Észak-Magyarország, 1997. június (53. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-07 / 131. szám
II ÉM-hétvége Műhely Június 7., Szombat □ Elfelejtett regényírók (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 36.) Porkoláb Tibor Werner Gyula a dél-borsodi Ónodon született 1862. szeptember 6-án. Szülőháza a történelmi hangulatot árasztó Sajó-parti várrom mellett állt. Azzal, hogy a Wemer-család már 1864-ben elköltözött Ónodról, (sajnos) megfosztotta az irodalomtörténet-írást a tekintélyes Wemer-életmű legkevésbé érdektelen részét képező történelmi regények (például az Anteusz, 1893) hatásos alkotáslélektani magyarázatától. Bár a hangulatos romok látványa nem igazán predesztinálhatta az írót arra, hogy Jókai mester hűséges (ám meglehetősen szerény tehetségű) tanítványaként Jósika Miklós és Kemény Zsigmond örökébe lépjen, a filológia arról mégsem mondhatott le, hogy ezt a rajongó haza- és szabadságszeretettől fűtött életművet ne hozza kapcsolatba a szülőfalu történelmi-művelődéstörténeti hagyományaival. Ónod ugyanis nemcsak híres (nagy(asszonyokat adott a nemzetnek (itt született Lorántffy Zsuzsanna és Kazinczyné Török Sophie), hanem a magyar história dicsőséges lapjaira is beírta a nevét: az Ónod melletti Muhinál győzték le a tatárok IV. Béla seregét, és a közelben (a körömi mezőn) került sor 1707-ben a nevezetes Rákóczi-or- szággyűlésre. Werner Gyulát, a Megvirrad még valaha (1897) című (az Akadémia Péczely-díjával kitüntetett és lengyel nyelvre is lefordított) regény szerzőjét bizony elfelejtettük. Az egri Gárdonyi Társaság 1927-ben ugyan megpróbálta, hogy „a halkszavú, széplelkű, csöndes elmélyedő” írót úgymond „szellemtestvére, Gárdonyi mellé emelje”, ám a kísérlet - vagy az író súly(talan- ság)a, vagy a társaság erőtlensége miatt - sikertelen maradt. Werner Gyula „közel 30 kötetre menő munkái” így nem indulhattak „új hódító utakra”. Az ónodi kultúrház falán azonban emléktábla őrzi az író emlékét. Az 1987. szeptember 12-én leleplezett tábla szövege: ÓNOD SZÜLÖTTE / WERNER GYULA / 1862.-1926. / ÍRÓ. POLITIKUS. / SZÜLETÉSE 125. ÉVFORDULÓJÁN ÁLLÍTOTTA A / KÖZSÉGI KÖZÖS TANÁCS ÉS A LORÁNTFFY / ZSUZSANNA HONISMERETI KÖR / 1987. ÉVBEN. A táblát Vasas László ónodi kőfaragó készítette és adományozta a községnek. 1982. június 24-én a leányfalui Református Szeretetotthonban hunyt el szinte teljesen elfelejtve Szentmihályiné Szabó Mária, a két világháború közötti időszak egyik ismert és olvasott írónője. Az Erdélyi Helikon és az Új Idők írói köréhez tartozott, de több tekintélyes irodalmi egyesület (Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság, Berzsenyi Dániel Irodalmi Társaság, Rás- kay Lea Irodalmi Társaság, Petőfi Társaság, Pen Club) is tagjai közé. választotta. Nagy történelmi személyiségek - elsősorban asszonyok - élettörténetét valláserkölcsi célzattal feldolgozó regényei (például Lorántffy Zsuzsanna, 1938; Zrínyi Ilona, 1939; Szabad hazában. Jósika Miklós életregénye, 1940) különösen a nőolvasók körében voltak rendkívül népszerűek. (Több kiadásban megjelent műveit angol, német, finn, flamand és román nyelvre is lefordították.) Miután budapesti dolgozószobáját 1944-ben bombatámadás pusztította