Észak-Magyarország, 1997. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-13 / 214. szám
II ÉM-hétvége Műhely .......................................................Szeptember 13., Szombat F ény Mester műhelyében... Dobos Klára □ „A fény a legnagyobb művész, és mindahányon, akik megpróbáljuk őt tetten érni, csak inasok vagyunk a Nagy Mester műhelyében”. Szép ez a gondolat, amit bemutatkozásként írt a meghívóra. De az igazán szép az, hogy tényleg „fényesek” a. képei, erről szól a. kiállítás. Hogy csinálja? • Ezen soha nem gondolkodtam - mondja Gál István. - Mész, felnézel az égre, és látod a fényeket, a felhőket, ahogy jönnek-men- nek és mutatják az arcukat. □ Ezt nem mindenki veszi észre... • Nem baj. Ettől vagyunk különbözőek. Amit az egyik ember tud, azt nem tudja a másik, és ez így van jól... □ Olyan, mintha nem fotózna, amikor köd van, vagy beborul az ég... • Ez nem így van. Csodálatos fények vannak a ködben. Itt is van egy ilyen fotóm. Ködös, párás kép, mégis tele fényekkel. Gyönyörű irányított spotfény vág be a házak közé, mint egy álom. Megszépíti ezt a rút, szürke valóságot, amiben élünk. □ Más nem. is fontos a fotózásban ? • Dehogynem. Ilku János fotóművész barátom a megnyitón említette azt a kínai mondást, hogy egy kép ezer szó. Valóban így van. Egy képpel nagyon sok mindent ki lehet fejezni. Szeretnék én is sok mindent megmutatni az embereknek. Sok embernek. A képeim célja a hangulatteremtés. Végül is arra próbálok rámutatni, hogy elszaladunk az értékek mellett. Ahogy az évek mellett is. Vegyük észre ezeket. Tanuljunk meg élni, és bánni az idővel. □ Attól érzi itt jól magát az ember, hogy nem akarja érteni a képet. Egyszerűen a szépet látja... • Azért nem gondolom, hogy tömény líra lenne a falakon. Látta azt a háromdarabos sorozatot, amivel indítok?! A kutyák. Az a rideg valóság... De tényleg nem szeretem azokat a képeket, amelyekbe bele kell magyarázni. Rejtő Jenő történetein minden ember tud nevetni. De olyan borzasztó életutak, sorsok vannak a könnyed stílus mögött, ha jobban belegondol, az ember arcából kifut a vér. □ Azt hallottuk a tárlatnyitón, hogy nehéz volt önt rávenni képeinek a bemutatására... • Ez az első kiállításom. Pedig szeretek rivaldafényben állni, szépen felöltözni, nem feszélyez a nyakkendő. De valóban nehezen adtam be a derekam. Ha lehetőségem nyílott volna tíz évvel ezelőtt egy ilyen rendezvényre, mit oda nem adtam volna érte?! De tíz év eltelt... Ez a kiállítás nagyon sokat késett. Talán azért is, mert vannak fotós barátaim, egyik jobbat csinál, mint a másik. Az ember nem tud a munkáikkal betelni. De az elszomorít, hogy egymásnak mutogatjuk a képeinket. □ Majd jönnek a látogatók, és megnézik a kiállítást... • Örülnék neki. De már annyiszor jártam ebben a házban! És nem nagyon fogyott a mécses a portás bácsinál, mert valaki a képek között bolyongott volna... Sok mindent lehetne csinálni, csak kinek?! Elkedvetlenít, hogy az emberek annyira megváltoztak. Menjen és kérjen egy pohár vizet. Kopogtasson be bárhová... □ Lehet, hogy nem vizet, hanem almalevet kap... • Persze. Esetleg az emeletről a nyakába... □ Elég pesszimista hozzáállás. • Nem hiszem. Én szeretem az embereket, szeretem az életet, bár nem nagyon tudok élni. Kicsit lázadó vagyok. □ A képein nem látszik... • Ez