Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-03 / 102. szám
Május 3., Szombat ÉM-riport ÉM-hétvége III Szalóczi Katalin Már pici koruktól tudatosították bennük: május első vasárnapja anyák, napja. Rajzolnak ilyenkor, apró ajándéktárgyakat készítenek. Aztán odaadják a gondozónőknek vagy a nagylány- testvérüknek. Anyának a legritkábban. Mert ő nem jön. Épp nem, most sem - vagy éppenséggel sosem... Már nem babázik Gizella szelíd mosolyú, tízéves Kislány. Háromévesen került a miskolci Gyermekvárosba.- Nem teljesen emlékszem már az édesanyámra. A haja szökés, a szeme barna. Nem láttam azóta. Csak az apukám tartja velem a kapcsolatot, de ő beteg, egy otthonban van. Néha meg szokott látogatni. A kérdésre, szeretne-e családban élni, igennel felel. Régen gyakran kép- zelgett is róla, de nemigen tudja részletezni, milyen is volna az az élet, hiszen jóformán csak a nevelőotthont ismeri. Rá is erősít:- Jó itt bent. Nem tágítok:- Mégis, ha mondjuk három házaspár egyszerre jelentkezne érted, mi alapján választanál?- Mind a három családnál eltölte- nék egy-egy hetet. Szempont lenne, hogy vannak-e gyerekeik. Szívesebben venném, ha nem lennék egyedüli. És megérezném, hogy szeretnek-e. Abból, hogy gondoskodnak rólam, hogy fi- gyélnek-e rám.- Van kedvenc ételed? - firtatom.- Igen: a májgaluska leves, a húsleves és a főzelékek.- Előfordult már, hogy valäki direkt a te kedvedért főzte meg válpme- lyiket? \- Pont a kedvemért nem, de kétszer volt már olyan, hogy megkérdezték, ki kér még sültkrumplit, én jelentkeztem és kaptam'. *- Te milyen anya szeretnél lenni?- Egy biztos: nem szeretném, hogy a gyermekem ide kerüljön. Gizella már nem babázik. Nyolcéves volt, amikor kapott egy új babát, de visszaadta a gondozónőnek: köszöni, de adják másnak... A „hallhatatlan” anya Nikoletta ősszel már iskolás lesz. E bejelentése komolyságához illő maga- biztossággal furakszik fel a fotelbe. Egyenes derékkal ül, hátát a támlának dönti. És mesél.- Anyukám meg apukám ittak, ezért kerültem ide, két és fél éves koromban. Van egy bátyám, Viktor, de ó nem van itt. Viktória tizenöt éves, ó itt él, együtt velem. Másik két lánytestvérem pedig már kiköltözött. Az egyik tanítónő, a Balatonnál lakik és dolgozik, a másik, Éva, Vizsolyban van, kocsmás, egy idősebb házaspárnál. Már mindkettejüknél voltam, Évánál minden ünnepben. Nikolettának az anyák napjáról eszébe jut, hogy a régi óvodájában egyszer készítettek ajándékot,,amit át kellett adni az anyukáknak. 0 volt az egyetlen gyerek, akinek nem volt kihez futnia. De ő azért feltalálta magát, s a nővérének, Vikinek nyújtotta át. - Szerintem még mindig őrzi - teszi hozzá büszke örömmel. Niki szeretne családban élni. Leginkább Éváéknál, de állítólag nem lehet. Hogy miért, nem tudja. Rábólint: igen, szeretne egy saját szobát.- De úgy, hogy nekem kettes ágyam legyen - teszi hozzá nyomban. - Régen, a testvéreim mesélték, hogy egy éjszaka háromszor-négyszer is legurultam. A kettes ágy biztonságosabb.- Szoktál rosszat álmodni? - tudakolom.- Igen, legutóbb azt, hogy Évát meg akarták ölni. De hogy kik, arra már nem emlékszem, mert már tavaly volt. Még régebben is álmodtam rosszakat, de akkor Évához bújtam, mert vele aludtam közös kettes ágyon.- El tudnád mondani, hogy milyen az édesanyád?- Nem, mert már nagyon régen látogattak meg a szüleim. Csak arra emlékszem, hogy apu szemüveges, anyu pedig hallhatatlan.- Ezt hogy érted?- Hát úgy, hogy nem értette, amit beszélek, csak úgy, hogy apu közel hajolt, és hangosan a fülébe mondta. Anya akkor még nem ivott Gábor egyfolytában izeg-mozog. Tizenegy múlt, s úgy hét-nyolc éve a Gyermekváros lakója.- Anyukámék nem tudtak eltartani, apukámat pedig sosem ismertem, csak fényképről.- Akkor miért többes számban mondod, hogy nem tudtak eltartani?- Mert volt anyukámnak egy élettársa, de azóta elhagyta. Most pedig hozzáment egy Karcsi bácsihoz. O nem iszik, és leszoktatta anyukámat is, aki régebben alkoholista volt, egy kicsit. De egyiküknek sincs állása. Gábornak van egy féltestvére, mint mondja, majdnem beadták őt is háromévesen az intézetbe, de a nénjéék (az anya családja) nem hagyták. Annyira viszont ők sem élnek olyan jól, hogy még egy gyereket, azaz őt is magukhoz vehetnék a sajátjaik mellé. - Mindezt Gábor rendkívüli megértéssel bizonygatja.- De a szünetekben gyakran vagyok otthon. Szeretek a testvéremmel és az unokatestvéreimmel játszani. Meg jó, hogy Karcsi bácsi magával visz mindenfelé. Hogy hová? Hát, ezt nem szeretem mondani, de a kocsmába, és vesz ezt-azt nekem. Például rá- gót, kólát. És van ott egy kutya, Ke- tyeró. Volt két fia is: Vakeró és Mike- ró. Az egyik tisztára olyan volt, mint az anyja: épp olyan fehér gallér volt elöl a bundáján... Anyám nem mesélt „Anyám mesélt nekem csendben. En így láttam, így képzeltem. Aztán csendben elaludtam Az intézet hálójában.99 (Részlet egy, a miskolci Gyermekvárosban élő kislány verséből) Fotók: Vajda jános- És te, kire hasonlítasz? - akasztom meg a beszédben.- Az apámra egy kicsit. A fényképen a szeme is ilyen, meg a haja színe meg az állása - mutogatja önmagán az „azonosító jeleket”.- Az édesanyáddal szoktál kettesben beszélgetni?- Igen, húsvétkor is.- Miről?- Adott két húszast, és a fülembe súgta, hogy el ne áruljam senkinek.- És édesapádról?- Csak azt mondta, hogy nagy szemét volt, mert ő kitartott mellette, mégis elhagyta, pedig ő akkor még nem is ivott. Gábor a jövőjéről egyet tud biztosan: nem olyan féleséget választ, mint az anyja.- Ha inni mer, hát úgy eldzsapá- lom, hogy elmenjen a kedve tőle. És az biztos, hogy dolgozni fog. Nem ügy, mint az anyám, aki egyik nap elveszi a nagymamám pénzét, másnap meg elmegy hozzá kenyeret kérni.- És ha az édesanyád öregségére rád szorul, s hozzád fordul segítségért?- Akkor nemet mondok, és elküldöm, hogy végre keressen magának állást. Jó lenne felköszönteni Gyula korát kérdeznem sem kell: pi- hegve telepszik le a szobában, futott, mert az intézetben épp a személyi igazolványokat osztották. Szóval tizennégy lesz ez a szőke, törékeny gyerek, akinek arca, szeme koravén.- Már tizenegy éve, hogy beadtak. Mindketten ittak, de azóta apukám már leszokott. Három testvérem van: Gábor iskolás, őt a nagyszüleim vették magukhoz. Ricsi óvódás, ő a szüleimmel él, Anikó már férjezett, ó már börtönben van.