Észak-Magyarország, 1997. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-22 / 247. szám
1997. Októii* 22.. Szikba LUJ □ Minden családnak megvan a maga ’56-ja Beszélgetések arról, amiről nem volt szokás beszélni Csillag a Sz • Ha ’56-ra gondolok, állóképek jelennek meg a szemem előtt - kezdi a visszaemlékezést SIMON GÁBOR. - Az ablakból nézzük a szüleimmel: jönnek a tüntetők az egyetemről... Látom, amint Prókai tanár úr a kémiaszertár ablakában lobogtatja a nemzetiszínű zászlót... Egy utcagyerek a Szinvában áll, és próbálja kipiszkálni a vízből az ötágú csillagot... • Családunkat nem érte bántódás, semmiféle atrocitás nem történt a közvetlen környezetünkben, mégis elevenen él bennem ’56. Emlékszem, a Lévay utca 3.-ban laktunk. Az ablakból néztük, amint jött a tömeg az egyetemvárosból. Ebben a hömpölygő áradatban egyszer csak feltűnt egy búzavirágkék folt, a Földes-diákok tányérsapkás csoportja már messziről látszott. Mondtam az apámnak, megyek én is. Le is engedett, csak annyit mondott: „vigyázz, nehogy belekeveredj valami hülyeségbe!” Nyargaltam a többiek után, elvonult a menet a pártbizottság előtt, de semmi különösebb incidens nem történt. Ahogy visszaemlékszem, a MAV-igazgatóság kapuján volt egy címer, akkor a tömeg elkezdte követeim, hogy veijék le a csillagos címert. A villanyrendőrnél az út szélén állt két rendőr. Ott megint kikiabáltak az emberek: szedjék le a csillagot a tányérsapkájukról - és leszedték. Amikor a Földeshez ért a tömeg, a kémiaszertár ablakában megjelent Prókai Laci bácsi, és egy hatalmas nemzetiszínű zászlót lobogtatott. A Petőfi-szobomál meghallgattuk Nagy Attilát, aztán feloszlott a tömeg. Meg kell jegyeznem, hogy az igazgatónk, Tok Miklós is velünk volt, ő vezetett bennünket. Viszont később azt kérte, aki veszélyesnek érzi a helyzetet, maradjon otthon. Felelősséget érzett irántunk. □ Később hogy magyarázták a tanárok a történteket? • Nem volt erről szó. Emlékszem, rendetlenkedtünk az órán, ahogy a diákok szoktak, és kifakadt Prókai tanár úr. Hogy lehet így viselkedni, amikor Pesten vér folyik! Nagyon megijedtünk. Féltünk, hogy valami baja lesz az öregnek. Volt közöttünk olyan gyerek is, akiről tudtuk, hogy igen vonalas pártember az apja. Mi lesz, ha Jóska - nevezzük Jóskának - megmondja az apjának?! De nem bántottuk mi őt ezért. Még csak nem is cikiztük egymást. Nem beszéltünk mi a forradalomról, a tanárok is hallgattak. Soha olyan fluktuáció nem volt a Földesben, mint akkor. Abban a tanévben több olyan tantárgyunk is volt, amelyet három-négy tanár is tanított. Nagyon nehéz ma már megérteni azokat az időket. □ Otthon sem beszéltek ’56-ról? • Apámat akkoriban alig láttuk. Épp’ csak aludni járt haza a gyárból. A vezérigazgató úgy érezte, baja lehet, ezért elhagyta Diósgyőrt, a főmérnök beteget jelentett. Ott maradt apám harmadik emberként. 0 volt a gyár termelési főmérnöke. Egy kohászati üzemet nem lehet egyik napról a másikra leállítani. A majdani működtetés reményében üzemben kellett tartani a kohót. Amikor bejöttek a szovjet csapatok, erőltették volna a termelést, a másik oldalon pedig ott voltak a munkástanácsok a sztrájkfelhívásaikkal. Tulajdonképpen erre ment rá az apám egészsége... A bátyám elsőéves egyetemista volt, és persze nemzetőr. Egyszer hazahozta a puskáját. Azt hiszem, ha netán kellett volna, akkor sem tudta volna elsütni. Arra is pontosan emlékszem, amikor bejöttek a