Észak-Magyarország, 1997. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-23 / 196. szám

II ÉM-Jhétvége Kilátó Augusztus 23., Szombat Gittái István // Őszi szerenád Úgy érintenék bőrére bizsergést, úgy vinném oda, hol érik a szőlő, ahol gyönyöröz az erdei pompa Ki tudja meddig tart még a verőfény, s a karcsú völgynek lázas színözöne? Ki tudja meddig hajt még a mehetnék, és a szeretnék férfi vágya feléd? Úgy érintenék bőrödre bizsergést, úgy elvinnélek oda, ahol forr és bódít a must már, ahol ölelés avarban a pompa. Bállá D. Károly Kávé hármasban Szerzők Balia D. Károly író, költő, Ungvár Gittái István költő, Nagyvárad Gyüre Lajos író, költő, Kassa Szerkesztette: Serfőző Simon Soha nagyobb elégtételt! Abban a korai órában, ott, a véletlenszerűen kiválasztott városkában... Bizony: ott és akkor két sztárszínész népszerűségében osztoz­hattam... ...1980-ban Magyarországra utazni Kárpátaljáról „csak úgy” lehetetlen volt. Közeli rokontól kellett hatósági meghívót beszerezni, azt benyújtva (és nem ritkán a rokonságot bizonyító okmányokat is mellékelve) lehetett útlevéligénylő űrla­pot beszerezni, amelyet elsőre hibátlanul kitölteni és a megfelelő bélyegzőkkel el­láttatni csaknem akkora eséllyel lehetett, mint lottón az ötöst megtippelni. Az óha­tatlanul hibássá sikeredő űrlapot három- szor-négyszer is visszalökték: hol egy pe­csét, hol egy aláírás hiányzott róla, hol csak a megfogalmazás nem felelt meg bi­zonyos „titkos” elvárásoknak. Ha a jellemrajz” rubrikából például az „erköl­csileg fedhetetlen” kifejezés mellől hiány­zott a „politikailag tájékozott” és „ideoló­giailag kipróbált” (!) frázis, akkor az űr­lap hibásnak számított. (Ezt a jellemraj­zot” egyébként az utazni vágyó közvetlen főnökének, a nagyfőnöknek, a párttitkár­nak és a szakszervezeti elnöknek kellett aláírnia, akik előzetesen gyakran be is rendelték „meghallgatásra” a delikvenst.) Ha aztán a sokadik nekifutásra történe­tesen már minden stempli és kézjegy a helyén volt: lakbizonylattól, a házastárs vagy szülő hozzájárulásától kezdve a ren­des évi szabadságra való jogosultság do­kumentálásán keresztül annak igazolásá­ig, hogy az utazni vágyó nem büntetett előéletű és nincs államtitkok birtokában - még akkor is következett egy-két meg­lepetés. A hivatalnok hosszasan tanulmá­nyozta az anyagot, majd kérdőleg felné­zett: és hol van az arról szóló igazolás, hogy ön a katonakönyvét letétbe helyezte a katonai parancsnokságon... így talán érthető, hogy amikor két kollé­gámmal hírét vettük: Moszkvában megren­dezik a Magyar Kultúra Hetét, és ebből az alkalomból a fővárosba érkezik a Vígszín­ház társulata, akkor a kétezer kilométeres útra könnyebben rászántuk magunkat, mint arra, hogy útlevelet igényeljünk... Csodálkoztak is nagyot színészek-rende- ző, amikor bemutatkozva elmondtuk, hon­nan jöttünk és mennyit utaztunk - csak azért, hogy a Harmincéves vagyok és a Minden jó, ha vége jó előadását megnéz­hessük. „Gesztusunk” meghatotta őket, maguk közé fogadtak: a művészbejárón közlekedtünk, és a nézőtér „szolgálati” szé­keiből néztük végig a darabokat. Többük­kel össze is barátkoztunk és máig tartjuk a kapcsolatot. így Hegedűs D. Gézával is, aki egyik hőse az alábbi történetnek, s akivel már csak azért is „egymásra találtunk”, mert nevünk közepébe ugyanazt a betűt il­lesztettük, ezért aztán „középen druszád­nak tekintjük egymást. Történt, hogy nyolc vagy kilenc évvel később (amikor már sokkal könnyebb volt külföldre utazni) meghívást kaptam a Gyu­lai Lírafesztiválra. Felvonatoztam Pestre, és - kezemben a fesztivál programjával - végigtelefonáltam az ismerős résztvevőket: nem vinne-e le kocsival valamelyikójük a Békés megyei fürdővárosba. Hegedűs