- Szünetekben szoktam hazajárni. Sajnos anyukám nem bírja megállni, hogy ne igyon, s folyton azt akarja, hogy hozzak neki italt. Képes meg is verni érte. Vesszővel, szíjjal. Ha nem hozok, hát azért. Apukám is ver. Azért, hogy nehogy merjek hozni, vagy ha hozok, hát azért. És nem csak engem, hanem Ricsikét is.- Mit csinálsz ilyenkor?- Magamhoz ölelem, és elmegyek vele játszani, hogy eltereljem a figyelmét.- Mért jársz haza, ha vernek?- Mert szeretek otthon lenni. Szeretem Ricsikét, az állatainkat, szeretek segíteni a ház körül.- Anyák napján gondolsz az édesanyádra?- Igen, hogy jó lenne felköszönteni. Egyszer épp otthon voltam, Anikóval vettünk neki egy doboz bonbont. Előre örültem. Kár volt. Anyu az ágyon feküdt, magatehetetlenül, részegen, be- gyógyszerezve... Anyakép nélkül Árpád tizenhárom. Bátyja nem egészen egy évvel idősebb.- Apu úgy mondja, hogy anyukám hozott be, a tudta nélkül, amikor ő katona volt - vág bele Árpád. - Nem tudjuk, milyen lehetett az anyánk, lelépett. Lehet, hogy apunak volt róla fényképe, de alighanem mérgében eltépte.- Te kire hasonlíthatsz?- Apura. A testvérem pedig teljesen más. Szoktam nézegetni a vonásait, hogy ő biztosan anyura ütött. A természete is olyan lehet. Verekszik, és nem mindig megbízható... Én? Én nem vagyok verekedés, és őszinte vagyok, akár apu.- Nem is mondott még jót anyukátokra az édesapátok?- Talán ha két mondatot. Például hogy nagyon, de nagyon szeretett táncolni. Meg hogy vidám természetű volt.- Gondolsz anyák napján rá?- Nem, eszembe se jut... „Még csak látni sem akart” Sarolta eddigi élete tizennégy esztendejéből kilencet töltött intézetben. Nem tud, vagy inkább már nem is akar emlékezni az anyjára. Az apjáról is csak annyit: elvált az anyjától. Soha nem látogatták még meg.-Vágynád, hogy családban élj?- Már nem. Nem vagyok magányos, sok barátom van. És van egy nevelőm, akihez különösen ragaszkodom. Huszonnégy éves. Vele mindent meg lehet beszélni.- Édesanyádról mit tudsz?- Néhány hónapja, életemben először, váratlanul levelet kaptam tőle. Hogy felkerült Budapestre, ott él.- Válaszoltál?- Nem. A címét nem írta meg. De elhatároztam, hogy nem is fogom keresni. Ha ő meg tudta tenni, hogy a gyerekét beadja, és még csak látni sem akart... Én erre nem lennék soha képes. Én saját magam fogom a gyerekemet felnevelni. Én már idenőttem A tizenöt éves Renáta születése után nyomban állami gondoskodásba került. Fogalma sincs, hogy kik a szülei. Két évvel ezelőttig azt sem sejtette, hogy létezik egy testvére.- 0 egy másik otthonban élt, és nevelőszülőkhöz került. Az örökbefogadáshoz nyomoztak az adatai után, úgy derült ki, hogy én is létezem. Akkor a GYTVI-ben összehoztak számunkra egy találkozást. Azóta, levelezünk, bár egyre ritkábban ír. Ó jól érzi magát: sok barátja van, a nevelószüleinek kiét saját gyerekük van és öt másikat nevelnek.- Szeretnéd, ha téged is magukhoz vennének?- Nem. Soha egy percig sem vágytam el innen. Egyszer konkrétan fel is merült a lehetőség, de én nemet mondtam. Én már idenőttem, itt vannak azok, akik felneveltek. Megvolt itt mindenem... Anyák napján? Mindig adok ajándékot a nevelőimnek. Talán jobb is, hogy nem ismerem az anyámat, mert akkor lehet, hogy vágynék utána...