szovjet csapatok. Rettenetes dübörgésre ébredtünk, akkor még macskaköves volt a Csabai kapu. A hajnali szürkületben Hejőcsa- ba felől jöttek a tankok. A bátyámnak őrségbe kellett volna mennie a városházára, de mondta apám, nem mehet sehová. Persze, korábban is tudtuk, hogy jönnek a szovjetek. A kohászatnak volt egy kirendeltsége Csapnál, ott fogadták a vasérc-szállítmányokat. Az ottani embereikkel állandó kapcsolatban álltak apámék, tőlük tudtuk, hogy micsoda mozgás van a határon. Hiába mondta a rádió, hogy megegyezett a két kormány, mennek kifelé a szovjet csapatok. Ha ki is vonult egyrészük, közben jöttek is befelé. DA puska miatt sem lett bajuk? • Amikor be kellett szolgáltatni a fegyvereket, én is a bátyámmal mentem. Apám úgy engedett el bennünket, hogy én maradjak kint, ha tíz perc múlva nem jön ki a bátyám a Rudolf-laktanyá- ból, azonnal telefonáljak. De szerencsére semmi baj nem érte. Még csak fel sem írták a nevét, csak oda kellett dobnia a fegyvert a többihez. Ezután jött az agyonhallgatás időszaka. Abban az időben senki sem merte feszegetni, hogy mi történt. Az is gyanús volt, aki egy március 15-én nem a hivatalos ünnepségen akart gyertyát gyújtani. Mindenki vigyázott arra, kinek mit mond. Jellemző erre az időszakra, hogy az egyik telki szomszédommal sikerült olyan jó kapcsolatba kerülni, hogy beszélgettünk ezekről a dolgokról. No, ő is csak ott a padláson elrejtve merte megőrizni az Észak-Magyarország ’56-os számait. Az teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki a tisztánlátás érdekében bemenjen kutatni a pártarchívumba. Hiába érdekelt engem is, hogy mi történt velünk tulajdonképpen, csak az utóbbi időben juthattunk hozzá hiteles dokumentumokhoz. Nem vagyok történész, nem vagyok politikus, de érdekel ez a kor. Azt hiszem, mindenkinek van az életében egy olyan vízválasztó, amihez képest meghatározza, elhelyezi időrendben az eseményeket, nekem ilyen 1956. Filip Gabriella Minden magyar családnak megvan a maga '56-ja. Nem kell ahhoz a történelmi főszereplőket, hősöket keresnünk, hogy felidézhessük: milyen is volt az az október. Nem tanították az iskolában, mégis mindenki tudta: fontos eseménye a magyar történelemnek. Nem beszéltek erről a szülők sem, de nagyon sokat jelentett a hallgatás. Ö. Kovács József kandidátus, a Miskolci Egyetem tanszékvezetője négy évvel később született, mégis életének egyik meghatározó eseménye '56. Stehlik Ágnes, a Miskolci Kulturális Menedzser Iroda igazgatója négyéves volt, amikor Miskolcon is utcára vonult a tömeg. Ót éppen kórházba vitte az édesanyja, akkor vették kí a manduláját. Viszont felnőttként minden '56-os ünnepségen ott volt - akkor is, amikor az ellenforradalom áldozatai előtt tisztelegtek a megemlékezők. Simon Gábor építészmérnök mint Földes-diák csatlakozott a felvonulókhoz, de neki sem mondta senki, mit is kell gondolnia a történtekről. A hallgatás méltósága STEHLIK ÁGNES mint a Miskolci Kulturális Menedzser Iroda igazgatója szervezi a város október 23-i rendezvényeit. De mivel korábban is a közművelődésben dolgozott, az egykori városi ünnepségeket szervező iroda munkatársaként részt vett a november 4-i koszorúzásokon is. • A hivatalos megfogalmazás szerint november 4-én emlékeztünk az ellenforradalomban hősi halált halt mártírokra. Olyankor koszorúzás volt a temetőkben a síroknál, és a Szikra mozival szemben a mártírok emlékművénél. Értesíteni