D. nagyon megörült jelentke­zésemnek, és azonnal megszervezte fuva- roztatásomat. O ugyan maga is csak „potyautas” kollégája, Gálfíy László kocsi­jában, de abban az autóban én is elférnék, „legalább beszélgetünk egy jót”... Kora hajnalban találkoztunk a Keleti­nél, a Baross-szobor alatt. Gálfíy is emléke­zett rám Moszkvából, így hát régi ismerő­sökként vágtunk neki a több órás útnak. Mondhatom, kitűnően szórakoztam: a két színész ki nem fogyott a tréfából, ugrat­ták hol egymást, hol engem, hol pedig azo­kat a verseket gyakorolták fennhangon, amelyek majd a Gyulai Várszínház deszká­in hangzanak el előadásukban. Géza engem is jócskán beszámoltatott: mit csinálok, hogy élek én, és hogyan élnek a kárpátaljai magyarok. Vagy kétszáz kilométert magunk mö­gött hagyva Gálfíy már nagyon ivott volna egy kávét, de - még mindig kora reggel lé­vén - minden zárva volt. Végre aztán, már valahol Békésben, egy kisváros presszójá­nak üvege mögött mozgást láttunk: na, ide benézünk. Én éppen a kárpátaljai magyarok tragi­kus méretű kivándorlásáról tartottam ki­selőadást, amit útitársaim kissé hitetlen- kedve hallgattak: évente több száz értelmi­ségi... ez talán mégis túlzás. Majd folytat­juk, intettek le, és indultunk az áhított ká­vé irányába. Ám a „vendéglátóipari üzem­egység” ajtaja csukva volt. Egy fiatalasz- szony ugyan - jól láttuk kintről - valóban tett-vett a pult mögött, de a nyitási idő még érkezett el.- Én azért bekopogok! - határozta el egyikőjük. Az asszonyka odajött az üvegaj­Gyüre Lajos Egy alkotó munkásságának mélysé­gét, súlyát, környezetére gyakorolt ha­tását megítélni, értékelni, s felmutatni követendő példaként saját életében csak keveseknek adatik meg. Fábry Zoltánról, a „stószi remetéről”, aki már életében szimbólummá nemesült, háza zarándokhely lett igazak és ha­mis próféták számára egyaránt: mind­ez elmondható. Az egyik erőt merített kézfogásából, a másik zászlójára tűzte lobogóul, önigazolásul. Születésének 100. és halálának 27. évfordulóján még mindig tart a harc: ki is volt; beskatulyázható-e egy-egy irodalmi kategóriába; piedesztálra he­lyezzük-e szent tehénként, vagy a hallgatás jótékony homályába burkol­va feledjük el?! Expresszív, indulatok­tól, tévedésektől sem mentes írásai nem estéli, elalvás előtti olvasmányok. Odavetett utalásai megkívánják az európai irodalom ismeretét, feltétele­zik a széles látókörű olvasottságot. De ki is ez az 1897. augusztus 10- én született, s „stószi remete”-kén em­legetett szellemóriás? Stósz, a tiszta levegőjéről, zúgóiról, fenyveseiről hí­res, asztmatikus betegségeket gyógyí­tó fürdőhely. A századelőtől kezdve za­rándokhelyként vonzotta a gyógyulást remélő betegeket, orvosokat egyaránt. A falu élénk társadalmi életet élt ek­kor. Színdarabokat, zenés délutánokat rendeztek a fiatalok, s ezek hangadó­ja, aktív szervezője maga az ifjú Fábry Zoltán volt. A másik, nem kevésbé élénk terüle­te Stósznak a késgyára és mezőgazda- sági szerszámokat kaszákat, kapákat, ásókat készítő kisipara, a bővizű, für­ge hegyipatakokra épülő vashámorai még mindig versenyképesek voltak a Í yári termeléssel szemben. A családi özösségekre alapozott háziipar a kö­zeli Meczenzéffel együtt az egész mo­narchia szállítója volt. Megrendelők százai keresik fel a falut, s egy-két na­pot töltenek ott üzleti ügyeik intézésé­vel. Ez a szüntelen mozgás - a falu minden elzártsága ellenére is - óha­tatlanul hozza magával a világra való rácsodálkozást, s a politikai-gazdasá- gi-kulturális életrezdülésekre való ér­zékenyebb reagálást. Kicsiben olyan ez a hely, mint Ady Nagyvárada. Ezt a lüktető, friss életerőt magá­ban hordozó szellemiséget szívta ma­gába a gyerekember Fábry. A felnö­vekvő ifjút szülei nem