olyan, mint egy elfojtott tűzhányó. De keresgélem a helyem... (Gál István fotói Miskolcon az Ifjúsági és Szabadidő Ház galériájában október 2-ig tekinthetők meg.) M intha túlságosan sok volna nálunk mostanában a tűzijáték. Olyan gazdagok vagyunk, hogy már az eget is dekoráljuk! Nekünk nem elég a csillagok fénye! - hallom az ironikus megjegyzéseket. Földhözragadt gondolkodásra vallanak az efféle szövegek. Ámbár gyanítom, hogy ezek a köny- nyen égő és explodáló anyagok kicsit drágábbak, mint az ugyancsak drága tankönyvek. Ezen a nyomon haladva a demagógok - csakis a demagógok - még azt is megkérdezhetik, hogy hány kisnyugdíj összegét, mennyi gyógyszer árát satöbbi lőttük, lőjük fel a nyári égboltra? És bizonyára vegyes érzelmekkel nézi a tűzijátékot a főváros több ezer kilakoltatásra ítélt családja is. Vajon hány ilyen famíliát lehetne „konszolidálni” az égre lövött - s másodpercek alatt elpukkanó - rakéták költségeiből? S egyáltalán: milyen az a Magyarország, amit a tűzijátékok fényénél látunk? Akik ilyesmiket kérdeznek, azok nem. szeretnek ünnepelni. Ok még azt sem átallják kijelenteni, hogy semmi okunk nincs a látványos ünneplésre. Na jó, hát mondjuk a jelenlegi kormány dicsőítésére tényleg ne lőjünk fel színes fényű rakétákat de volt nekünk egy Szent. Istvánunk is! (Kár, hogy csak egy volt - és az is milyen régen...) Na, és ha már az egekre vetjük tekintetünket, hát akkor, csak a vak nem látja, hogy Csaba királyfi miként lovagol ott... Hű mi lenne itt, ha megeresztett kantárszárral, egyszerre csak közénk vágtatna felhőket járó seregével. Nem tudván, hogy frakkos és rendjeles diplomaták, meg szépen dekorált katonák, határokkal szabdalták szét a földi tereket. Pardon! - kicsit elengedtem magam. A pszichológusnak igaza van: ,J3első képekben dolgozzuk fel mindazokat a benyomásokat, tapasztalatokat, melyek a külvilágból és saját belső világunkból érnek minket.” A tűzijáték bennem is konstruált bizonyos belső képeket. Na, de minek ezeket kivetíteni? Ne örömtüzeknek, csupán a kor magyar divatjának fogjuk fel a tűzijátékot. Mint a hamburgert, a gombamód szaporodó mazso- retcsoportokat és a diszkót - hogy mást ne mondjak. Csak nem vagyunk annyira maradiak (vagy magyarkodó magyarok), hogy elítéljük ezeket? Nem, persze, hogy nem! De azért érdemes elgondolkodni annak a fiatal színésznőnek nyilatkozatán, aki ezeket mondta népszerű képeslapunk riporterének: „... úgy veszem észre, hogy lassan elhalványodnak a helyi jellegzetességek, a hagyomány, a viselet. De már egy jó túróscsusza után is sokat kell járni a városban.” (Értsd: Budapesten - a szerk.) Jöjjön ki Óbudára, egy jó túróscsuszára... Honthy Hanna idejében még feltálalták a csuszát Gyarmati Béla a tarkabarka abroszra. Eszenyi Enikő már csak nosztalgiából énekelheti a. dalt... Na, most túróscsusza és kispörkölt, vagy hamburger? Nem ez a kérdés. Egyen mindenki azt, amit kíván. (Amíg nem kényszerül ínségkonyhára.) De azért az mégsem egészen természetes, hogy hamburger már szinte mindenütt kapható, a zónapörkölt pedig egészen kiment a divatból. S akkor sem jutok szóhoz, mikor a fiatal „mozgásművészeti szakember” azt bizonygatja, hogy a népszerű musicalre mozgó mazsoretek vannak olyan érdekesek, mint a matyó lakodalmat felelevenítő folklór táncegyüttes. Hát