kellett a hozzátartozókat, ha kellett biztosítottuk a hangosítást, de a tartalmi rész nem ránk tartozott. Egy-egy ilyen megemlékezésen csak az a néhány ember vett részt, akinek ott feladata volt. Koszorúzott a párt, a honvédség, esetleg egy szocialista brigád. Nem voltak ezek titkos ünnepségek, az újság is mindig beszámolt róla, de valahogy összemosódott a halottak napjával, meg a november 7-i szabadnappal. Talán csak az utolsó két évben volt feltűnőbb a megemlékezés, mert akkor zenekar is volt az emlékműnél. □ Soha semmi nem zavarta meg ezeket a koszorúzásokat? • Nem. Semmiféle zavaró körülményre nem emlékszem. DMint magánembert sem zavarta ez az egyoldalú megközelítés? • Nekem ez a nap nem a forradalomról vagy az ellenforradalomról szólt, hanem azokról az emberekről, akik értelmetlen halált haltak. Egyszer bejött hozzánk az irodába egy férfi, csak azt akarta bejelenteni, hogy exhumáltatta a fiát, Pesten temették újra, ott nyugszik a felesége is. Ne keressük tehát november 4-én a sírt. Ennyi lett volna a bejelentés, de csak kitört belőle a keserűség. Zokogva mondta el, hogy a fia sorkatona volt, amikor lelőtték. Fogalma sem volt a politikáról, csak teljesítette a kötelességét. De azok is ugyanilyen értelmetlen halált haltak, akik esetleg csak nézelődtek, vagy véletlenül a Zsolcai kapu környékén jártak, amikor a sortűz volt. □ Személyes élménye nem lehetett ’56-ról, kitől hallotta először, mi is történet azokban a napokban ? • Édesanyán gyakran elmesélte, hogy akkor kellett volna bevinme a kórházba mandulamű tétre, de nem tudta, el meijen-e indulni egy négyéves gyerekkel. Felhívta az édesapámat a gyárban, aki azt mondta, menjünk csak, ott nem lehet baj a biztonsággal. Otthon nem nagyon esett szó politikáról, de azért arra mindig vigyáztak a szüleim, hogy helyére tegyék a dolgokat. Emlékszem, '56-ról a tízéves évfordulón beszélgettünk igazán. DVTK-meccs volt, és soha olyan biztosítást nem láttunk, mint akkor. Az iskolában persze nem esett szó ’56-ról. mintha az ’50-es évek elején megszakadt volna a történelem. Esetleg annyi elhangzott, hogy megalakult a Kádár-kormány, leverték az ellenforradalmat és kész. Azt hiszem pe- chem volt a történelemtanáraimmal. Míg mondjuk 1848 kapcsán érzékelte az ember, hogy a tényeken túl miként vélekednek az eseményekről, ’56-ról a tényeket sem mondták el. Legfeljebb annyit, amennyit hivatalosan is közöltek. Nem hibáztatom én őket, talán nem is tudhattak többet. A saját családomban is tapasztaltam, hogy nem szívesen beszélnek erről az emberek. A nagybátyám, édesapám testvére 36 hónapig Rücskén volt. A szomszédunkban lakott, soha nem politizált, mégis elvitték. Aztán ’56-ban ő is kiment Németországba. Hosszú ideig nem találkozhattunk, de később sem nagyon beszélt a történtekről. □ Mást jelent most ’56, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt? • Mindenkeppen. A ’80-as évek vége felé azért már hozzá lehetett jutni az ’56-os dokumentumokhoz. Én is megkaptam azokat a rádiófelvételeket, melyek rögzítették a forradalom eseményeit. Megvettem minden könyvet, ami ezzel kapcsolatban megjelent. Persze, előtte is tudta az ember, hogy van az éremnek másik oldala is, de arról senki nem beszélt, le volt betonozva a múlt. Ahogy az ember megismerte a történteket, megváltozott az ünnep tartalma is. Csak a tények ismeretében értheti meg az ember, hogy ’56 miként kapcsolódik az előző évszázadok