Észak-Magyarország, 1997. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-06 / 208. szám

Kitekintő

1

Literátor

...kevés élettere maradt az embernek. Szigorúan körbekerítette az ember az otthonát, a fájdalmát is. Ezért teljesen puszták, csillagtalanok lettünk.

II. oldal

ÉM-riport

_____________

M

int ahogy szétszakad a társadalom, az iskolák is szétszakadnak. Az esély- egyenlőség elfelejthető. Előnyök és hátrányok már az indulásnál kialakulnak.

III. oldal

A „vízibusz” Arzenál nevet viselő megállójánál a velencei biennalen a művészetbarátot a képzőművészetek arzenálja várja.

VII. oldal

Madarak

A hét embere

Fotó: Dobos Klára

Kozmán Imréné

vendégfogadó

Faragó Lajos

Kedden Miskolcon megalakult a Falusi Turizmus Bor- sod-Abaúj-Zemplén Megyei Egyesülete. A szervezet titkárának Rozmán Imréné hemádvécsei gyakorló vendégfogadót választották.

~ Az életem úgy alakult, hogy hét évvel ezelőtt egyedül maradtam. A lakásom egy része kihasználatlanná vált, de a fenntartási költségeket változatlanul fizetni kellett. A Nők Lapjában olvastam akkor a Magyar Falusi és Tanyasi Vendégfogadók Országos Szövetségének a felhívását, amelyben kihasználatlan falusi szálláshelyekkel rendelkezők jelentkezését kérték. Kapcsolatba jéptem velük, küldtek egy jelentkezési lapot, majd miután yisszaküldtem megkerestek, ellenőrizték a házamat, és vendégek fogadására alkalmasnak minősítették. 1991 májusában érkeztek az első turisták, egy német házaspár. Ők visszatérő vendégek voltak Magyarországon, minden évben az ország más-más tájegységével igyekeztek megismerkedni. De eközben megunták a szállodákat, mert véleményük szerint nagyon személytelenek. He- yettük inkább a kis panziókat, a kis vendégfogadókat kerestek. Ezzel a házaspárral ma is tartom a kapcsolatot.

Még ugyanebben az évben, a kedvező minősítésnek köszönhetően helyezte el Csáky

Csaba, a Magyar Falusi és Tanyasi Vendégfogadók Országos Szövetségének elnöke - az országban harmadikként - Mária asszony házának falára a szervezet emblémáját. Ez akkor - vendéglátónk szerint - egy megelőlegezett bizalom volt.- A szövetség szervezésében ’91 őszén részt vettem Ausztriában egy nemzetközi szimpóziumon, amelyen megismerkedhettem a nyugat-európai országok falusi vendégfogadói gyakorlatával. Számomra ez meghatározó volt. Itt éreztem meg és láttam be, hogy milyen sok tennivalóm van a vendégek ellátásában, és programjuk biztosítása mennyire széleskörűen összehangolt munkát jelent. Aztán már tudatosan kerestem az ismeretbővítés lehetőségét, tanulmányutakon, tanfolyamokon vettem részt. A szívélyesség készsége mellett tudni akartam azt is, miként lehet gazdagabb programmal fogadni a vendégeket. Magyar, holland és francia előadók tolmácsolásában ismertem meg, milyen nemzetközi elvárásoknak kell megfelelni a falusi vendéglátásban. Egy ausztriai tanulmányút során a gazda- és gazd- asszonyképzés módjával ismerkedtem meg, ’95 őszén pedig a Csereháti Településszövetség invitált egy tanfolyamra, ahol a térségfejlesztésről volt szó. Részt vettem egy amerikai tanulmányúton is, ahol többek között az idegenforgalom és a falusi vendégfogadás tengerentúli lehetőségeit nézhettük meg. A megyei egyesületben a hat év alatt megszerzett elméleti tudásomat és a, szakmai

gyakorlatomat szeretném hasznosítani. Annak tudatában, hogy ez egyedül nem megy. Háttérnek, jó háttérnek gondolom a megyei idegenforgalmi hivatalt, a regionális vállalkozásfejlesztési alapítványt és az országos szakmai szövetséget.

