Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-03 / 102. szám
Május 3., Szombat Kilátó ÉM-hétvége VII r „Placte oci, placte!” - „Hulljatok könnyeim!”- Firmák, bizonyítványok, silbakok és alperesek Nemcsik Pál Ne ijesszen meg bennünket az újkori Bábel; mire az iromány végére érünk, minden fogalom tisztázódik. A cím formailag és tartalmilag egyaránt hű tükre jelen lelkiállapotunknak. Kissé ironikus a formai megjelenítés, és tipográfiailag hitvány, mert nagy odaadással méricskéljük a szlovák betűk méreteit, nehogy kisebbek legyenek a kisebbségi nyelv szövegénél. Ellenkező esetben megsértenénk a nyelvtör- vényt, és törvény elé citálna bennünket a mindenható állam. Tartalmát illetően, minden tárgyi kellék és élő személy, az alcímben foglaltak, kik bírják kiapadhatatlan rokonszenvünket, bizony sírásra késztetnek. Hordozzuk hát a ránk nehezedő terhet, kibeszélvén kiszolgáltatottságait nógrádi, gömöri, abaúji atyánkfiainak, elmélkedvén az emberi türelmetlenségről, politikai farkasvakságról. * Firmák, cégtáblák esetében a kisebbségi nyelv szövegei nem haladhatják meg az államnyelv méreteit. Lesz dolguk a címfestőknek! LEKÁREN - ez jó a Gyógyszertár esetében, de Nábytok, vagyis BÚTORBOLT, ez már büntetendő, mert kihívó, sértő, arcátlan és fellazítja a nemzetállam szilárd rendjét. Rájár a rúd a nyomdászokra is, hát még a magyar lapszerkesztőkre. Megemlegetik az anyjuk kínját is, ha egy kultúma- csalnik rendet akar vágni közöttük. Főhet a fejük. Talán legjobb lenne, ha a szlovák szöveg esetében minden szót két CICERÓ- val, TEST-tel vagy TERCIÁ-val szednének, magyar szöveg esetében pedig a 3-as pontnagyságú brillant-tal próbálkoznának. Az újság, ha eddig magyar nyelvű volt, ugyanannyi szöveget szlovák nyelven is köteles publikálni. Szaporodnak a tilalomfák az irodalom berkeiben is. A matrikula (anyakönyv) sem kivétel. Dühöng a modern anabab- tizmus, újrakeresztelnek magyar asszonyneveket ova-ra. Zrínyi Ilona mától csak Thököly-ova a félje után. A név pedig nagyon érzékenyen reagál, ha összetörik. Fájdalmasabb, mint a térdízület sérülése. * Sivár jelenünk kísérőjelenségei közé tartozik az Ipolyon, vagy a hajózható Ronyva atakon túl, hogy a dél-szlovákiai diákok őzül sokan nem vették át a félévi bizony..., bocsánat, vysvedcenie-jüket. A nemzetiségiiskolákban meg kell fordítani a nyelv sorrendjét: elől csak a szlovák érdemjegy lehet. De hát ilyen ez a magyar diák, ő bizonyítványt akar kapni, s ha nem, akkor polgári elégedetlenség sáncaiba hátrál. Patthelyzet. A szigorú apa hiába áztatta be a kötelet, hogy a rossz bizonyítvánnyal hazasomfordáló ivadékát mérésre tanítsa. Nincs tárgyi bizonyíték. A nebuló a nyelvháború mindennapi csatározásaiban törvényen kívüli lovaggá minősül, 8 nem kényszerül arra, hogy Karinthy után szabadon megmagyarázza bizonyítványát. A szellemi és lelki terror arzenálja kimeríthetetlen; Oscar-díjas magyar - alá- mondásos - szövegű videofilmeket árusítanak száz koronáért, mert jobb ma száz korona, mint holnap félmillió forintnyi büntetés. * Mindig csodáltam a neves intézmények, államfők biztonságát őrző díszőrségeket. Most nem a hétköznapi katonai strázsák- ra gondolok, anno dacumál puskáikból pi- ramidát rakó honvédekre, a