a közelebbi Göl- niczbányára, hanem a német-mánta közösségből kiszakítva a magyar több­ségű rozsnyói evangélikus gimnázium­ba adják. Á hetedik iskolai év lezárása után hadiérettségit téve az első világ­fasisztaként európai léptékű. Méltó kortársa Romain Rolandnak, levelező társa Thomas Mann-nak. Ember az embertelenségben! Betegen, a háború borzalmaitól megviselt koravén ifjút, a Pázmány Egyetem gólyáját Pestről hazaparancsoíja a kezdődő tbc. Vissza „felstószolt” falujának tiszta levegőjé­be - a „muszájból a hivalkodó ma­gányba! Itt érte a trianoni döntés, amivel fiatalos rátartisággal nem tu­dott mit kezdeni”...„Magára öltötte a hadnagyi uniformist, a sapkarózsa he­lyére gyászkokárdát tűzött, és néma daccal kisétált az utcára!!”... - úja ön­magáról egyik korai cikkében. Itt éri Ady halálhíre - a meghívásos ember Fábry Zoltán születésének 100. évfordulóján Stósztól Madridig háború keleti frontjának lövészárkai­ban ismerkedik a magyar paraszti néplélekkel, s a borzalmakkal, amely végül is egy életre szóló élménnyé, írói magatartássá kövül benne, s az általá­nosító pacifizmustól eljut a fasizmus és a lélekölő, ember megalázó, min­dennemű elnyomás tagadásáig. Sokan tőle várták, s benne látták a szlovenszkói, majd a csehszlovákiai magyar irodalom rendszerezését, s rendszerezőjét; írók és bértollnokok közötti csatározások ítélőbíráját. Amit kényszerűségből végzett, abban akar­ták egyesek láttatni, ítészként felmu­tatni, pedig munkásságát elemezve ő maga mondta ki nem egyszer az általa művelt irodalomról: „a műfaj neve: an- tifasizmus”! Aki tehát Fábry Zoltánban az esz­tétát keresi: mellékvágányra fut. Anti­példája; egy teljes életre szóló kötés Ady költészetével, szellemiségével, há- ború-ellenességével. Ady az alfa és az omega. Cikkei róla, s belőle eredeztet­hetek. Fábrynak a fasiszta kór elleni véde­kezése, szellemi védőoltása soha nem volt aktuálisabb, mint ma, a mindin­kább ellehetetlenülő Szlovákiában. Ha csak a szembeötlő tényeket sorakoz­tatjuk egymás után, akkor is megdöb­bentő a hasonlatosság a német fasiz­mus keletkezésének eseménysorozata és a szlovákiai valóság között. Sorol­jam? A félkatonai csoportok baseball­ütőé támadásai a romák ellen. Zsidó­verés és zsidó temetők vandál rongálá­sa; a parlamentben az ellenzék kiszo­rítása az ellenőrző szervekből; az álla­mi támogatású médiák cinikus féligaz­ságainak hangos szajkózása; a „sajtpa­pír újságok” magyarságellenes kiroha­násai; a magyar nyelvű történelem, földrajz, testnevelés szakos pedagógu­sok numerus claususa, mind-mind egy közös célt szolgálnak: az erőszak tör- vényesítését, az elnyomást, a megfé­lemlítést, a tekintetnélküliséget. Itt kezdődik az a korszak, amikor már nem beszélhetünk polgári demokráci­áról, konszenzusról, a másság tisztele­téről. És itt kell a Fábry-szemlélet, a Fábry-órtállás muszáj-Herkulessége, a gondolat igaza. AII. világháború utáni indulás - ha lehet - még keservesebb az elsőnél. Nincs Gyóry Dezső, Ilku Pál, Morvay Gyula - a kitelepítettek sorsára jutot­tak; nincs magyar újság, sem könyvki­adás. 1948. december 15-e, megjelenik az Új Szó, s benne Fábiy írása: Az első szó... „Mi majd négyéves késéssel lé­tóhoz... és megismerte a két színészt. Azon­nal betessékelt bennünket, alig tudott hová lenni a meghatottságtól:- Nahát, ilyen híres emberekkel nyitni a boltot! Mit parancsolnak a művész urak? Amíg a gépből kicsöpögött a fekete ne­dű, Hegedűs D. a tőle megszokott közvet­lenséggel beszédbe elegyedett vendéglátó­inkkal:- Hát aztán hogy tetszenek itt élni? Kitérő, semleges válaszok.