el, az abaúji Kékeden (Alsókékeden) talált menedéket. A fordulat éve után elhallgató írónő huszonöt éven keresztül élt a festői természeti környezetben fekvő Melczer-kastélyban. (A kastély építéstörténete röviden így foglalható össze: A XVI. század végén épített, tornyokkal erősített háromszintes udvarházat a XVII. század közepén új épületszárnyakkal bővítették ki, zárt udvarossá alakították át, olaszbástyával, árokkal és palánkkal erősítették meg; a kastély az 1860-as és az 1930- as években újabb átépítéseken ment keresztül; teljes felújítására az 1980-as években került sor.) Kováts Dániel így idézi fel a kastélyban élő írónő alakját: „az újhelyi gimnázium Kazinczy Körével ellátogattunk Kékedre egyszer 1970 táján. Akkor már egyedül élt a felújítás előtt álló kastély két szobájában. Elmondta nekem, hogy szerencsére tagja volt az újságíró szövetségnek, így kap némi csekély nyugdíjat. [...] Kékedre úgy került az írónő, hogy barátságban volt a kékedi kastély utolsó úrnőjével, Melczer Lillával (akit országgyűlési képviselőnek is megválasztottak), s már a háború előtt többször töltöttek nyarakat férjével Kékeden”. Az írónő hamvait - végakaratának megfelelően - Kékedre hozták, és a helyi temetőben temették el. Végső nyughelyét 1983-ban síremlékkel jelölték meg. Tisztelői még ebben az évben a kastélyban is elhelyeztek egy emléktáblát. A tábla szövege: ITT LAKOTT ÉS ALKOTOTT / 1944. VII. 7. - 1969. XI. 30../ SZENTMIHÁLYINÉ SZABÓ MÁRIA / ÍRÓNŐ / 1888-1982. Emlékezetét a református egyház őrizte meg. (A hagyatékával is rendelkező Ráday Gyűjteményben például 1983-ban leplezték le az írónő - Várady Lajos által készített - mellszobrát.) A kékedi kastély másik neves íróvendége Ábrányi Emil volt, aki az ősi kastélyparkban írta számos költeményét és fordította le 1898-ban Rostand (Cyrano de Bergerac; A sasfiók), 1903- ban Maeterlinck (Monna Vanna) remekműveit. Ábrányi Kéked-köszöntőjéböl egy romantikus poétái menedékhely rekvizítumai bukkannak elő: „Kéked. / Köszönetét mondok néked, / Vidám kastély, nyájas Kéked. / Te vagy a csönd és a béke, / Fáradt lelkek menedéke.” Ä költő emléktábláját 1932., augusztus 7-én leplezték le a kastély parkjában. A táblának sajnos nyoma veszett. ONOD SZÜLÖTTE WERNER GYULA „ mz - mm W Í&Ó. POLITIKUS, ( W SZULETE5EÍ25 JvFÖRÖÖLÓJÁN ÁLLÍTOTTA A KÖZSÉGI KÖZŐS TANÁCS ÉS A LORÁNTFFY ZSUZSANNA HONISMERETI KÖR Í96Z ÉVBEN. Az ónodi Werner-emléktábla Fotók: Bujdos Tibor Cseh Károly Nyári éj Zöld-arany holdfény. Dereng az égi hárs fa lehullt virága. Juhász József . . A múlt jövője Lehet hűséges, aki elmegy, maradandó, aki változik. Remeg a szilárd, és inog a bizonytalan. Csak a megtérő tudja: mi a távoliét láza, és ki messze téved: az csuklik magába a szorongás hátsó bejáratán, egy könnycsepp harangszavára. Ám te, míg az ingovány tájképe füstölög, s a szerelem tíz ujja markol; újra foganhatsz kisértéseim foghíja között. Pázmándy László Szavak alkonya Eljött a szavak alkonya, Kint dideregnek a versek. Sötétben ül a gondolat, Elszabadultak a tettek. Eső veri az arcodat, Fenyvesek dőlnek a fénynek. Mégsem hallod a hangokat, Melyek segítséget kérnek. Tűleveleken a vízcsepp, Holnapi bánatunk könnye. Hegyoldal álomzöld