bérces Kárpát ormán őrt állókra, vagy a Hargitán poszto- ló őrszemekre. A flancos díszőrségek dárdáin, muskétáin, esetleg kalasnyikovain csillámló fénysugarak kápráztatják szemem fényét. Szoborként álltak őrt Berlinben a Brandenburgi-kapu közelében, őrizték Dimitrov álmát a szófiai mauzóleumban, díszelegtek Vatikánban a svájci gárda figurái, szoborrá merevedtek a Kreml falainál, ahol ki-be hordozták a múmiákat. Folytathatnám a sort a magyar koronaőrökkel, végvári vitézekkel. A mustra soha nem lenne teljes, mert jönnek új hatalmasságok, miként a fáraók, császárok, dú- csék, fűrerek, generalisszimuszok példája mutatja. Mindezeken túlmenően korunk legnemesebb díszőrségének azt a néhány krasznahorkaváraljai magyart tekintem, akik megszakítás nélkül őrizték vagy még ma is őrzik a millecentenáriumi emlékművet, aminek lebontását a törvény elrendelte. Krasznahorka büszke vára méltósággal tekinthet le a maroknyi csapatra. Mi okkal biztathatjuk őket. Tisztesség adassák korunk névtelen hőseinek! * A köztársaságvédelmi törvény szigorítása elejét akarja venni a polgári elégedetlenségnek Szlovákiában. Most nem Rózsa Sándor vonja össze szemöldökét, hanem Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke. Néhány renitens magyar politikust akar ezzel a törvénnyel megregulázni. Mondja: „Oda kerüljenek ezek a politikusok, ahova valók!” Ez az út számukra csak egy lehet: a börtön. Csitítgatják a közhangulatot, hogy mindezek ellenére nem lesznek tömeges politikai perek, de a nép kollektív emlékezete nem nyugszik. Ha lesznek perek, bizony nem tyúkperek lesznek. A jelző nem ennyire finomkodó: koncepciós perek lesznek ezek a javából. Tiszeszlár, Dreyfus, Dimitrov, Grósz, Rajk, Nagy Imre..., s hogy szű- kebb krajinánk berkein belül maradjunk Stefan Major, a szlovákiai magyar tanító, valamint Rudolf Slánsky intő példák arra, hogy a politikailag más nézeteket valló kortársakat koncepciós perekkel könnyedén börtönbe vagy bitófára lehet juttatni. Potenciális alperesek élnek környezetünkben: isszák a jó borovicskát, vagy a pilseni sört. A totális állam kísérteié itt lebeg fejünk fölött. Vigyázzunk, ne rohanjon ismét vesztébe a világ, a mi szűkebb hazánk! Őrzők, vigyázzatok a strázsán! Fecske Csaba Két szép, fiatal nő, már amennyire ez megállapítható a csador alól kilátszó hamvas arcocskák féltenyérnyi foltjaiból, a zuhatagként aláom- ló kelme ráncain átsejlö formákból, két élénk szemű nő jön szembe velem, babakocsit tolva maguk előtt. Öltözetük ellenére vélhetően magyarok, legalábbis magyarul beszélnek, kiejtésükön nem érződik idegen akcentus, csupán némi paló- cos íz. Bajszos, csizmás gömöri, nógrádi ősök képzenek meg előttem csiripelésük hallatán. Öltözetüket büszkén, sőt talán kissé hivalkodóan viselik, mintha azt szeretnék, hogy mindenki megnézze őket, lám milyen belevaló menyecskék ők, nem holmi szokványmagyarok, mások, keletiek, titokzatosak. Nincs ebben semmi kivetnivaló, férjeik bizonyára arab országbeli férfiak, s mi sem volna természetesebb, minthogy ezen férjek, magyar asszonyaikkal hazalátogatván bőgatyában, csikóbőrös kulaccsal a kezükben jelennének meg Oran vagy Bagdad utcáin honfitársaik és a rokonság fölöttébb nagy örömére. Talán még