Rozmánné tapasztalatból mondja: szükség van a most megalakult szervezetre, az őshonos megyeiek és a régióban hétvégi házat vásárlók érdekében egyaránt.- Már Budapestről is érdeklődtek, hogy a Borsodban lévő házukat hogyan hasznosíthatnák, ebben hogyan tudunk segíteni? Ebben a térségben: Zemplénben, Csereháton a vállalkozói kedv kicsi, de mindenütt alkalmassá lehetne tenni a megüresedett házakat a vendégvárásra. Sokan nem is gondolják, mennyien vágynak a tiszta levegőjű, csendes kicsi falvak nyugalmára. Az én lakásom például négyszobás, ebből három áll a vendégek rendelkezésére. Természetesen van fürdőszoba, és mindennel felszerelt konyha, ahol a vendégek saját magukat elláthatják. A ház egy egyholdas telken helyezkedik el, az épület mellett közvetlenül park található, a kert többi része gyümölcsös. A telek keleti oldalát a Bársonyos folyó határolja, a part közelében készítettünk egy szalonnasütőt. A pihenőkertben megfelelő bútorok vannak, a gyerekeknek pedig homokozó. Az persze alaphelyzet, hogy minden ápolt, tiszta, rendezett. Az egyik tanfolyamon egy francia előadó azt mondta, hogy hazánk Európa idegenforgalmi Mekkája lehetne, hiszen olyanok a természeti adottságaink, nemzetközileg elismert a magyar vendégszeretet. Véleményem szerint a vidéki vendég- fogadás, azon belül a falusi turizmus a magyar idegenforgalom egyik legsikeresebb ága lehet a jövőben. Mottóként én csak úgy szoktam fogalmazni: ha szeretnél tenni önmagadért, szúkebb és tágabb környezetedért, ha nem tudod mit, vagy tudod, de nem tudod hogyan - jelentkezz!

Az újhelyi „ ügy ”

Görömbölyi László

Az időpont a hatvanas évek eleje, a helyszín Ózd, annak is az egyik általános iskolája, járt oda egy fiú, Galambica Laci, akit minden osztálytársa szeretett, tisztelt. Lehet, hogy volt egy-két pótvizsgája, de soha nem maradt le a többiektől - akikkel kezdte az elsőt, azokkal fejezte be a nyolcadikat. Tehetséges, szorgalmas srác volt, így tudta némileg ellensúlyozni halmozottan hátrányos helyzetét. Fogalmam sincs róla, mi lett azóta Lacival, hogyan él, mire vitte - de mindig jó szívvel emlékszem az egykori osztálytársra, akiről azt biztosan tudom: körülményei miatt nem juthatott oda, ahová embersége, képessége szerint jutnia kellett volna.

Az idő, a város ugyanaz, de a helyszín most nem az iskola, hanem a völgy túloldalán emelkedő Baka-tető, ahová szívesen mentünk délutánonként játszani, erdőt járni. Ketten voltunk a barátommal (harmadikosak vagy negyedikesek lehettünk), amikor az ösvényen szembe találkoztunk két, korunkbéli fiúval. „Na hová, hová?" - tették fel úgy a kérdést, hogy az emlékétől ma is végigfut rajtam a hideg. A nyomaték kedvéért az egyik elővette a bicskáját, ide-oda forgatta a kezében, közben pedig, mintegy mellékesen közölte a „útvám" összegét: „Két forint, és eltűnhettek." Ötven fillérért adtak akkor egy gombóc fagylaltot, három forint volt egy kiló kenyér... Szerencsére a barátom zsebében akadt egy forint, megalkudtunk. Aznap már nem volt kedvünk játszani a Baka-tetőn.

Galambica Laci, meg az a két fiú, ott a hegyoldalban, mindhárman cigányok.

A harmadik történet a nyolcvanas évek végéről való. Bécs, Mariahilferstrasse, a magyarok Mekkája, a jóléti Európa megtestesülése, Grósz Károly világútleveles ajándéka. Hatalmas csomagokkal megpakolt emberek mindenfelé, jószerével csak magyar szó hallik, otthon érzi magát az ember. Otthon érzi? Vagy éppen szégyelli magát, látva a magyarokat kerülgető osztrákok megvető pillantását, érezve a határőr gyanakvását: mi az, semmi Gorenje, semmi videó? Borzasztó érzés, amikor az ember azon kapja magát: nem szívesen szólal meg anyanyelvén, mert nem örül annak, hogy azonosítják saját nemzetét lejárató honfitársaival.