szabadságharcos küzdelmeihez. □ Másképpen koszorúzunk most, mit 10 évvel ezelőtt? • Egyrészt sokkal többen vagyunk. Tavaly talán negyven koszorút is hoztak a Zsolcai kapui emléktáblához. Miskolc azon kevés települések közé tartozik, ahol együtt emlékeznek a különböző pártok, civil szervezetek. Azt szeretném, ha méltóságteljes lenne az ünnep, azt szeretném, ha eg)' kicsit lélekben is megtisztulnánk, amikor fejet hajtunk az ’56-os áldozatok emléke előtt. Történelemóra a vonaton 1 \ | Ö. KOVÁCS JÓZSEF történész, j egyetemi oktató, de ő sem az iskolá- I ban tanulta meg, mi történt 1956-ban. 1 • Minden családnak megvan a maga | ’56-os története - állítja a fiatal ok- i tató. - így vagy úgy mindenki érin- I tett. De ezekről senki sem beszélt | szívesen, az emberek nagy része ket- ] tős tudattal élt. Nekem már kisgye- i rekként meghatározta gondolkodáso- | mat, hogy a rokonságom köréhez | tartozik egy olyan személy, aki az j 1956-os eseményekben nagyon jelen- | tős szerepet töltött be. A nevét hadd ne mondjam! Nem titok, de nem s akarok az ó érdemeire hivatkozva dicsőséget szerezni, vagy ellenében j érvelni. Úgy gondolom, itt most inkább a jelenség a fontos. Tehát van j a családunkban egy olyan ember, aki a budapesti események egyik központi figurája volt. Végül is hat évet ült. Ez a tény abszolút meghatározta az én ’56-tal kapcsolatos álláspontomat. Bár gyerekként csak annyit tudhattam, hogy a börtönben van... □ A bátyja? Az unokatestvére? • Anyám unokatestvére. Közeli kapcsolatban voltunk, és vagyunk is. Bár a ’90-es évektől kezdve megváltozott a viszonyunk. Mindenesetre én tizenéves koromtól tudtam, mi volt ’56-ban. Emlékszem, együtt utaztunk Izsákról Esztergomba. Mindenféléről beszélhettünk a vonaton, és egyszer csak feltettem neki a kérdést: mi történt ’56-ban? Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan beszéltünk. Előbb csak nekem mesélt. Aztán felállt, elkezdett fel-alá járkálni a kocsiban, és egy olyan előadást tartott ’56-ról, hogy mindenki döbbenten hallgatta. Senki sem mert megszólalni. Pedig akkor még a ’70-es évek közepén jártunk. De a bátyámnak semmi veszíteni valója nem volt. Olyan ember, aki soha nem tagadta, hogy ki volt. Ma is ugyanazzal a lelkesedéssel tekint az akkori eseményekre - mindegy, hogy ez politikailag, történelmileg mennyire helytálló -, ahogy 23 éves fiatalemberként látta. Semmit nem változott. Mindössze annyi történt vele, hogy az idő teljesen túlhaladt rajta. A rendszerváltás után ezért sem épülhetett be a mostani politikai garnitúrába. Ezzel már jelzem is a tragédiáját: a rendszerváltás előtt is teljesen a pálya szélén volt, és most is ugyanott van. Tulajdonképpen magányos harcos, akinek az eszméivel ma már senki sem tud mit kezdeni. □ Viszont az Ön pályaválasztását befolyásolta... • Soha nem biztatott az aktív politizálásra, de arra igen, hogy legyek kritikus. Minden oldalról vizsgáljam meg az eseményeket. Ez hozzátartozik az alapvető történészi beállítottsághoz. Tőle kaptam az első szamizdatirodalmat, kezembe adta a legfontosabb dokumentumokat. □ Nem volt ebből baj az iskolában? • Soha. Történelemből úgy 1945-tel véget is ért a tárgyszerű oktatás. Ami utána történt, arról elmondták a tankönyv szövegét, esetleg hozzátették: túl közel van a jelenhez, nincsenek megfelelő távlatok. Senki sem vette komolyan, mert nem vehettük komolyan: annyira nyilvánvalóak voltak az ellentmondások, annyira