- És mit lehet egy ilyen városkában csi­nálni esténként? - jött a következő kérdés. A fiatalasszony egyik zavarából a má­sikba esett, majd nagy nehezen kibökte: ő nem is igazán ismeri még az itteni viszo­nyokat, csak rövid ideje lakik itt. Ám Gézát nem lehetett lerázni:- És tessék mondani, honnan tetszett ide költözni?- Jaj, azt el nem árulom! - Hosszabb unszolásra nagy nehezen mégis kibökte: Kárpátaljáról, Nagyszőlősről települt át mérnök férjével, alig pár hónapja. A „művész urak” rám sandítottak, én meg okosan bólogattam, mert igazolását lát­tam mindannak, amit a kocsiban elmond­tam. De nem sokáig lehettem elégedett, mert Géza fejében készen volt az újabb tréfa:- Nahát, Kárpátaljáról, milyen érde­kes!... És tessék csak mondani, azt a na­gyon híres ungvári költőt, Balia D. Károlyt tetszik-e ismerni? Velem elindult a föld alá a szék: na, most fogok leégni. Ám újdonsült ismerő­sünk rácáfolt aggodalmaimra. Sugárzó arc­cal, szinte repesve mondta, mint a diák, aki örül, hogy végre olyasmit kérdeztek, amiben otthonos:- Ismerem, már hogy ne ismerném! Két kötete is megvan otthon, mindig elolvasom a verseit. Egyet még mondtam is, szavaló­versenyen!- És találkozni tetszett-e már vele?- Nem, azt sajnos nem...- Hát akkor itt a kitűnő alkalom... Tes­sék megengedni, hogy bemutassam a bará­tomat... Ekkor jött csak igazán zavarba az asszonyka... A „művész urakat” megelőzve én lettem legkedvesebb vendége. Láttam, az én feketémbe nemcsak a kávét, a lelkét is beletette... ...Abban a korai órában, ott, a véletlen­szerűen kiválasztott „ismeretlen” városká­ban, annak is talán legjelentéktelenebb presszójában szürcsölve hármasban a ká­vénkat, ott én, a kisebbségi, határon túli, alig néhány kötetes fiatal költő... Igen: ott és akkor nem kisebb dolog történt velem, mint hogy a színes magazinok címlapjain, a mozivásznon és a tévé képernyőjén szinte naponta szereplő két sztárszínész népsze­rűségében osztozhattam... Soha nagyobb elégtételt „kárpátajjaisá- gomért”! púnk a béke küszöbére. Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előny­nyel indulunk: tiszták maradtunk, em­berek maradtunk”... „mi voltunk és va­gyunk a vox humana népe”... 1958 szeptemberében indul az Irodalmi Szemle. Az indító írás itt is Fábry Zol­táné. S micsoda igaza volt!... „Mostoha sors ez mindenképpen. Mostohagyere­kek voltunk és maradtunk - határon innen és határon túl egyaránt - mosto­hagyerekek, kik sose éreztek elisme­rést, nyugtát, igazolást, meleget.” A bűnbakká - Csehszlovákia felda- rabolójának - kikiáltott magyarság vesszőfutása a kitelepítések, jogtalan bebörtönzések ellen a szlovák írókhoz fordul: Novomeskynek ír, hasztalan, süket fülekre talál. Fábry európaisága nem divat, s nem újkeletű. Már akkor Európa ka­tasztrófájának döbbenetes képét vetí­tette elénk, s Adyt hívta segítségül, amikor a ködevő hatalomvágy a II. vi­lágháborúba kergette a világot (Euró­pa elrablása), s „Hazánk Európa” - ír­ta és mondta akkor, amikor a ketté­osztott Európa drótsövény-politikája gúzsba kötötte a gondolat szabadsá­gát... „Megelőzték korukat, mondjuk erre is, pedig csak koruk nem figyelt fel eléggé igazukra” - úja a könyv elő­szavában Simon István. ...És még egy máig ható idézet a könyvből: ...„Irodalmunk iránya - európai. Azzá tették a régiek, amikor a magyarság életét Bizánc helyett belekapcsolták a Nyugat vérkeringésébe. A Szent-Gal- leni kalandnál fontosabb a quedlin- burgi követségjárás. (Géza fejedelmet hívták meg erre a találkozóra a nyu­gati hatalmak 973-ban. GYL.) És in­nen kezdve változatlanul ismétlődön a quedlinburgi példa mindig fonto­sabb volt!”... Fábry 1923-ban írta eze­ket a sorokat. Máig aktuális. Csak a helyszín változott: Quedlinburg he­lyett Madrid. A cél ugyanaz; a tét ugyanaz: a hovatartozás, a gondolat európaisága.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom