Észak-Magyarország, 1997. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-19 / 167. szám
Július 19., Szombat ÉM-interjú ÉM-hétvége III □ Megkapaszkodni a ló hátán - vagy a villamoson Kányádi Sándor: Egy szabad székely nem viseli a szolgalelkű kivagyiságot Fiup Gabriella Kányádi Sándor ma egy hete azt mondta, nem jön többet Magyar- országra. Kis híján a határról visszafordult, mert sértette, ahogy a magyarok fogadták. De aztán csak jött, mert várták az olvasói, hogy dedikálja legfrissebb kötetét, a Magyar Könyvklub gondozásában megjelent Valaki jár a fák hegyén című művét, és jött, hogy részt vegyen a Kaláka Folkfeszti- vál verskoncertjén. • Nem jövök többet ebbe az országba! De nem akarok én erről beszélni! Nézzük inkább a verseket! Ezen a könyvön nincs támogatás - mutatja a kötetet. - Tizenkétezer példány jelent meg, tízezer készült ide - kötve, kétezer került haza, Romániába - fűzve. Tegyük hozzá: a Magyar Könyvklub jóvoltából nem volt szükség semmiféle támogatásra. Egyrészt a Magyar Könyvklub olyan cég, amelyiknek nem is adnának támogatást, a másik meg, hogy én rátarti vagyok. Aki gyereklapnál dolgozott, akinek felnőttek az olvasói, az ilyen korban már megengedheti magának, hogy erre a befektetésre építsen. Adtak volna támogatást, de azt mondtam: nem, én meg tudok állni a saját lábamon, azt a pénzt, amit az én könyvem kiadására szántak, adják oda három fiatalnak, három kezdő költőnek, bennük nő a pénz, és csak akad közülük egy, aki majd öregkorában támogatni fogja a fiatalokat. □ Nem ezzel a rátartisággal magyarázható, hogy megsértődött a határon ? • Ez nem rátartiság. Ami velem történt, annak senki emberfiával nem szabadna megtörténnie. Nekem 1987- ben azt mondták: megkapom az útlevelet, a feleségem is megkapja, az egész családom megkapja - azzal feltétellel, hogy soha többé nem lépek román földre. És erre azt mondtam, hát ez nem lehet! Kérdezte a securitate embere: miért nem lehet? Azért, uram, mert rólam itt utca van elnevezve. Az én szülőfalumban az egyik utcát 400 év óta Kányádi utcának hívják. Én innen nem mehetek el. De hova is mehettem volna?! Azt mondja most a határon ez a nyegle kis egyenruhás, hogy ne jöjjön Magyarországra az, aki siet. No, ettől kaptam én fel a vizet. Hogyhogy nem jöhetek én ide?! Én tízezer példányban itt vagyok. Ha holtvágányia döcögött végül a kopott vörös villamos kalauz és vezető nélkül döcögött holtvágányra végül a kopott vörös villamos nem volt rakva virágos néppel bezzeg amikor érkezett bíborló színben sok beszéddel meg volt rakva virágos néppel bezzeg amikor érkezett vöröslött de amint utólag utólag minden kiderül bíborát nem a pirkadó nap vértől vereslett mint utótag utólag minden kiderül mint a görög tragédiában belül történt mi megesett a színen csak siránkozás van mint a görög tragédiában belül történt mi megesett hát sic tranzit gloria mundi a dicsőség így múlik el honnan lehetett volna tudni hogy sic tranzit gloria mundi a dicsőség így múlik el nem jöhetek, akkor tessenek kitiltani! Lehetséges, a mi pszichográfunk - bizonyára ilyen műszer is van - hamarabb kilendül, de akkor sem tűrhetem, hogy így beszéljenek velem. □ De fegyinthet: gyerek még... • Bocsásson meg! Nem gyerek! Elvégzett egy magyar iskolát, rendfokozata van és nagy fizetése, ötször annyit kap, mint én. De nem való arra, hogy a magyar határon Magyarországot képviselje. Az fáj nekem, hogy így viselkedett. Nincs