Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-13 / 110. szám
Gyermekkorom folyója: a Sajó A Sajó, amikor partján márt zöldülni kezdenek a fűzfák Már abban a korban élek, amikor az ember lefelé ballagva a dombról, sűrűn visszatekint. „Kenyerem javát megettem”, idézem ezt a nagyon szép mondásunkat, amely nekem nemcsak az élet múlását, de a magyar ember kenyérszeretetét is jelenti! Már több van mögöttem, mint előttem, - szoktam mondani a barátaimnak, - ha az ember meglépi az ötvenet, akkor már tud valamit az életről! Közhelynek hangzik, de igaz! Immár nyugdíjasán sok időm van elmélkedni, visszagondolni, mert nekem már nem dudál a busz, amely a bányába vitt, nekem már nem kell „siktába” menni többé! Sűrűn visszatekintek, sokszor mesélek kisunokáimnak a soha vissza nem térő gyermekkoromról. Erdőről, mezőről, a gyepről (errefelé pást), s Sajóról mesélek nekik. Akkor még nem a tévé előtt ültünk naphosszat, hanem a harmadik határ fogott meg bennünket! Ismertük az erdőt, tudtuk hol, melyik fán milyen madár fészkel, melyik fán lakmároz- nak a szarvasbogarak. Vad kiscsikó- ként, mezítláb futkostunk a mezőn tavasszal, a jó porhanyós fekete földön. Vad focicsatákat vívtunk rongylabdával a gyepen. A Szent-György virág jellegzetes illatát - ha rá gondolok - most is érzem, amit a tavaszi szántókon szedtünk! Mégis a Sajó volt a legkedvesebb hely, - a Füzes így hívtuk a holt Sajót, ahol álló, sekély víz, fűzek, nyárfák vártak minket, no meg a bíbicek. A vízben aranyhalak, csíkok, csukák és békák úsztak. Fűzfavesszőből „kicsapót” csináltunk, és azzal - négyen-öten tolva a víz fenekén - halásztunk. Hat-nyolc ernes halacskákat, csíkot (ettől a haltól ered errefelé a csíkos káposzta fogalom) fogtuk és egy rossz vödörben haza vittük. Otthon aztán bedobtuk a kútba a halakat, mert valamelyik felnőtt huncut azt mondta, hogy ott majd megnő. Volt is aztán anyámtól „a frász törjön ki”, mikor felhúzta a halat megdögölve. Ilyenkor aztán ajánlatosabb volt visszamenni jó időre a Sajóra, megvárni amíg Apám lábszíja lehiggad. A lábszíj apám cipész munkaeszköze volt, de elég sokszor a nadrágom kiporolására is szolgált. Emlékezetes marad ez a porolás, mert olyankor mindig a nadrágban voltam! Gyermekkoromban sem volt tisztavizű a Sajó. Időközönként piszkos és kátrányos volt, de mi rendületlenül fürödtünk benne. Ott láttam először merítőhálóval halat fogni egy utcabeli embert, Kiss Feri bácsit! Azután ha láttuk ballagni estefelé a folyóra, hátán a merítőhálóval, összesúgtunk, mi gyerekek, „megy az öreg vizet szűrni!”. Amikor mostanában olvastam róla, hogy újra van hal a Sajóban, mindig a Feri bácsijutott az eszembe, hogy ballagott a folyó felé a leszálló nap fényében. Már sok éve, hogy az égi vizeken halászik az Öreg. Akkor - kicsi gyerekként - el sem tudtam képzelni, hogy honnan ered az akkor még bővizű folyó. Mindig azt hittem, hogy valahol Miskolc felett nagy tavak vannak és onnan csordogál. Nekem akkor a világ vége valahol Miskolc fölött volt, túl a nagy tavakon! Mikor aztán a tavaszi nagy áradáskor magasan megtelt a széles meder, a partján állva ál- mélkodtam: ez most aztán honnan jön? A határ a szülőfalum mellett és körül, sőt az erdő is érdekes, száraz medrekkel volt szabdalva. Egyszer- kétszer láttam olyat is, hogy ezekben a medrekben, - pl. a falu végi szárazhíd alatt is - víz folyt. Valahonnan Ónod felől, az erdőn át is feljött egészen a Heczel Bálint bátyám háza hátáig is. Bizonyára ezek voltak a Sajó utolsó emléktúrái, felidézve a régi szép időket, amikor még szabadon barangolt az egész vidékünkön. Ma már tudom, hogy ezért voltak azok a különös medrek mindenütt. Hát ilyen nagy és félelmetes tudott lenni a gyermekkorom Sajója. Úszni is megtanított minket - no nem az úszómester - hanem a szükség. Amikor a mélybe merészkedtünk, és hirtelen eltűnt a lábunk alól a kavicsos meder, - nos, akkor aztán ki kellett csápolni onnan! Néhány vízkóstolós rémült csápolás után én is megtanultam úszni, de a mai napig csak a gyorsúszás megy! Később kitágult a világ, a sorsom elvitt arra a gyönyörű vidékre, ahol gyermekkorom folyója fakad. Én nem az értől az óceánig jutottam el, hanem a folyó derekától a születése helyéig. A Sajó a Szlovák Érchegységben fakad, ahol még úgy hívják: Slaná. Körülbelül 40-42 forrásból lesz ér, majd tiszta, iható, csobogó hegyi patak. A patakok szorgosan rohannak lefelé, hogy Rozsnyó alatt már folyócskává egyesüljenek. Sokszor gyönyörködtem ezekben a tiszta, pisztrángok hadát nevelő patakokban. Maga a Slaná, mint kezdő patak az 1477 m magas Stolica (Szék) hegy oldalában fakad a Murányi fennsík közelében. Murány környékén mészkő hegyekből fakadnak azok a források, amelyek a Murányi patakot táplálják. Nagy-Rőcén (Renica) a város közepén a híd alatt már sebesfolyású, kristálytiszta patak fut, sok pisztrángot nevelve. De sokszor álltam ezen a hídon, elmélázva azon, hogy hogyan lesz ebből a tiszta patakból piszkos vizű Sajó? A magyar határig a sok patak (szlovákul: potok) úgymint: Slaná, a Murányi, a Keleti-Turiec, Nyuga- ti-Turiec, Csetneki, Kalosa, Blh, Rimává, a Hárskúti patak egyesül. Én leginkább a Hárskúti patakot irigyeltem, ő mindig láthatja azt az ember és természet által alkotott csodát, amit úgy hívnak, hogy Kraszna- Horka vára. Ez a büszkén álló vár - történelmünk egy jeles darabja. Felejthetetlen emlékműve annak a kornak, amikor a szlovák és a magyar békében, egymást tisztelve és segítve tudott élni e szép tájon évszázadokon át. Bevallom őszintén, ha tárogatón játszva hallom ezt a gyönyörű, történelmet idéző dalt, bizony könny gyűlik a szemembe! A Rozsnyóig iható tisztaságú folyócskát, a közeli Gömörhorkai Papírgyár erősen szennyezte. Innen már „haldokolva”, sokszor vastag fehér habbal a hátán futott „magyarba” a folyó! Azóta már leállt a gyár és újra kezd élni a folyó! A halas és a folyó élővilága újra követik az élet ősi törvényét! Még egy kedves adalék: a Betlé- ri kastély kertjén is folyt keresztül régen egy kis patakocska, ő is a Sla- ná-Sajóba igyekezett! Ezt a kastélyt is megcsodáltam egy párszor, hozzá hasonlót, kicsit szegényesebbet Tá- piószelén láttam a közelmúltban. Ott is, itthon is történelmünk egy-egy darabkáját őrzik. Dicséret a gondolatnak, és a kéznek, amely létrehozta ezeket a múzeumokat! Az, hogy Sajó azt jelenti: Savas, jó víz. Ha az én gyermekkoromban nem is volt az, én tudom, hogy a történelem során az volt. Én ittam ezen források vizét! A Murányi fennsík alatt fakadó patak egyike egy szlovák jóbarátom kertje végén iramlik lefelé. Módomban áll minden évben megkóstolni most is. Az innen Récére ivóvíznek bevezetett víz felejthetetlen számomra, olyan jó vizet még soha, sehol nem ittam. Értékrendemben így áll: ha azt mondanák ezután, választanom kell a szlovák sör és a Rőcei ivóvíz között, én biztosan a vizet választanám inni életem végéig! Savas - jó víz = Sajó. Hogyne lenne az, amikor a Tomaaljai kastélykertben fakadó csevicét is ő fogadta be. De sokszor hoztam haza a családomnak 5 literes kannákban. A Rimává patak sok ágból áll, de az egyik ágának a végén a Tiszolc menti csevice forrás buzog fel, jóízű, hideg innivalót adva az arra járóknak. Ez is a Sajóba fut le végül. Hálás vagyok a sorsnak, hogy én is sokszor járhattam arra! Mostanában, ha végiggondolom a gyermekkorom emlékeit, arra is szoktam gondolni, vajon miért nem tudják a tőlem okosabbak, hogy nemcsak a Sajó, a Hernád és még sok folyó köt össze bennünket, hanem a nyelvünk közös szavai, a szokásaink, a történelmünk is! Miért ne lehetnénk újra jó barátok, hiszen itt élnek szlovák nevű magyarok, és ott élnek magyar nevű szlovákok (sokukkal csak szlovákul tudtam már beszélgetni.) Különben is úgy el vagyunk már keveredve egymással! Miért ne lehetne a szlovákoknak Balatonjuk, Alföldjük, hiszen szeretik, és miért ne lehetne nekünk Alacsony és Magas Tátránk, hiszen mi is szeretjük!! A hétköznapi emberekben él a barátság vágya, engedni kellene! Nem lettem én kevesebb azáltal, hogy megtanultam a nyelvüket, és a szlovák is gazdagabb azáltal, ha beszél magyarul! Meg kellene tisztulnunk a szennytől, úgy ahogy mostanában gyermekkorom folyója a Sajó. Gál Mihály Bogács □ OVISOK HÁZIÁLLATNÉZŐBEN. A végre meleggé vált időjárás tartósabb kintmaradásra csábítja az ovisokat is. Nemcsak az óvoda udvarát tölti be vidám kacagásuk, hanem kisebb kirándulásokat is tesznek. Az ózdi Alkotmány Úti Óvoda középső csoportos gyermekeit éppen háziállat nézőben találtuk a város Farkaslyuk felé eső részében. Út közben nemcsak kiskutyát és macskát láttak, hanem pici, sárga naposcsibét, kecskét és még kiskacsákat is. Puskáné Murányi Gabriella, Magyari Piroska és Ruszoly Rita óvónők alig tudták őket a kerítéstől elvezetni. Merthogy ők ilyet még soha nem láttak. ■ □ FELFÖLDI FOTOGRÁFUSOK KIÁLLÍTÁSA. 1990-ben egy maroknyi fotográfus megalakította a Felföldi Fotográfusok Szövetségét. Lakóhelyük Sajókeresz- túr, Ózd, Miskolc, Kazincbarcika, Sajógal- góc, Ormosbánya, de vannak közöttük Kassán, Budakeszin, Budapesten, Ajkán élő művészek is. Mint Bánóczi Lászlótól, a szövetség tagjától megtudtuk, azt tűzték ki célul, hogy összefogják azokat a fotográfusokat, akik művészi szinten művelik a fotográfia különböző ágait. Szerepeltek már képeikkel Lengyelországtól Franciaországig és Írországtól Romániáig. Az országos és nemzetközi pályázatokon elért sikereik után fontosnak tartották, hogy szűkebb környezetükben is bemutassák műveiket. A kiállítás a putnoki Holló László Galériában tekinthető meg május 23-ig.