olyan nehéz azt megérteni, hogy nem a kispör- költről, még csak nem is a matyó rózsákról -, hanem kultúránk megőrzéséről van szó.. De térjünk vissza a tűzijátékhoz. Engem tulajdonképpen nem is annyira a petárdákkal előidézett esti látványosság érdekel. (Ezt bizton állíthatom, mert a minap - noha tucatszám lőtték fel a sziporkázó izéket - én le nem vettem a szemem a közelemben álló gyönyörű színésznő dekolotázsáról; ami nem belső kép volt, hanem a legreálisabb valóság. Hogy elérhetetlen, mint az ég? Hát Istenem, remél az ember, amíg él...) De mit is akartam mondani? Megvan! A tűzijáték kifejezést nemcsak konkrét, hanem átvitt értelemben is használjuk. A sziporkázó szöveget is tűzijátéknak nevezzük. S meri-e tagadni valaki, hogy mi ebben élen járunk?! Mondhatnám: nemzeti karakterünk elidegeníthetetlen Szószólóban A képek itt maradtak Mazsaroff Miklós Munkácsy-díjas festőművészt csütörtökön kísértük utolsó útjára. A 68 éves korában elhunyt mester nem vesz többé ecsetet a kezébe, viszont képeinek köszönhetően továbbra is köztünk él. része a tűzijáték. Mert: Életünket és vérünket! Kard, ki kard! S mingyárt vitéz, mihelyt magyar! Az idők folyamán megszámlálhatatlanul sok petárdát lőttek fel a magyar Parlamentben. S noha változnak az idők, a tűzijáték nem szünetel. Legföljebb a rakéták színe változik. Persze ezeknek a petárdáknak nagyobb a füstje, mint a lángja - majd a füst is eloszlik. Eloszlik, mint a buborék... Ezek után itt az ideje, hogy eláruljak egy olyan „titkot”, mely egészen magától értetődő. Tűzijátékot csinálni, csak sötétben lehet. Ha süt a nap, bizony hatástalanok a gyújtócsövek legrafináltabb kombinációi is. Következésképp, ha a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, akkor akárhány petárdát fellőhetnek az Országházból... És ezzel el is intéztük a tűzijáték jelenséget? Nem, szó sincs róla! Az ötletek tűzijátékára igenis szükség van! Vagyis ne az anyag sziporkázzon, hanem a szellem. Manapság egy kis bomba elkészítése bizonyára jövedelmezőbb, mint egy kis verseskötet kibocsátása. Ha majd a dolog fordítottja lesz igaz... Bízzunk benne! De hát miben, kiben bízhatunk? Magunkban, csakis önmagunkban. Most már mi vagyunk a választók. A dolgozó nép okos gyülekezete - ha úgy tetszik. Ne hagyjuk magunkat elkápráztatni. Bár kétségkívül szépek azok az égre rajzolódó alakzatok; nekünk itt a földön - itt és most! - kell megkapaszkodnunk. Emberségünkben, magyarságunkban. Hogy a tűzijátékok helyett valami nagy, nagy tüzet kéne rakni? Meglehet. De nemcsak azért, hogy melegedjünk, hanem azért is, hogy elégessünk minden régi kacatot. (Az igazi értékeket úgysem fogja a tűz-) Értem én, persze, hogy értem Petőfi gyújtó, forradalmas szavait: mindgyárt vitéz, mihelyt magyar... Csakhogy most nénin nemzeti függetlenség csatáját vívjuk, hanem a megmaradás■ az integráció nehéz küzdelmét- A magyar szentek kétségkívül velünk vannak, de nem fognak helyettünk országot szervezni- Viszont megvilágosíthatják elménket, hogy látva lássunk. M i a teendő? Megőrizni " lehetőség szerint gyarapl' tani - értékeinket, s per' sze lakhatóvá tenni a földnek eZ‘ a kicsinyke darabját a magún* és az utódaink számára. S ha & többé-kevésbé sikerül, akkor fit' lőhetjük a színesfényű rakétákat» akkor örötniüzeket gyújthatunk- J