rosszabb a magyar tisztviselőnél! □ Nekem meg az fáj, hogy ebből az egy esetből általánosít! • Nem, nem általánosítok. Persze, még általánosíthatnék is, de én tudom, mi a különbség a magyar nép és a magyar tisztviselői kar között. Nem ez az első esetem a magyar hatóságokkal. Egyszer meg is fogom írni ezeket a „határeseteket”. Tudja, nekem az fáj, amit Illyés Gyula így fogalmazott meg: a legkutyább, ha a testvér kötöz le. Én már lenyeltem, amikor huszonöt évvel ezelőtt azt mondták nekem: te tényleg nem vagy oláh, milyen jól beszélsz magyarul! Lenyeltem, hogy folyton leoláhozzák, lerománozzák az embert. De mégis felháborító, ha valaki nem tudja a saját népe történetét. Ez a félanalfabéta, félig keresztény társaság most különböző pártfelekeze- tekhez tartozik, a lányuk esküvőjét együtt tartják a keresztelőjével, mert a sötét pártállam idején nem látták, merre van a templom. Hát nálunk meg vannak keresztelve az emberek, mert mi bajban éltünk, és az Úristen volt az egyedüli reménységünk. Nagyon nehéz összevetni a két világot. Egy szabad székely nem viseli el ezt a jobbágyi magatartást, ezt a szolgalelkű kivagyiságot. De hagyjuk ezt az egészet, beszéljünk a versekről, nem akarok én ennek az egyenruhásnak semmi rosszat. Soha egy bolhát sem bántottam. Örültem, ha elugrott... s itt állunk ismét mint az ujjunk sok hite-volt-nincs nincstelen a magunk kárán kell tanulnunk ismét itt állunk mint az ujjunk sok hite-volt-nincs nincstelen s tülekedünk egymásnak esve ha jön a volt-már villamos sárgára avagy zöldre festve tülekedünk egymásnak esve ha jön a volt-már villamos félre ne értsd a dalom testvér nem sirató csak szomorú nem szeretném ha lépre mennél félre ne értsd ismétlem testvér nem sirató csak szomorú MellékekI a pótkerekekre de holtvágányra döcögött-e vajon a veres villamos eljárt-e az idő fölötte és holtvágányra döcögött-e vajon a veres villamos s nem lesz-é vajon visszatérte boldog aki nem éri meg halomra halnak miatta s érte most is s ha lenne visszatérte boldog aki nem éri meg □ Székely János egyik tanulmányában azt írja, Kányádi Sándor költészetével a „hogyan éljünk?" időtlen kérdésére keresi a mindig,aktuális választ. Ha ez igaz, akkor nem zárkózhat be. Tapasztalat kell ahhoz, hogy megadhassa a választ a „hogyan éljünk?” kérdésére! • Keveset írtam ahhoz képest, mint amennyi tapasztalatom van. Véleményem szerint Ady Endre ostora is kevés volna ahhoz, hogy egy kicsit is józanságra ostorozzam ezt a mi drága népünket. De már az is elég tapasztalatnak, hogy a Hargitán a Duna TV jóvoltából hallhatom a Kossuth adót. Brókerekről meg projektekről beszélnek, pedig éppen olyan jó lenne az alkusz vagy a terv szó is. Boldogult emlékezetű Lórincze Lajos professzorurammal arról ábrándoztunk, hogy megalapítjuk a szavak bevándorlási irodáját. A magyar nyelvet gazdagítani kell, szükség van a jövevényszavakra, de ezeket előbb le kell vizsgáztatni, meg kell nézni, szükségünk van-e rájuk, ninc8-e jobb szavunk ugyanarra a jelentésre. Most mindenki oda van az angolért. Azt mondják nekem ilyen magyar elit körökben: öreg, meg kell tanulni angolul... Igen, ismerni kell más népek nyelvét. De mondok egy példát. Beszélek egy volt vezérkari tisztjükkel: hát, Sándor bácsi, annak idején, amikor a szovjetek is nagyon forszírozták, hogy legyen a Varsói Szerződés hadseregeiben az orosz a vezénylési nyelv, voltak vezérkari tisztek - és politikusok nem különben -, akik hajlottak volna erre, de a csehek, a lengyelek, a románok hallani sem akartak róla, így meghiúsult a terv. Most meg egymás sarkát tapossák le, hogy minél előbb az angol legyen a közös nyelv. Azt mondja meg, hogy mi a különbség a nemzeti szuverenitást illetően?! De beszéljünk inkább a versekről, a verskoncertről! □ A kritikusok szerint Kányádi Sándor úgy ír, hogy abból nem lehet elvenni, nem lehet hozzátenni. Ha most írná a kupiét a vörös villamosról, most is ugyanarról szólna?! • Nem olyan régen, ’92-ben írtam én azt... □ Azóta azért sok minden történt! Jönnek itt ú jabb villamosok! • Azóta jártam a volt Szovjetunióban, Izsevszkben. Ott, az udmurt. rokonainknál Vlagyimir Iljics van minden kabáthajtókán. Amikor kérdeztem, hogy miért, azt mondták: azért, mert neki köszönhetően hosszú évtizedeken át - itt most arról a kárhoztatott lenini nemzetiségi politikáról van szó - a matematikát is anyanyelven tanultuk, csak később, Brezsnyev idejében váíltoztak a dolgok. Izsevszkben az egyetemen most udmurt-magyar tanszék van, és a színházban udmurt nyelven nézhettem volna Tennessee Williamstól a Vágy villamosát. De menjünk tovább! Dél-Ameri- kában most kezdik tanulni az intemad- onálét - a papok vezénylik. Itt a parlament meg hosszú időt töltött el azzal, hogy megszüntessék a sarló-kalapácsot. No most, ha ezeket összevetjük ezzel az egész hóbörgéssel, ami itt van, hogy évek óta az utcanevek cseréjevei foglalkoznak... No, jobb erről nem is beszélni! Kérdezzen a versekről! □ Dedikálás közben figyeltem, mindenkinek kijavította a kötetben maradt sajtóhibákat! • Ki kell javítanom. Ha tehetem, mindenkinek kijavítom a kötetét. Pedig például a Sörény és koponya dedikálása így negyedóráig is eltart. Az a legel- keserítőbb az írással foglalkozó embernek, ha kimarad a versből valami. □ Mert döccen a ritmus... • Nemcsak azért, mert döccen a ritmus, hanem azért is, mert az értelme is változhat. □ Persze, nemcsak azért változhat meg a vers, mert kimarad, egy-hét betű, hanem azért is, mert a zenéhez igazítják. Ugyanaz a ritmus zeng a megzenésített versekben is? • A Kaláka egyik évfordulós füzetébe írtam, hogy ez az együttes az, amelyik sikerültebb szerzeményeiben kihango- sítja a versben ott lappangó muzsikát, tehát egy autentikusabb hangzást hoz ki belőle. Többször voltam már koncertjükön, láttam, amint tizen-huszonéve- sek vörösre tapsolják a tenyerüket Kosztolányi, Ady Endre, József Attila verseit hallva. Pedig ezek a gyerekek egyébként talán nem is olvasnának verseket. A Kaláka esetében nem holmi haknizó, muzsikáló kenyérkeresetről van szó, hanem hivatástudattal, abszolút hozzáértéssel művelt szolgálatról. □ Most Németországba készül a Kaláka, ott majd németül éneklik a kupiét a vörös villamosról. Értheti ezt a verset az ottani közönség is?r • Hogyne értené!? Ók aztán nyakig benne voltak ebben az egészben. A kelet-németeknél is ment a vörös villamos, és amint a tévében látom: a mellékvágányokon még mindig közlekedik. De megértik ezt mások is. Kifejezettem szocialista szindróma volt, amit még ’77-ben írtam: a ház előtt egész éjszaka ott állt egy terepjáró - égő féklámpával, mintha éppen akkor érkezett, mintha éppen indult volna... Ezt megértették mások is, boldogabb sorsú népek is tapsoltak. A tavalyi helsinki fesztiválon fejtettem meg egy sátor közönsége előtt: sajnos, a világ belenőtt a versembe, ez talán kicsit nagyképűen hangzik, de olyan mindegy, hogy a securitate, az ÁVH vagy a KGB, vagy a maffia kocsija áll a ház előtt. Ez az egyetemes félelem a századvég életérzése, ez teszi közérthetővé az én úgynevezett szocialista táborban készült versemet. A vörös villamost is meg fogják érteni, és itthon sem kellene újraírnom. □ „De holtvágányra döcögött-e”? • Olyan ez a világ, mint amikor a másik ezredfordulón felvettük a kereszténységet. Most is le kell tennünk valamit, és fel kell vennünk valamit. A pogányság után a kereszténységet, a kereszténység után a pogányságot... Én soha nem voltam párttag, és nem is kárhoztatom azt, aki az volt, csak a jellemtelen embert kárhoztatom, és a jellemtelenség nem a párttagsághoz kötődik. Nem voltam párttag, de nem vagyok hajlandó megtagadni az ifjúságomat, mert bizonyos dolgokban voltak eredmények. Mondjuk Kolozsváron az ’50-es években megsértődtem volna, ha a milicista nem tud magyarul, és akkor egyetemünk volt, főiskolánk volt, csángó földön először a történelemben anyanyelvi iskoláink voltak. Az más, hogy a magyar forradalom leverése után, amikor kivonultak Romániából a szovjet csapatok, akkor megfordult minden, azt kell mondanom, hogy nálunk akkor kezdődött a haddelhadd! A Szovjetunióban a kis népek öntudatra ébredése vezetett a birodalom felbomlásához. A nacionalizmus olyan, hogy elalszik, aztán fellángol. Ady a század elején a nacionalizmus alkonyáról beszélt, most meg a század végén a nacionalizmus reneszánszát éljük. Tehát a folyamatok nem zárulnak le. Őrült nagy különbségek vannak, de a villamos, első-, másod- vagy harmadosztályon, fapadoson vagy valahogy, de működik. □ Mi óv meg bennünket attól, hogy ne kapaszkodjunk fel rossz járatokra? • Nem akarok én tanácsokat adni, de szerintem jó volna - ha már lovas nemzet vagyunk - a lovon ülni. Úgy tapasztaltam, hogy az évszázadok során hol a ló egyik, hol a másik oldalán voltunk. Most megint a másik oldalon vagyunk. Ahogy volt a nagy Szovjetunió melletti kiállás, aztán jött a nagy kiábrándulás, hát most ugyanúgy reménykedünk a nagy nyugati világban, aztán majd jön a nagy kiábrándulás... Nem is olyan régen volt nekem Brassóban egy nagyon jó találkozóm. Román kollégámmal, Dinescuval tartottuk, Eminescura emlékeztünk abból az alkalomból, hogy 30 évvel ezelőtt jelentek meg magyarul az összes versei. Ilyen nincs a világon sehol, hogy az összes versét lefordították volna. Sót, azt mondtam, ránk nagyobb örökséget hagyott, mint a románokra, mert van olyan verse, amit öt-tíz változatban is lefordítottak. No, ezen a találkozón fogalmazódott meg, hogy szép-szép ez az európai masírozás, de valahogy azt kellene szem előtt tartanunk, hogy az épülő nagy európai autópálya szélén a kis Magyarország, vagy a nagy Románia is csak egy kis benzintöltő-állomás - vagy megáll az autó, vagy továbbmegy. Nekünk inkább úgy kellene európainak lennünk, hogy egy futballcsapatban játszunk, és egy félidőt keletre, egy félidőt nyugatra rúgjuk a gólt. Nekem Székelyudvarhelyen azt mondta a tanárom a bécsi döntés után az iskolában, amikor kötelező román oktatás volt, hogy évszázadok óta együtt élünk, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét. Meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig békességben élhessünk egymás mellett. Én azt hiszem, jó lenne, ha közös bérletünk lenne a villamosra... Kányádi Sándor Kupié a vörös villamosról avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre
