Észak-Magyarország, 1997. június (53. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-30 / 150. szám
4 ESZAK-Magyarország Levelezés, Szólástér 1997, Június 30», Hétfő Hol van a magyar virtus? Teljes értetlenséget éreznek mindazok, akik a közelmúltban elolvasták az Észak-Magyaror- szágban a „Magyar sport - bizonytalan jövő” című cikket. Megdöbbentő számokat közöl az írás. A felnőtteknél 37, az utánpótlásnál 47(!) százalékkal csökkent az igazolt sportolók száma az utóbbi tíz évben. Az ilyen mértékbeni visszaesés ugyan ki(k)nek a „számlájára” írható? Egy ország fejlődése, számontartása feltétlen a sportmozgalomban is mérhető. Hol van a háttér, a jövőbeni előretörési szándék ez ügyben? Tisztába vagyunk a nehéz gazdasági helyzetünkkel, ám ilyen nagymérvű visszaesés mellett nem lehet „csak úgy” elmenni! Szervek, új hivatalok, tanácsok, szövetségek egyre-másra születnek - ami milliókat visz el -, miközben számos sportszakosztály anyagiak miatt elsorvad, vagy ahogy népiesen mondják: beadja a kulcsot! Nem lehetne a már létező és születendő különféle mellékágazatokat, szervezeteket - melyek esetleg most vannak kibontakozóban - bevonni az illetékes szakminisztériumokba és annak járandóságait - a miihókat - sportfejlesztésre fordítani? Nem veszik észre az illetékesek, hogy a vízipóló, a birkózás és a három szakágbeli kardos sportunk széthullóban van, melyet alátámaszt az utóbbi idők elfogadhatatlan szereplése? E sportágak hegemóniáját elvesztettük. Szerencsére - hagyományainknak megfelelően - maradtak még „menő” sportágaink is. Úszóink, kajak-kenu- zóink az elvárásnak megfelelő teljesítményt nyújtanak a nehéz nemzetközi mezőnyben is. Jó volna, ha nem lenne (végre) másod vagy kitudja hanyadren- dű kérdés a betegeskedő sporttársadalmunk ügye. Hassanak oda az illetékesek, hogy ne csak egy-egy sportolót favorizáljanak (hiszen van elég edző-szakemberünk), hanem toborzással, meghirdetett próbajátékok szervezésével keressék az ifjú titánokat. Nézzünk körül a világban! Eddig - sport tekintetében - egyáltalán számba sem lehetett venni egyes országokat. És most hol vagyunk? Jóval mögöttük! Teljesen leköröztek. Hol van a magyar virtus? Ne hagyjuk magunkat! Nyíri Kálmán Miskolc Gratulálunk! A Munkácsy Mihály Általános Iskola ünnepélyes tanévzáróján nagy örömmel köszöntöttük volt tanárainkat is. Munkájuk elismeréseként Pedagógus Szolgálati Emlékérem kitüntetésben részesült Koppányi Miklósné, Kozma Istvánná, Nagy Katalin és Szolnoki Lászlóné tanárnők. Társaim nevében is köszönöm több évtizedes, a gyermekekért végzett nem könnyű munkájukat és jó pihenést kívánok családjuk körében. A tanáméniket az iskolában minden rendezvényen szeretettel váijuk ezután is. Magyar Enikő a diákönkormányzat titkára, Miskolc Hangversenyen voltam Elmúlt egy tanév... Vizsgák, ünnepségek sora kezdődött és ért véget. Egy nagyon kedves ünnepségről írok, mely minden évben Abaújszántó nagyközség rangos eseménye. Ez nem más, mint az évfolyamon zongorázni tanuló diákok vizsgája, hangversenye. Június 16-án immár az 52. záróünnepség, hangverseny szárnyaló zenéje szakított ki bennünket - hallgató vendégeket, szülőket, nagyszülőket - a sokszor sekélyes hétköznapok rideg, békétlen világából. En is két kedves unokám zongoraversenyét hallgattam áhítattal, és csodáltam a 84 éves zenetanár, karmester Bakonyi Béla zenepedagógust. A mindenki Béla bácsija több mint öt évtized alatt sok-sok gyermekkel szerettette meg az ő „őserejével”, zenei tehetségével a zenét, és kereste meg az Isten adta őserőt a tanítványai körében. Öt évtizede emeli rendíthetetlenül meleg szeretetével, hol szigorral, hol dicséretével tanítványi körében a zene, a népdalkultúra színvonalát. Méltán büszke lehet a település, a szülőfalu a mesterre. Én, aki írok, nem gyökereimet kutatva jutottam el hozzá - hogy köszönetét mondjak hanem családok ifjú tagjainak tanítását, ezen túl szeretetre nevelését köszönöm meg Bakonyi Béla tanár úrnak. Ügy érzem, a zene szárnyaló hangja kedvessé, békéssé teszi a családi otthont és melegszívű gyermekeket nevel. És ez a kedves Béla bácsi érdeme... Felsóhajtok, bár minden magyar falunak, településnek lenne ilyen Bakonyi Bélája, ilyen töretlenhitű, lelki zenésdalos nagymestere. A dallamok szárnyalásában is igazi pedagógus! Érőben, egészségben gazdag éveket kívánok részére. Bóclis Istvánná Aggtelek Olvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szó- lástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szér- kesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. . " ; . . • • : 1 ' ■ ‘ ■ 1 .......... "• ‘.......................................'-ftyksel--Sz ólástér. „Sehonnai bitang ember...” Dédapám megfordulna a balatonfüredi sírjában erre a miskolci hírre: ellopták a vasgyári parkban 1948-ban felavatott Petőfi- mellszobrot. A vázsonyi úti temetőben lévő sírkövén annyit közöltek az utókorral, hogy ő 1848/49-ben honvéd volt. A családi legendárium úgy tartja számon, hogy 17 éves korában Bem seregében harcolt, s a szabadságharc bukása után vándorolt Erdélyből a Balaton-mentére. Talán látta Bem szárnysegédjét, Petőfit is? Néhány éve még három miskolci Petőfi- emlékhelyről írhattam (ÉM 1994. 03.16.), ismertetve, hogy a legrégebbi köztéri Pető- fi-szobor a vasgyári Ifjúság-kertben áll. A hivatalos március 15-i ünnepségek szervezőinek figyelme már régóta elterelődött erről a szoborról, ám arra időnként mégis került virág. A mellszobor alkotója amatőr szobrász volt, vasgyári munkás. Szabó Pál I. munkás a háború utáni időkben éledező magyar kultúra egyik helyű kezdeményezésének, a „Jószerencse Kultúrszakosztálya” plasztikai szakkörének volt egyik tehetséges tagja. A vasgyári munkásszobrászatot, az akkor már ismert szobrászművész, R. Nyíri Lili irányította. A Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom (1945- 1950), a SZÍT egy Petőfi-mellszoborra hirdetett házi pályázatot 1948 nyarán. A tanfolyam két hallgatója közül Varga Pál I. kapott megbízást a kivitelezésre. Ä „fémöntési engedélyt” a gyár akkori munkásigazgatója adta meg. A szobor talapzatán megkopott felirat van: „Petőfi szellemében a művelt és erkölcsös ifjúságért”. A tettesek ezek szerint nem a művelt és erkölcsös ifjúság soraiban keresendők, mint ahogy az aknafedők, kábelek, sírok, templomi kegytárgyak eltulajdonítói, meg- rongálói sem. A rendőrség nyomoz. Ám van-e magát magyarnak nevező hulladék- gyűjtő, aki pénzt ad egy bronz Petőfiért? Iglói Gyula, Miskolci Városszépítő Egyesület Az ellopott szobor - a Herman Múzeum évkönyvéből reprodukálva Ottó Kinek is kell hinnünk? Az a polgár, aki a mindennapi kenyere mellé még a mindennapi sajtót is odaimádkozza, észreveheti: lassan - néha óvatosan és bátortalanul - de megkezdődtek a választási csatározások! Persze, ilyenkor az is előfordul - ahogy Arany János írta - „Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg!” így megesik, hogy magyar módra, a lelkes korteskedők nem kővel dobálóznak, hanem bumeránggal, és ahogy az ilyen esetekben előfordulhat, a kipécézett cél helyett, saját magukat verik fejbe íme, felhoznék erre egy ragyogó példát. Az egyik olvasói levél szezője így ír: Akad olyan ember, aki „vak gyűlölettel, út- széli hangon szidalmazza volt kenyéradó gazdáit”. Kedves Polgártársaim! A mérnök, a tanár, a szakmunkás vagy a tsz- paraszt kitől kapta a fizetését? Rákositól, Kádártól, Grósz Ká- rolytól vagy a magyar államtól? Vagy vegyünk egy mai példát! Tocsik kit károsított meg? A koalíciós pártokat, a pénzügyminisztert vagy a magyar államot? Mert akkor ezek szerint, mivel a magyar állam mi vagyunk, így saját magunkat szidjuk, átkozzuk, vagy hogy kell ezt érteni? Ilyen fránya szerszám ez a bumeráng! Arra meg már kár is szót vesztegetni, „hogyaszongya”: Az ellenzéki pártok egymást marják, sértegetik, szétzüllesztik saját“ pártjukat! Mert mit mondott erre az öreg János bácsi? Azt, hogy várjuk mög, amíg a must kiforr! Hogy milyen lesz a bor, erre a következő választás eredményei adják a feleletet. De van ebben a levélben olyan kitétel is, amelyik élénk visszatetszést keltett a társadalmi megbékélést szorgalmazók egyre népesebb táborában. „Többségük vezető beosztásban, szolgai mosollyal tapsolta végig a negyven évet!” Nos hát, aki jó szakember - tapsolt, nem tapsolt - de most is tudásával, tapasztalataival használni akar hazájának, mindenképpen megbecsülést érdemel. Ám ezen írás egyik sértő mondatát kénytelenek vagyunk a leghatározottabban visszautasítani: „Vagy éppen honvédtiszti egyenruhában, esküvel erősítették meg „hűségüket”! És ma? Ma a szégyenérzet legkisebb jele nélkül arról szónokolnak, hogy ők „üldözöttek, áldozatok” voltak. Nos hát: ha az illető úr nem tudná, akik aláírták azt a szégyenteljes tiszti nyilatkozatot, azok sem üldözöttek, sem áldozatok nem voltak és most sem lehetnek! Ajánlanám szíves figyelmébe a Kard és könny című, a rehabilitált honvédtisztek emlékkönyvét. (Zrínyi Kiadó) Göncz Árpád az előszóban többek között ezt írja: „Katonák, akik fölesküdtek a haza védelmére, mégis érdemtelenül megszenvedték a kort, amelyben éltek! A helytállás nekik azt jelentette: tűrni a fájdalmat, a megaláztatást és őrizni a Hitet és önbecsülést!” Ebből az olvasói levélből mintha mindez hiányozna! Azt hiszem, most nem az a kérdés, kinek higgyünk! Mert ezt, remélem tudni fogják azok, akik részt vesznek majd a következő választáson. Sokkal fontosabb az, kinek, kiknek ne higgyünk! Csörnök Jenő volt politikai fogoly, Miskolc Nem a győztest köszöntőm! Keresztényi türelem kell mindannak elviseléséhez, amin az elmúlt időszakban keresztülment Giczy György, a Kereszténydemokrata Néppárt (ismét!) megválasztott elnöke. Talán nem túlzók nagyon, ha azt mondom, hogy e megpróbáltatások sorában nem a legkisebb: fogadni most a gratulációkat. Mondjuk, olyanok gratulációit, akik - gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással - korábban mindent megtettek azért, hogy ez a magyar keresztény párt ne teljesíthesse be küldetését (többször és újra) választott elnökével. Sajnos, nem pirul orcájuk azoknak, akik eme farizeusi gesztusra vetemednek. Ki tudja, talán mégiscsak őszintébb azok magatartása, akik - pert per után - újra bírósághoz szaladnának saját pártjuk közvéleménye ellenében . Róluk-tudni lehet: kicsodák. Veszedelmesebbek, akik sima mosolyuk mögé rejtik valódi szándékukat és indulataikat. Én tehát most nem is gratulálok Giczy Györgynek, mert nem kívánnék elkeveredni az álságosokkal. (Miközben, persze, bocsánatot is kérek előre az őszinte szívű örvendezőktól.) Nem gratulálok. Imádkozom. Mint azok a barátaim, akik a múlt szombati elnökválasztás közben ott imádkoztak lent az utcán, az elnököt választó párt székháza előtt. Az ő imájuk - és talán az enyém is! — mondja el azt, hogy mi a tétje ennek az elszánt bomlasztásnak. Intemális indulatokkal tűzdelt politikai „hitvitánk”, amely a Kereszténydemokrata Néppárt körül kialakult és aminek - úgy tűnik - a sokadik elnökválasztási procedúra sem képes véget vetni. A tét valóban óriási: lehet-e valódi, hiteles (párt)fóruma a keresztény magyar gondolatnak... A hazai politikai életben - jól látjuk - izgatott helyezkedés folyik egy évvel a választások előtt. Hatalommentés, hatalom-átmentés, ó-szövetségek megrendülése, új szövetségek keresése - csak a szándék világos. Minden maradjon úgy, ahogy eddig volt! Maradjon olyannak, amiben a kevesek gazdagodtak, a többség szegényedett, amiben egyre több hatalom összpontosul, egyre kevesebb kézben. Ebbe a forgatókönyvbe akart más értékeket beleírni a Giczy György vezette magyar kereszténydemokrácia. Ez volt a bűne! Ezért akarták-akaiják minden eszközzel eltakarítani az útból. Ezt ismertük fel sokan, egyszerű magyar emberek, egy keresztény jövőjű, igazságosabb és emberibb Magyarországban reménykedő férfiak és asszonyok, akik közül néhányan ott a pártszékház előtt, és nagyon sokan - remélem, valóban sokan! - lélekben imára kulcsoljuk most kezünket. Nem is annyira Giczy Györgyért - habár megérdemelné! -, hanem azért a magasztos eszméért, amit ez a törékeny, szelíden eltökélt magyar férfiember képvisel. Velünk, általunk - és érettünk, mindannyiunkért. Macskássy Izolda grafikusművész Meg nem késett gondolattöredékek... ...az ünnepi könyvhét alkalmából, szeretett könyveim között Elismerésre méltóan ápolják a korábbi évek szép kezdeményezését hazánkban a könyvkiadók és könyvtárosok, akik ebben az évben is nagy gondossággal rendezték meg a könyvek ünnepét, az ünnepi könyvhetet. Kulturális életünknek e nélkülözhetetlenül fontos megjelenítése igazán megérdemli az odafigyelést a rendezvény mondanivalóira és az elmondottakra. A könyvek ünnepe kapcsán szeretném elmondani: ma is hálásan köszönöm tanítóimnak, tanáraimnak és magyarszakos tanárnő volt munkatársaimnak azon segítségüket, amellyel megszerettették velem a széppróza, a vers, a művészet mondanivalóit, a könyvek, az olvasás megszeretését. Nos, miért ez a szívbéli köszönet? Azért, mert életem nehéz óráiban, válságos napjaiban számtalanszor éreztem a szépirodalomhoz, a művészethez fordulásom szükségét. Visszatekintve most is vállalom annak önvallomásszerű elmondását, hogy a verseknek, a szépprózának, a művészet mondanivalóinak is köszönhetem, hogy nem lettem talajvesztett ember, hogy sikerült talpra állni. Ma is úgy látom: szinte vitaminokat jelentettek a könyvekben leírtak az életemben. A könyvekben olvasottak mintegy felerősítve szervezetemet, új lendületet és erőt adtak gyakran nehéz és kellemetlen munkák elvégzéséhez. Ha több okból eredően nem tudtam kedves könyveimet megvásárolni, mindig a könyvtárakba mentem, és kikölcsönöztem azokat. Korábban egy ifjabb barátommal - többek között - a könyvekről is beszélgetve elmondta, hogy már nem tud könyveket vásárolni, de mindig kisegíti a könyvtári könyvek kölcsönzése. Életének ma is nélkülözhetetlen része az olvasás. Megmaradt könyvet szerető embernek. Sajnálja, mint mondta, hogy sokan nem ismerik fel a könyveknek az emberi életben betöltendő szerepét, és olvasás helyett egészséget romboló helyeken pazarolják el drága idejüket. Mondanom sem kell: ebben is mindketten egyetértettünk. Ugyanakkor öröm látni a művelődni akaró fiatalokat és már nem fiatalokat a könyvtárakban könyvekbe bújva elmélyedten olvasni vagy éppen jegyzetelni. Beszéltünk barátommal arról is, hogy sajátosan kellemes érzés otthoni könyveink közül néha-néha kiemelni egyet-kettőt, vagy könyvhiányban újra kölcsönözve azokat, az azokban leírtak újra felfedezésére, újabb átélésére határozva el magunkat. Abban is azonos véleményen voltunk, hogy a könyvet, az olvasást nem pótolja, nem tudja helyettesíteni sem a rádió, sem a tévé. A vers, a széppróza mindig jelen van a könyvekben, s újra meg újra segít megtalálni napi gondjaink között a kiutat az emberek csúnya, indulatainak szúrós, ártalmas, ragacsos bozótjából. Sohasem volt, s ma sincs szándékomban rangsorolni írókat, költőket, művészeket, mert egyiket ezért, a másikat azért kedvelem, szeretem, tisztelem, áll közel gondolat-, illetve érzelmi világomhoz. Vannak azonban írók, költők, művészek, akiknek a műveiből nem, vagy alig tudom felismerni a mondanivaló szépet, igazat, s többszöri elemző elolvasás után sem tudnak beépülni emberi világomba. Mint egykori kedves tanárom mondta a zavarosan küszködve beszélő diáknak: „Fiam! Olyan értelmetlenül, össze-vissza beszélsz, azt kell hinnem, hogy modern vagy ultramodern író vagy költő akarsz lenni. Tanulj meg világosan beszélni.” A fent leírtak voltak gondolattöredékeim a könyvek ünnepe alkalmából. Fiilöp Gyula nyugalmazott tanárigazgató, Sály