csujjo- gatni is kezdenének fergeteges jókedvükben, pláne, ha egy kis fütyülős barack is akadna a csizmaszárban. A csador perzsa eredetű öltözet, a muszlim vallású - mohamedán arab - nőknek csak az arcot szabadon hagyó, az egész testet és fejet beburkoló ruházata. A ruha önmagában persze nem jelent vallásosságot, viselése a két magyar leányzó részéről minden bizonnyal nem vallási, nem erkölcsi indíttatású, inkább a férj kedvéért, ha nem egyenesen parancsára történik. Kánikulai hőségben aligha lehet kellemes ennyire becsomagolva lenni, de ezt nem tudhatjuk biztosan, erre nézvést csupán feltételezésekre szorítkozhatunk, mi, hűbe- lebalázs módjára nekivetkező, lenge öltözetű szittyák. Eltűnődöm, leányaink vtgon miért nem inkább matyó vagy kalocsai népviseletben mutatják magukat, az talán kézenfekvőbb volna. Feltűnőnek az is eléggé feltűnő volna ebben a szürke világban. Az olyan snassz dolog, azzal nem akarják blamálni magukat? Miért is, mert magyar, mert a miénk? Mondják, az idegen szép. Valóban. De kérdem én, csak az idegen szép? A jó öreg Gvadányi költő-generális jut eszembe, aki a 18. században írt műveiben annyit,-de annyit ostorozta az idegen - főként német - majmolást. Egyébiránt olasz vér csörgedezett az ereiben, a Tirrén- tenger fényei csillogtak huncutkás szemében. Szegény, azóta egyfolytában foroghat a sírjában! Volt egy meglehetősen hosszú internacionalista korszakunk, amikor egységes, szürke masszává akartak gyúrni minket. Többé-ke- vésbé sikerült is. Most mintha a kozmopolitizmus ideje jött volna el, ami együtt jár valami már-már hisztérikus öngyűlölettel, magyargyűlölettel, velejárója a másság dicsérte, értsd alatta a deviancia apo- teózisát. Nem értem, miért kell elfojtani nemzeti érzéseinket, szégyellni hovatartozásunkat, szülőfalunkat, szülőhazánkat?! Ne légy nacionalista, se soviniszta! Légy nagy tudású világfi, művelt européer, légy nyitott más kultúrák iránt, légy megértő más nációbeliekkel szemben, de azért még nem szükséges a saját fészkedbe piszkítani, nem muszáj becsmérelni, pocskondiázni mindazt, ami magyar. Önbecsülés nélkül aligha lehet másokat megbecsülni. Talán nem szégyellnivaló Arany, Kosztolányi, Weöres nyelve, az országnak Petőfi, Bartók, Csontváry, Szent-Györgyi, Bolyai, Puskás neve által fémjelzett kultúrája. Mindez persze nemcsak a csador miatt jutott eszembe, egy fitymáló glossza is hozzájárult, hogy toll után nyúljak. „Nem tudom, hogy egy, a világ- színvonalat tekintve - valljuk meg - másodrendű (mélyen Bartók, Liszt és Kodály szintje alatt maradó) zeneszerző miért időszerűbb, mint a világ egyik legeredetibb és legsokoldalúbb mai színésznője?” — kérdi a glosszista. Az a másodrendű zeneszerző pedig nem más, mint Erkel Ferenc. A színésznő pedig Barbra Streisand, akit magam is nagyon kedvelek és nagyra tartok, de Erkelt vele szembeállítani és lekicsinyelni, ez nekem a Himnuszt áhítattal éneklő és hallgató magyarnak igen zokon esik, pláne egy másik magyartól. Jó, ne legyünk elfogultak saját értékeinkkel szemben, ne tartsuk többre csak azért, mert a miénk. De attól, hogy' magyar, miért ne lehetne érték? A sajátunknak is legyen annyi becsülete, mint bármely más eredetű produktumnak. Csak így tisztességes a