színe, Eltűnik páráid ködben. Mögöttünk szép szavak árnya, Hallgatás beszél helyetted. Angyalok szárnysuhogása, Csitítja háborgó lelked. Eljött a szavak alkonya, Kint dideregnek a versek. Sötétben ül a gondolat, Elszabadultak a tettek. Horváth Gyula Töredék Majd akkor sírok érted, ha messzi idő után is képzeletem vásznára festi arcodat az emlék. R égi, régi színjátszóim között volt egy focista is, így !hát mi többiek, élénk érdeklődést tanúsítottunk a járási bajnokságban bukdácsoló csapat szereplése iránt. - Mi volt, hogy volt, kik szerepeltek legjobban a mieink közül? - kérdeztük az „idegenből” hazatérő fiút egy vasárnap estén.- Hát gyerekek - kezdte az amatőr művész és labdarúgó - nagy formában voltam ma... Mondhatom: én voltam a legjobb! Nem tudta folytatni, mert kitört belőlünk a röhögés. Azontúl évekig szállóigeként ismételgettük: ÉN VOLTAM A LEGJOBB! Ifjúkoromnak eme emlékezetes epizódja rémlett fel bennem, mikor a Szekeres-Torgyán szópárbaj után meghallgattam a mérkőző felek önhitt nyilatkozatait. (Úgy látszik, semmi szükség arra, hogy mindenféle amerikai szerzők pozitív gondolkodásra okítsanak bennünket.) De hát a szereplés természetéről már eddig is tudtam egyet s mást.- Uraim! - kezdte osztályunkban első óráját a jóemlékű Fischer Sándor a Színművészeti Főiskola falai között -jegyezzék meg, uraim, hogy a színészet nem más, mint gátlástalanság. Nos, a gátlásos emberek politikusként sem érvényesülhetnek. Ez eddig rendben is volna. Más kérdés, hogy némi önismeretre, önkontrollra minden pályán szükség van. De jaj! Meg kell nyugtatnom a Tisztelt Olvasót: nem a lerágott csontot akarom harapdálni. Az említett szópárbajt már sokan minősítették. (Egyik képviselőnő például a gladiátorok párviadalaként aposztrofálta parlamenti felszólalásában.) A két közéleti ember összeszikrázása nekem pusztán apropó, hogy a disputák mibenlétéről tűnődjek. Ami talán azért nem haszontalan, mert a kommunikáció ősi formájáról van szó; gondoljunk az antikvitás dialógusaira, a jóval későbbi hitvitákra és így tovább. A viták káros, kóros elfer- dülései persze minden korban kimutathatók - hisz’ mindig esendő emberek vitatkoztak egymással. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy -jobb időkben - vitatkozhattak! Vagyis: szabadon szolgálhatott a szellem. Olykor akár téveszméket is, amik azonban a természet- és társadalomtudományok fejlődése következtében szétfoszlottak. A baj mindig ott kezdődött, ha a vitára diktátorok és inkvizíto- rok tettek pontot. Sőt, már a vita lehetősége sem adatott meg. Ezzel kapcsolatban nem kell letűnt századokat kutatni; elég, ha félmúltunk évtizedeinek „parlamentarizmusára” gondolunk. A diktatúra ostoba és megalázó (főleg a nép számára megalázó) színjátékai után újabb időkben valódi disputákra nyílt lehetőség. De csoda-e, ha nem tudunk vitázni? Ha érvek helyett sokszor az indulatok dominálnak. Ha lépten-nyomon felélednek a régi reflexek; ha sokan hatalmi pozícióból akarnak igazságot osztani. Mert megszokták, hogy a fegyverek között született, az idegen tankok által védett hatalom is legitim.. Azaz törvényesnek, jogosnak kell elfogadni - akár tetszik ez az alattvalóknak, akár nem. Jól emlékszünk azokra az időkre, mikor