A hetek óta zajló újhelyi „ügy" kapcsán jutnak eszembe a fenti történetek. Nemcsak a helyi, de az országos közvéleményt is megosztotta a zempléni város önkormányzatának június 20-án hozott határozata. Pontosabban fogalmazva: nem is maga a határozat, hanem mindaz, ami e határozat kapcsán (gyakorta annak pontos idézése nélkül) nyilvánosságra került. A kisebbségi ügyekben illetékes ombudsman egyszerűen „lokális apartheidéként minősítette az esetet. Nézzük csak, mi kavart ekkora vihart, mi késztette az ombudsman e súlyos kijelentésre. „Sátoraljaújhely város kép- viselő-testülete a jövőre nézve elhatározza, hogy a város életébe beilleszkedni nem tudó, a közbiztonságot megsértő és veszélyeztető személyeket nem kívánatos személyeknek nyilvánítja, és a jövőben mindent megtesz annak érdekében, hogy ezen személyek elköltözését a városból a törvény eszközeivel elérje - szól a határozat, majd így folytatódik: - Megbízza az Ügyrendi és Kisebbségi Bizottságot, valamint a jegyzőt, hogy vizsgálják meg, van-e törvényes lehetősége az önkormányzatnak a renitens személyek városba történő beköltözésének megakadályozására, valamint a már itt lakó, beilleszkedni nem tudó és bűnöző életmódot folytató személyek kitelepítésére."

Nem mulaszt el egyetlen nyilvános szereplést a miniszter- elnök, hogy ne hangsúlyozná: kiemelt fontosságúnak tartja a közbiztonság javítását. Ha ugyanezt teszi egy város ön- kormányzata, a polgármester - értelemszerűen és köteles- ségszerűen túllépve az általánosságok szintjén -, akkor úgy tetszik, az már számos problémát vethet fel. A jogvégzett jogvédő állítja például: az önkormányzat határozata törvénytelen. Amivel nem kevesebbet állít: ma Magyarországon az, aki hangsúlyozottan a törvény eszközeit kívánja használni, aki feltétlenül ragaszkodik a törvényes lehetőségekhez - az bizony törvénysértést követ el. Nem rossz. A belügyminiszter meg azt mondja a Híradó kamerái előtt: ha formálisan nem is kifogásolható a határpzat, olyan szándék húzódik meg mögötte... Nos, én a magam részéről hajlamos vagyok feltételezni a polgármesterről meg a képviselő- testületről: ha formálisan ragaszkodnak a törvényességhez, ezt teszik a valóságban is. Ha netán kiderülne, hogy mégsem így van, az persze más kérdés. De tudomásom szerint ilyesmi mindeddig nem derült ki.

Azt hiszem, Galambica Lacit soha, senki, sehonnan nem akarta elköltöztetni, s talán még azt a két fiút sem a hegyoldalról, ha időközben visszavettek valamennyit agresszivitásuk akkori szintjéből. De abban biztos vagyok, hogy a mariahilferstrassei magyarok nemkívánatos személyek voltak, s csak azért tűrték el az osztrákok azt az őrült inváziót, mert hihetetlen mennyiségű pénz maradt náluk. Mint ahogy a művelt Nyugat megtalálta a (mégoly vitatható, ám feltehetően törvényes) módját - ne feledjük a közelmúlt történelmét -, hogy lezárja határait a délszláv háború borzalmai elől menekülő szerencsétlen horvátok, szerbek, bos- nyákok előtt.

Ilyen egyszerű ez az egész: vannak törvények, amiket szigorúan be kell tartani, és vannak társadalmi szokások, amiket illik tudomásul venni. Másként a bíró szava dönt a sorsunkról, vagy éppen „csak" a társadalom megvetése a büntetésünk. De könyörgöm, ne keverjük össze ezt a kérdést azzal, hogy melyikünknek barnább vagy éppen fehérebb a bőre.