játszma. „Vagy mert a Himnusz valóban szép, lélekemelő zenéjét ő szerezte? Tetszik-e gondolni, hogyha mostanában előkerülne mondjuk Rouget de Lisle-nek, a Marseilleise szerzőjének egy ismeretlen műve, akkor a nemzeti büszkeségben hiányt a legkevésbé sem szenvedő franciák hanyatt-homlok sietnének nagyobb teret szentelni, mint a világsztároknak?” - így a glosszaíró. Tetszem gondolni, sőt, nyakamat a tőkére merném tenni, hogy nemcsak a nacionalizmusra talán hajlamos franciák, de más népek sem mulasztanák el a világ elé tárni frissen felfedezett nemzeti értéküket. Ami teljesen érthető és elfogadható volna, a világ legtermészetesebb dolga. Csak mi vagyunk hajlamosak lefitymálni saját értékeinket. Az önbecsülés hiánya pedig legalább olyan veszélyes, mint kóros túltengése. Böske csadorban E lég régóta tudom már, hogy az emberi butaság mérhetetlen. Ennek ellenére mégis csak fölkapom a fejemet fajtám egy-egy agy- húgyköves sötét foltjának megjelenésekor. így történt ez pár nappal e sorok írása előtt, amikor a rádió reggeli híradásában arról hallottam, hogy két román történész megírta Románia történelmét, méghozzá tíz kötetben. Ez eddig rendben is volna, hiszen egy nép történelmét megírni tisztes munka. Hanem amikor aztán - később - arról olvastam, hogy ez a „legmodernebb módszerekkel” készült monumentális alkotás azt igyekszik elhitetni a magamfajta, különféle kisebbségi léthelyzeteket meg- és túlélt halandóval, hogy az egykori Edenben - ahol a csábítás első nagyszabású trükkjét eredményesen próbálta ki a Teremtő és örök riválisa Lucifer - ősanyánk és ősapánk román nyelven társalgóit, ugye akkor, hogy megnyugodjak, le kellett hajtanom egy kupica buzitai törkölyt. Ugyebár ezt az áramvonalas szélhámosságot egyszerűen marhaságnak is tarthatnánk, ha csupán egyedi, elszigetelt jelenségről volna szó. Csakhogy a mi tágabban értelmezett térségünkben az ilyenféle történészi irányzatok korántsem nevezhetők egyedi, marginális jelenségnek. Nem múlt annak még sok ideje, hogy Nicolea Ceausescu, aki magát a Kárpátok géniuszának hitte, felmelegítette a da- co-román folytonosságról szóló elméletet, amelyről ugye általánosan közismert, hogy egyetlen használható dokumentummal sem bizonyítható. Ennek ellenére az akkori, s a mai Romániában is, a kiszolgáltatott diákok tízezrei ebből érettségiznek. Erről a történelmi és történészi hamisításról nagyon érdekes és tanulságos könyvet írt az én kedves barátom, Kocsis Pista, címe: Történészek a kereszten. Akárki elolvashatja, miként formáló- dott-alakulgatott a nemlétező létezővé, a hazugságözön „igazságözönné”. A Kárpátok géniuszának nagy alkotását - a daco-román összefonódást -, mint a fentiekből látható, Tudor Diacones- cu és dr. Ilié Stancu, fölényesen lekörözte. A tízkötetes alkotás a Pitestiben működő Brio Star kiadó gondozásában jelenik majd meg. A szerzőpáros e „művén” állítólag harminc évig dolgozott, s ennyi idő alatt kiderítették, hogy a Gál Sándor mai világkultúra bölcsője a Kárpátok-Duna térségében ringott és formálódott, s valahány nyelvnek, amelyen ma szót váltanak glóbuszunkon, az őse - ez ugye a felfedezésből természetesen következik - a román nyelv. Ezen a ponton lehetne különféle sziporkákat felvillantva