mindenki tudta (már a kisdobos-elsőáldozók is), hogy kinek mit kell és mit lehet mondani. Most mindenki mondhat mindent - akár hülyeségeket is. Csak - ahogyan ezt Roland Topár „az ördög grafikusa" mondotta volt - ne próbáljuk hülyeségeinket nagy igazságokként feltüntetni. Hát itt a bökkenő! Mert, ha meggyőződésem, hogy egyedül én vagyok az igazság letéteményese (én vagyok a legjobb!) ebből az következik, hogy a másik tök hülye, akire figyelni sem érdemes. Pedig bizony figyelni kell a másikra, hisz’ esetleg annak tükrében láthatom meg önmagam karikatúráját. Na most, kiknek érdemes vitatkozni, polemizálni, szópárbajt vívni? És miért, kiért? Csak azoknak, akik néhány alapvető dologban közelíteni tudják nézeteiket. S akiknek nem személyes érvényesülésük (ragyogásuk, hatalmuk) a legfontosabb, hanem egy ország, egy nép sorsának jobbrafordulá- sa. (Ami nem okvetlenül jobbra fordulást jelent.) S azok bocsátkozzanak dialógusba, akik mellesleg azt is tudják: egy ég alatt fognak élni a következőkben is - függetlenül attól, hogy pártjuk mostani pozíciója változhat, mint ahogy egyéni sorsuk is. Ugye ismerős a kép, mikor az utolsó csörte után a vívók leveszik maszkjukat, s kezet szorítanak. Mikor az ökölvívók - még amúgy kesztyűvel a kézen - megölelik egymást a mérkőzés végén; jóllehet egyik kicsit vérzik a másik ütésétől. S ha utána odalép hozzájuk egy riporter, rendszerint nem magukat dicsérik, hanem, a mérkőzés izgalmáról, tétjéről, tanulságairól - s az ellenfél kvalitásairól! - beszélnek. Mert fontos, hogy méltó legyen az ellenfél, s méltónak tartván tiszteljük. Ki mérkőzne szívesen egy pojácával, egy paprikajancsival - s mit ér egy ilyen győzelem? Úgy látszik, még mindig kísértenek a sematikus szovjet filmek emlékképei. Ezekben a Werh- macht tábornokai és tisztjei ostoba, mulatságos, tehetségtelen és gyáva figurák voltak. Szemben a sztálini hadvezetés zseniális stratégáival, s az olyan hősökkel, mint Mereszjev, Matro- szov, vagy Zója. (Az utóbbiról utcát neveztek el Tapolcán.) És most vessünk egy pillantást A szigeti veszedelem soraira. Zrínyi így jellemzi. Szolimán szultánt - a nagy ellenséget: „Vitézség s okosság egyaránt volt benne, / Hadbéli szorgosság nagy szorult üben ne.” Világos, hogy Szigetvár kapitányának és védőinek vitézsége is felértékelődik, ha ilyen heroikus az ellenség. D e hol van manapság ellenség? Ideje, hogy mindenféle - lelkűnkbe vésett - ellenségképet eltávolítsunk magunkból. S akkor moderátorok (vitairányítók.) sem kellenek, mert a vita bensőnkből vezéreltetik. Fontos ez most, hogy immár megkezdődtek a választási küzdelmek. Hisszük, hogy mindez értünk történik. Természetesnek tartjuk, hogy meggyőződés, hit, önbizalom híján senki nem lép fel közéleti fórumon. Én még azt se bánom, ha valaki túlságosan elégedett önmagával - lelke rajta. De feltétlenül tisztelje a másikat - a vitapartnert. Legalább néhány gesztus erejéig. Aztán ki-ki. egyen birkapaprikást vagy marhagulyást. Ami az említett étkekhez való viszonyt illeti, akár egy nagykoalíció is létrehozható - ha mindenkinek jut hely a húsosfazék körül. Csak nehogy mi éhen maradjunk... Gyarmati Béla Szószólóban A kékedi kastély kívülről, és egy belső részlete