gyenge volt az érvelés .!56 esetében. Persze a tanár személyétől is függött, mit mond el. Mint kutató 18-19. századi társadalomtörténettel foglalkoztam, de pályakezdőként megadatott az is. hogy ismét betekintsek a közelmúlt eseményeibe. Tíz évig levéltárosként dolgoztam, rámbízták az ’50-es évek tanács- rendszerének dokumentumait. Láthattam az összes iratot, de azt is tudtam, mi jött ki ebből a hivatalos történetírásban. Ez már a lazuló állampárti korszak volt. A ’80-as években már lehetett ezekről a dolgokról beszélni. Igaz, megvoltak ennek a határai. Ha valaki eltért ettől a „kávéházi szinttől”, akkor találkozhatott a hatósággal. □ Találkozott is? • Az az ember, akit ’88-ban megbíztak azzal, hogy figyeljen, maga mondta el nekem: mire vigyázzak. Nem voltam én hős, de eljártam a Jurta Színházba, a Duna Kör rendezvényeire, szerveztem fórumokat. Meghívtam egy ilyen rendezvényre a nagybátyámat. Azért az eseménynek számított, a rendőrség riadókészültségben volt. Akkor már mindannyian éreztük, hogy nincs visszaút. Ha egyszer kilépett az ember a nyilvánosság elé, akkor csak egyetlen menekülési lehetősége maradt: a minél nagyobb nyilvánosság. Égyféleképpen lehetett lazítani a rendszeren: a nyilvánosság kiterjesztésével. Akkoriban - függetlenül attól, hogy ki hová tartozott - mindenki politizált az újságolvasástól kezdve a beszélgetéseken át a tüntetésekig. Aztán elmúlt ennek is a varázsa. Mára ezek az ’56-os megemlékezések is egyre inkább a régi november hetedikékre emlékeztetnek. Nekem is el kellett döntenem, mit is akarok: politizálni vagy a választott hivatásomat folytatni. Szerintem ahogy papnak sem jó, ha párttag, ugyanúgy a történésznek sem való az aktív politizálás. DDe ’56-ot tanítja? • Nem. Egyrészt mert nem ez a területem, én elsősorban társadalom- történettel foglalkozom. Másrészt itt tanít, a Miskolci Egyetemen ’56 egyik legjobb hazai szakértője, Tischler János. Megjegyzem, elég csekély a hallgatói érdeklődés a téma iránt. □ Nem érdekli a fiatalokat? • A mai fiatalok a saját ’56-jukkal vannak elfoglalva. Minden korban így volt ez. A saját jövőjükkel vívódnak, és a múltnak ez a része már csupán vizsgakérdés számukra. Az utánuk jövőknek még kevesebbet jelent majd ’56. Nem lesz konkrét élményük, érzelmi kötődésük - se negatív, se pozitív. Ű Mi lehet a mai egyetemisták ’56-ja ? • Én nem tudom nekik megmondani, de ők meg fogják találni. □ Pedig az idén a Miskolci Egyetem ünnepségén emlékbeszédet kell mondania! Mit emel majd ki az ‘56-os eseményekből? Miről szól ma ez az ünnep ? • Amit fontosnak tartanék, az nem is a konkrét esemény, hanem a szabadságjogok érvényesítésének lehetősége vagy lehetetlensége. Aki igazán demokrata, az úgy tekint ’56-ra, hogy egy ország megpróbálta a zsarnok uralmat leváltani. Ezt azért nem tudták megcsinálni, mert bejöttek a szovjet csapatok. Csak fegyverrel tudták megakadályozni, hogy egy ország saját maga rendezze dolgát. Ami azután történt, csak a fegyverek árnyékában történhetett. Hogy miről szól ma ez az ünnep? Erről a kérdésről az jut eszembe, hogy az emberek könnyen beleesnek abba a hibába, hogy a történelmet példatárul használják a jelen számára. Pedig ez egy csapda. Az az eseménysorozat, az a társadalmi szerkezet alapvetően más volt. Nem lehet a jelenkori kategóriákat visszavetíteni a múltba. Nem lehet ’56 példájára hivatkozva megj oldásokat keresni a mai problémákra.