ékelődni, de - az éppen most szűnő influenzám utóhatásait élvezve - ehhez semmi kedvem. Meg egyébként is: van-é joga ezen új, történelmi tények ismeretében bárkinek is anek- dotázgatnia, netán kétségeit különféle formában megfogalmaznia?! Vélhetőleg okosabb lesz, ha megőrizzük komolyságunkat. Merthogy az új történelmi fölfedezések tekintetében a román történészek mellé a szlovák történészek is fölsorakoztak ám, méghozzá nem egy kalamitás mindmáig ismeretlen, régmúltbéli feltárásával. Persze itt azért - eltérően a romániai maximalizmustól - az a kérdés mindmáig nem merült fel, hogy Ádám és Éva nyelve szlovák volt-é, avagy sem. Az azonban komolyan föltételezhető, hogy a román történészek állítása elkeseredett vitát válthat ki az egyébként harmonikusan derűs szlovák-román államközi kapcsolatok terén. Merthogy Szlovákiában is újraíiják - vagy „megíiják” - a térség történelmét. Csakhogy a tervek szerint itt e nagy művet kereken tizenkét kötetre tervezik. Amit ugye, a népességet tekintve, bizonyos szempontból monumentomániás kórságnak is vélhetnénk, ha nem volna eredendően az. Persze, az egészet elüthetnénk egy közmondással is, miszerint „Nagyot alkar a szarka... stb.”. Csak hogy, újra mondom, nem érdemes itt komoly- talankodni, hiszen a történelemírás nem holmi „tarkafaj tasza- rkafarka”-ügy. A mellébeszélés helyett azonban lássuk a szikár tényeket; a szlovákiaiakat is. Ahogy' a készülő tizenkét kötetes szlovák történelemről szóló hírekből kitűnt, ezt a nagy munkát két történész, név szerint Pavel Dvorák és Richard Marsina végzi majd el. A két neves történész vállalása, hogy úgy mondjam, megbecsülendő és tiszteletreméltó. Hanem, hogy a hitelük minősége más-e, mint romániai szaktársaiké, azt az alábbiakban megpróbálom demonstrálni. A Nedel’ná Pravda 1994. február 25-i számában az imént említett szerzőpárostól olvastam egy írást (Legenda Szórádról és Benedekről), amelynek bevezetőjében arra a korszakos felfedezésükre hívják fel olvasóik figyelmét, miszerint Marcus Aurelius alkotta meg a világirodalom, s egyben a szlovák irodalom egyik sztoista alapművét, az Elmélkedéseket. (Erről szól az előbbi jegyzetem.) Amint látható, a két demokratikus, haladó baráti ország történészei között a szemléleti és a gondolkodásbeli összhang majdnem tökéletes, bár a törté- nelem-mélyi proporciók nemzeti vonatkozásának felismerése - elsősorban és főleg nyelvi tekintetben - még nem egészen összehangolt. Ez azonban a jövőt - és a múltat - tekintve apró részletkérdés. Ennek ellenére ebben a nagy összhangban mintha elrejtve egy' idózítet pokolgép ketyegne. Meri; mi történik akkor, ha esetleg Dvorak és Marsina urak amazokhoz hasonló „számítógépes matematikai modellek segítségével” azt derítik ki, hogy az Edénkért, lényegében a Nagy-Morva birodalom valamely zugában terült el, s a Mindenség Ura teremtő munkája közben azt a Kelet- Szlovákiában általánosan ismert szlovák népdalt dúdolta, hogy Kapura, kapura, na kapura rácé...?? i D Legyen sötétség! r m v' v Lovak és angyalok Korkos Jenő Zoltán grafikája Fecske Csaba költő, Miskolc Gál Sándor költő, író, a Keleti Napló főszerkesztője, Kassa Nemesik Pál zeneesztéta, Borsodnádasd Az oldal szerkesztője: Serfőző Simon