalmi munkája is benne van, és használói, látogatói nem csak a gyáriak. A legutóbbi hírek arról szólnak, hogy a kormány talált felelőst (fele­lősöket), vagy inkább bűnbakokat. Nem állítom, hogy a tárgyalt idő­szakban minden illetékes állami tisztviselő és gyári vezető mindig mindent jól csinált, de a diósgyőri kohászat mai helyzetéért, az adófi­zetők mintegy 30 milliárd forintjáért a felelősöket máshol kell keresni. A diósgyőri kohászat helyzetéért (is) a magyar kormányt (kormányokat) terheli az alapvető felelősség, ezt a társadalom előtt elmismásolni nem lehet. Október végén - mikor e sorok íródnak - nincs ember, aki felelősen tudna válaszolni arra a kérdésre, hogy pontosan mi is lesz a kohászat és főleg a benne dolgozó emberek (!) sorsa, a megoldás mikorra várható. E témában egyetlen dolog a biztos, a bi­zonytalanság. A gyáralapító Fazola Henrik forog a snjában. Gáti Sándor a Munkáspárt taeia Köszönet az 1 százalékért Az 1996. évi CXXVI. tör­vény értelmében na­gyon sokan ajánlották fel személyi jövedelem- adójuk 1 százalékát közcélú felhasználásra. Támogatóiknak lapunk segítségével mond kö­szönetét: • a miskolci Fáy András Közgazdasági Szakközép- iskoláért Díj Alapítvány • a miskolci Fazekas Ut­cai Általános Iskola és Ze­neiskola Fazekas Oktatási Alapítványa • a Kazincbarcikaiak a Német Nyelvű Kultúráért Egyesület • a miskolci Egészséges Gyermekekért Alapítvány • a miskolci Gyer­mekvárost támogató Em­ber a Gyermekekért Ala­pítvány. SZERKESZTŐI ÜZENETEK A Miskolci Városi Köz­lekedési Vállalathoz ezúttal továbbítjuk Haj­nyák Zoltán rokkant- nyugdíjas köszönetét. Az augusztus 16-án a regge­li órákban a Repülőtér felől közlekedő 702 és 707-es számú kocsik ve­zetői figyelmes indítás­sal, segítségnyújtással vívták ki az idősebb uta­sok elismerését. Juhász Lajosné, Miskolc: Újabb levelét elküldtük a Miskolci Közterület- és Piacfelügyelőség igazga­tójához. Kértük válaszu­kat az ön címére. Szabados Lászlóné, Mis­kolc: A Béres-cseppekkel foglalkozó levelét meg­kaptuk, de mivel az erő­sen reklám jellegű, így nem közöljük. Javasol­juk, forduljon közvetlen Béres József úrhoz.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom