Észak-Magyarország, 1997. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-01 / 203. szám
4 ÉSZAK-Magyarország Levelezés, Szólástér 1997. Szeptember L, Hétfő . Az ESZAK-Magyarország levelezési rovata Lengyel gyerekek boldog mosolya Szegi és Szegilong községek képviselőtestületei a Polgárvédelmi Parancsnokság felhívásra vállalták a lengyel árvízkárosult gyerekek fogadását, nya- raltatását. Ez a két kicsiny falu, bár anyagi lehetőségei igen szerények, mégis úgy érezte, hogy ezt a nemes ügyet mindenáron támogatnia kell. Önkormányzataink megkeresésére több vállalkozó ajánlotta fel segítségét együttérzésük jeléül. Nélkülük önkormányzataink nem tudták volna biztosítani a lengyel gyerekek felhőtlen, örömteli nyaraltatását. A gyermekcsoport augusztus 8-án reggel érkezett meg Szegilongra, kisebb késéssel. A lakosság nagy-nagy szeretettel fogadta a vendégeket. Kis pihenő után szombat reggel ellátogatott a csoport a sárospataki várba, majd a végardói strandon pihentek délután. Az elkövetkező napokban sűrű programot szerveztünk részükre. Meglátogatták többek között a szegi pincészetet, sétahajózáson vettek részt Tokaj és Sárospatak között, megtekintették a miskolctapolcai barlangfürdőt. Elmentek városnézésre Tokajba, Szerencsre, Bodrog-parti sétán is részt vettek. A pihenőnapokon focimeccset játszottak a lengyel és a magyar gyerekek. A csoport augusztus 21-én reggel indult vissza hazájába, könnyes szemmel búcsúztak Szegi és Szegilong lakosaitól és egy megköszönő transzparenst is elhelyeztek a falu hirdetőtáblájára: „Köszönjük szépen Szegilong”. A lengyel gyerekek így fejezték ki hálájukat a két településnek. Szegi és Szegilong önkormányzata pedig ezúton szeretne köszönetét mondani a cégeknek Szegedtől Egerig bezárólag és mindazoknak a helyi vállalkozóknak, a lakosságnak, akik pénzzel, élelemmel vagy bármiféle segítséggel hozzájárultak ennek a nemes célnak a megvalósításához, a lengyel gyerekek örömteli, boldog mosolyához. Szabó András, Szegilong polgármestere A derenki búcsúra is jöttek lengyelek Fotó: Farkas Maya Segíts magadon! Gondolkodtak már azon, Magyarországon kit nevezhetünk gazdagnak? Tulajdonképpen mindenkit. Nem kell meglepődni. Ön is biztosan van, amiben úgy érzi, többet tud, lehetnek ezek ötletek, tervek. És persze a pénz, ami a legtöbb emberben felmerül a gazdag szó hallatán. Észrevehettük, akik igazán gazdagok a pénzben, egyáltalán nem biztos, hogy bővelkednek jó ötletekben, tervekben. Tudjuk, hogy a gazdag mindig eljátszadozhat a szegénnyel, mert nála van a pénz, azaz a hatalom. Ha azt akarod, hogy pénzt kapj kölcsön, hitesd el, hogy van pénzed... Mindenki a világon a maga érdekeit tartja szem előtt, ez már így volt, van és lesz. Nem mindegy, hogy hogyan, mert ha annak a „nagy úrnak” jó, nem jó a népnek, és így a társadalom lefelé süllyed, ami nem igazán a XXI. század célja. Jogosan merül fel a kérdés, mi a megoldás. Ödafigyelni, meghallgatni azokat is, akik ötletgazdagok és együtt alkotni nagyot azzal, akinek a pénze is megvan hozzá. A varázsszó: együttműködés. (Erre már nyugaton régen rájöttek, az eredmény: jobban fejlődnek mint mi, magyarok.) Jó tudni, hogy az ember ne számítson itt más segítségére, tüdeje, gyomra, egyebe is önállóan dolgozik, az egész is éljen meg a maga erejéből! Az a támasz, amelyet az ember az életben a leggyakrabban használ, a remény. Reménykedünk, talán megváltozik a helyzetünk, bár a kilátás ugyan elszomorító, sok esélyt látni nem lehet. Egy biztos, a világ tények és nem dolgok összessége, ahol mindenki úgy él, ahogy tud, nem úgy, ahogy szeretne. Gáwel Andrea Miskolc „Ügyfél- és Jogsegélyszolgálat, Szerkesztőségünk ügyfélszolgálata minden héten szerdánként délelőtt 9-12 óráig áll olvasóink rendelkezésére a Sajtóház II. emeletén a 221-es szobában. Jogsegélyszolgálatunk ma hétfőn délután 4—6 óráig a sajtóház II. emeletén a 212-es szobában áll olvasóink rendelkezésére. Tanácsokat és felvilágosítást ad Demeter Lajos ügyvéd. .Szólástér. Habsburg Ottó ne legyen díszpolgár? „Hazaffy”-as büszkeség dagasztotta a keblemet, mikor olvastam az Észak-Magyarország ez év augusztus 14-i számában: több szécsényi szervezet tiltakozik Habsburg Ottó úrnak, a Páneurópai Unió elnökének a helység díszpolgárává avatása ellen. Hurrá, vivát, evőé! Él még a magyar virtus! Botondhoz hasonlóan, csak így tudjuk betömi Európa „Bizánc-kapuját”. De hát, polgárok! az igaz: az osztrák katonai bíróság Habs- burg-Lotharingiai I. Ferenc József uralkodása alatt végeztette ki az Aradi 13 vértanút. De mit ír erről Gosztonyi Péter, a Svájcban élő magyar történész 1956 után? „Ma már tudjuk, hogy 400-450 főre tehető a kivégzettek száma. De: az 1848-49-es szabadságharcot követően, ha 45 embert végeztek ki az osztrák hadbíróságok, akkor sokat mondok.” (Amikor Európa homlokán táncolt a magyar. Észak-Magyarország, 1995. október 21.( Ám ezért Habsburg Ottó elnök urat lehet okolni?! Ezzel a logikával felelősségre lehetne vonni a szent- benedekfalvi saktert is, mert feltehetőleg - anno dacumal az ősei feszítették meg Jézust! Próbáljunk már végre leszokni az értelmetlen, káros, idejétmúlt előítéletekről! Mert feledhetetlen, nemrég elhunyt kedves bajtársunk, Tollas Tibor egyik gyönyörű versében így emlékszik meg dédapja öccséről: Kolil- mann József 48-as honvéd ezredesről, aki utódvédként biztosította Kossuth külföldre távozását. Ezt írta: „Bem apóval, a török seregben /muzulmán lett, s Fejzi pasaként/Krimnél harcolt a muszka ellen./Elűnődtem: - ilyen a Végzet -/Ót: még a török fogadta be/Engem: a hajdan „labanc” német. Hiszem, és vallom, ha a Nagyságos Vezérlő Fejedelem - isteni csodaként - feltámadna, hazájáért végzett önzetlen munkásságáért, baráti jobbot nyújta- naf Habsburg Ottó elnök úrnak! Ne válasszák meg Szécsény- ben Habsburg Ottót díszpolgárnak. Nem baj. Ő, ettől még nem lesz előttünk „kisebb”! De, a tiltakozó egyesületek vezetői, azok talán „nagyobbak” lesznek? Csarnok Jenő Miskolc Semlegesség a köbön Ismét és már sokadszor lángolt fel a vita a világnézetileg semleges oktatás körül, annak állítólagos veszélybe kerülése miatt. Számomra azért érthetetlen az egész, mert magát a fogalmat is fából vaskarikának tartom. Egész egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bárki egyaránt rokonszenvezzen például Hitler Mein Kampf-jának vízióival, Marx Tőkéjének gazdaságfilozófiájával és Aquinói Szent Tamás bölcseletéivel. Mint ahogyan azt is nehéz feltételezni, hogy az iskolában ezek rövid lényegét és még vagy hetvenhét féle eszmei irányzatot ismertetnének a pacifizmustól az iszlám fundamentalizmusig bezárólag. Majd a stúdium azzal fejeződne be: na, gyerekek, akkor válasszatok magatoknak csillagot! Elméletileg a nihilizmus biztosítaná az egyenlő távolságtartást, de ha elővesszük az értelmező szótárt, kiderül, hogy nagyon is jól körülhatárolható, markáns világnézetről van szó. Meg különben is: 1. minden szabály, elv, erkölcs, törvény tagadása, 2. a lét értelmetlenségét, a cselekvés hiábavalóságát hirdető, az emberi haladást tagadó felfogásról, magatartásról van szó. Még a 30-as években egy szabolcsi földbirtokos szájából hangzott el vita közben az akkor szállóigévé vált mondás: ■ „nekem édes mindegy, hogy a birtokaimat a nyilasok, a kommunisták vagy a jezsuiták akarják-e szétosztani”. Vagyis szembeszállók mennyel és pokollal, ha a vélt, önös érdekeimet veszélyeztetve látom. Ha ez a magatartás egyesek szerint világnézeti semlegességnek számít, ám lelkűk rajta. Kiss József Miskolc Kutyába se vesznek? Dehogynem! S még csak nem is rosszakaratból. Sőt! Merő segítőkészség, jóindulat késztette azt a hentes-eladót árujának kínálatára, akinek jóvoltából erre a következtetésre jutottam. Amint a pultnál nézelődtem a baromfiak során, csirkecombok, farhátak és nejlontasakba csomagolt aprólékok felhalmozott kupacai tárultak elém. Gyorsan kértem 2 darab combot - már régen elég ennyi két öregnek -, majd tanácstalanul vettem szemügyre a farhátat, amiből leves készülhetne. Egy darabot restelltem kérni, kettő meg... nemcsak egy értelemben sok nekünk. Ekkor sietett segítségemre az eladó. Kézbe vette, felemelte az aprólék-csomagot, aminek valóban kedvező ára volt. Örömmel tettem hát be kosaramba, s már előre élveztem, hogy milyen ízletes borsólevest készítek belőle. Itthon aztán teljesen lelombozódtam. A ta- sakban 80 dkg mellcsont éktelenkedett. Sehol egy zúza, szív, hát, nyak, ami a felirattal szemben a csomagocska aprólék tartalmára utalna. A húst gondosan fejtették le a csontról, az exportra kerül szépen dobozolva, s mint csirkefiié szerez dicsőséget a magyar élelmiszer- iparnak. Elismerem, ez szükséges és rendben is van. De kinek jut eszébe az ennyire lefaragott csontot a húsáruk között emberi fogyasztásra kínálni?! Ha egy másik polcon kutyaeledelként tárolták volna, azokat a kutyákat is sajnálnám, amelyeknek csak ilyeneket juttat a gazdájuk. Hiszen a jobb sorsú ebek drága, külföldi kutyaeledeleket zabáinak, mert újgazdagéknál a státusszimbólumoknak ez kijár. Az, hogy ezek a csontok ilyen szépen tasakolva kispénzű, nagycsaládos, nyugdíjas emberek asztalára kerülnek, egyenesen megalázó. Ennek az árunak nem kellene az élelmiszerek között lennie, hiszen ipari célra - pl. enyv készítésére - gazdaságosan felhasználhatnák. így azonban... Nem tudom, kik gazdagodnak a kisemberek megalázásából, nyomorúságából. Gáspárné Bartha Sarolta Miskolc Elveszett a beteg Az alábbi levelem megírására több felháborító eset után szántam rá magamat. A legutolsó augusztus 4-én történt, amire még most is ugyanolyan rossz érzéssel tudok csak gondolni. Az a nap éveket vett el az életemből! Férjem 1992-ben megbetegedett, agylágyulás érte, aminek következtében a bal oldala lebénult, és szellemileg sem beszámítható, bár néha vannak tiszta pillanatai. Azóta állandóan a kórházakat járja, több műtéten esett át, s ezek következtében 1994. óta tolókocsira szorul. Ezután a mentő - állapotától függően - naponta vagy kétnaponta hordta kontrollra a Semmelweis Kórház sebészetére. Az ő munkájukkal és hozzáállásukkal maximálisan meg voltam elégedve, és a mentővel sem volt semmi probléma. Az utolsó műtétre decemberben került sor, s ezután már csak 2-3 havonta hordta a mentő a Megyei Kórházba, összesen 3 alkalommal vitték felülvizsgálatra, s mind a 3 alakalommal „elfelejtették” hazahozni. Az első esetben a Megyei Kórház érsebészetére vitték kontrollra az érmútéte után. Reggel a mentő elvitte, s mivel még 14 órakor sem volt itthon, már ideges voltam, hiszen tudtam, hogy az ambulancián 13 óráig van rendelés. Felhívtam a kórházban az egyik ismerősömet, s megkértem, nézzen utána, hol van a férjem. Ő találta meg a folyosón ülve, s kért mentőt, az ő intézkedésének köszönhetően „már” 17 órára hazahozták. A második esetben szintén kontrollra ment, s mivel délután még mindig nem volt itthon, felhívtam a mentőket. Ott már „nem emlékeztek”, tagadták, hogy a beteget reggel elvitték. Többszöri hívásom után - hol a mentő, hol a kórház egyes osztályai hívtam - még mindig nem volt meg a férjem. A mentőnél - ahol gondolom megunta az ügyeletes, hogy „zaklatom” - azt mondta, érdeklődjem 3 nap múlva. Ekkor közöltem, rendben, hívom a rendőrséget és velük megkerestetem. Gondolom ez hatott, mert pár perc türelmet kért, s közölte, hogy férjemet befektették a Szent Ferenc Kórházba. A mai napig nem értem mi történt akkor, hogy sikerült 5 perc alatt kideríteni, amire egész nap nem tudtak válaszolni. Az ominózus harmadik eset augusztus 4-én történt, ami már annyira felzaklatott, hogy tollat ragadtam. Szokás szerint reggel 9 óra körül megjött a mentő és bevitte a férjemet a Megyei Kórház rehabilitációs szakrendelésére, mivel az érsebészet cipőt javasolt, ehhez kellett méretet vermi a lábáról. Jelenleg a kórházban, ott, ahol a rehabilitációs szakrendelés van, felújítás folyik. Az ambu- lanciás rendelés 14 óráig tart. Először 14 óra körül érdeklődtem a mentőnél, ahol megnyugtattak, már elmentek érte. 16 órakor ismét felhívtam őket, s ugyanazt a választ kaptam. 19 óra körül ismét telefonáltam - elismerem, nem a legjobb modoromat használva -, s követeltem, hogy azonnal nézzenek utána, hova lett a férjem. A mentőstiszt közölte, hogy a kocsi elment érte, s ekkor tudtam meg, hogy mi történt. Valaki - nem tudom, hogy ki volt az, de ismeretlenül is köszönet, amiért legalább végignézett a folyosón, mielőtt bezárta - s vette észre, hogy egy beteg ül a széken, -só kért mentőt -, így került haza 20 órára a férjem, csekély 12 óra után. Egyszerűen érthetetlen a számomra, hogy az asszisztensnő, amikor végzett, nem vette észre, hogy a férjem még mindig ott ül, nyugodtan el tudott menni?! Hogy lehet valaki ilyen lelkiismeretlen, hogy egy magatehetetlen beteget otthagy egész nap ülni a folyosón étien, szomjan, hiszen még a napi szükségleteit sem tudja elvégezni segítség nélkül. A papírjaira egy szó nem sok, annyi sincs ráírva, azt sem tudom, végül is vettek-e méretet, lesz-e cipője? Ä legutolsó eset után megfogadtam, hogy legközelebb bárhogy ellenzik is a mentősök, akkor is el fogom kísérni. V.M.-né Mályi * * * Az olvasónk által leírt esetekről megkérdeztük a két érintett szervezet, a mentőszolgálat és a megyei kórház vezetőinek a véleményét is. Az alábbi válaszokat kaptuk. * * * Tisztelt Főszerkesztő Úr! V. M.-né emlékezete feltehetően hiányos, hiszen a levelében írt vádak alaptalanok, amelyet természetesen menetlevelek tanúsítanak. V. M.-né sajátkezű aláírása szerepel a menetleveleken, amikor vizsgálatok után már a déli órákra ismét hazaszállítottuk a férjét. A levélben említett harmadik esetnek van némi igazságtartalma, amire azonban a választ nem tudom, hogy a késlekedett hazaszállításnak mi volt az oka. így tehát arra kérem Önt, hogy ezt a kórháztól tudakolja meg. A tény a következő: Mi 1997. augusztus 4-én reggel 9 óra 34 perckor átadtuk a beteget a B.-A.-Z. Megyei Kórház Mozgásszervi Rehabilitációs Osztályának, ahol a mentőktől átvették a beteget. Ezután a mentő- szolgálatot 19 óra 33 perckor keresték meg azzal a kéréssel, hogy V.M.-et az osztályról ismét otthonába kell szállítani. Két perccel a bejelentés után 19 óra 35 perckor már el is indult egy autó a betegért és 20 óra 19 perckor V. M.-né átvette a férjét, amelyet aláírásával igazolt. Összefoglalva azt kell tehát mondanom, hogy a mentőket semmiféle felelősség nem terheli az érintett ügyben. További megjegyzésként azt is hozzáteszem, hogy naponta 350 feladatot látunk el, 18-20 mentőautóval. Természetesen mindenki igényét azonnal kielégíteni nem tudjuk, ezért elsőbbséget élvez a mentés és az azonnali beteg- szállítás. Ennek ellenére a mentők mindig arra törekedtek és a jövőben is az a célunk, hogy mindenki kérését lehetőleg időben és a szakma szabályainak megfelelően teljesítsük. Dr. Breitenbach Géza. a mentőszervezet vezető-főorvosa Tisztelt Főszerkesztő Úr! 1997. augusztus 14-én kelt levelére válaszolva közlöm, hogy V. M.-né levélíró panaszát kivizsgáltam. A levélben foglaltak intézményünkre vonatkozó részét részijén jogosnak tartom, ezért felvettem a kapcsolatot az érintettel. Dr. Csiba Gábor főigazgató főorvos h. . , ■ . . . . ■•••' ■ , ..'.V ,V > V. ■ v':-, Olvasóink figyelmébe! > ' • ■ ' r ■ , • , éf it ■ ; ■ Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenkéntkériytóle'- nek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hartgvételű, a jogrendet, az etikai normákat Sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. Kérjük olvasóinkat, hogy a hitelésség érdekében véleményükhöz adják teljes nevüket,! és csak kivételesen, személyiségük valós védelmében ragaszkodjanak nevük elhagyásához vagy rövidítéséhez, i • - ü . ■ 7’«; \ ■ ■ ■ ■ * . ■ úA ' .