-Hon Infórűm 3 □ KELLENE A GYALOGOSHÍD, MÉGIS ELSZÁLLÍTJÁK? Sajószentpéteren a Kristály étterem előtt „pihen” rendeltetése szerinti hasznosítására várva egy gyalogoshíd, amely a mellette lévő kőhíd mellé beépítve csökkentené a balesetveszélyt a városon átvezető főút eme kritikus szakaszán. A hidat ingyen kapta a város a közúti igazgatóságtól. Beépítése már Sajószentpéter önkormányzatára vár(na). Az eredeti költségek szerint ehhez 3 millióra, jelenleg 4,5-5 millió forintra volna szükség. A testületi döntés szerint viszont nem jut rá pénz, így elképzelhető, hogy az állami közútkezelő kht. elszállítja a hidat. Fogyóban van Borsod- Abaúj-Zemplén megye lakossága. Ennek egyik nyilvánvaló oka a népszaporulat alacsony szintje, a másik azonban az utóbbi öt-tíz évben tapasztalható elvándorlás. A munkahelyek számának, ezzel együtt a kereseti lehetőségek drasztikus csökkenése arra készteti az aktív korban lévőket, hogy szétnézzenek az országban, hol találnak jobb megoldást. Ennek van egy másik, szomorú következménye is. Nemcsak a lakosság létszámának mennyiségi csökkenése a gond, hanem a minőségi átrendeződés is. Természetesen a magasan kvalifikált, szakképzett, diplomás fiatal, középkorú munkavállaló hamarabb talál munkahelyet az országban, mint a szakképzetlen ember. Ennek egyenes következménye, hogy az utóbbiak maradnak, pontosabban kénytelenek maradni. Be kell vallanom: nem tudom elítélni azt a fiatal mérnököt, közgazdászt, aki azért megy el, mert a fővárosban kétszeres, szerencsésebb esetben háromszoros jövedelemre tehet szert, mint megyénkben. Nem ítélem el, de lokálpatriótaként szomorú vagyok miatta. Meggyőződésem ugyanis: még a legrámenősebb kaNagy Zoltán pita listának is az az érdeke, hogy alkalmazottai a lehető legtöbbet produkálják a cég érdekében. Egészen biztos, hosszú távon reménytelen vállalkozás a fővárosi, nyugati országrészhez viszonyítva harmadnyi javadalmazásért magas teljesítményt várni az északkeleti régióban. Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor a minap részt vehettem a B.-A.-Z. Megye Budapesti Baráti Körének szépen sikerült rendezvényén. A kör léte valóságos csoda, hiszen 1981 óta, azaz 16 éve folyamatosan működik, havonta tart rendezvényeket, nyaranta pedig négy-öt kirándulást szervez „óhazába", mármint megyénkbe. Mindezt pedig teszik önerőből, különösebb pénzügyi támogatás nélkül. A kezdeményezés nem egyedülálló, hiszen éppenséggel a Sárospataki Öregdiákok összejöveteleiből ágaIgen, a szó legnemesebb és legkonstruktívabb értelmében. Méginkább felelősségérzet a szűkebb hazáért, tájért, ahol születtek az időközben kis haKötődések zott el, gyarapodott tovább azzal együtt, hogy a régi diákok, a patakiak, a mezőkövesdiek és a miskolciak is változatlanul tartják rendszeres összejöveteleiket. Nosztalgia, vagy megyei, miskolci lobbi ez a baráti kör? Bizonyára is-is. Hál' istennek ezek a megyénkből elszármazottak nem felejtik múltjukat. Érdekli őket szülővárosuk, szülőfalujuk alakulása. Szeretnek hazalátogatni, akkor is, amikor már eltávoztak az élők sorából a nagyszülők, a szülők, a rokonok. Szívesen jönnek „honi" rendezvényeinkre, a baráti kör motorját, Nagy Károly jogászt itthon üdvözölhetjük minden jelesebb alkalommal. Nosztalgia? zánk más részeibe szakadt borsodiak, abaújiak, zempléniek, miskolciak szívében. A kör tizenhat éves tevékenységének legfőbb vonulata a kapcsolat- tartás a szülőfölddel. Segítenek is, mai divatos szóval mondva lobbiznak értünk. Elsősorban nem gaz- ’ dasági területen, bár erre is volt már példa, hanem inkább a kulturális életben. Ha miskolci művészek, megyebeli intézmények szerepelnek Budapesten, őket mindig ott találjuk a nézők, hallgatók táborában. Büszkén és szívesen képviselik megyénket fővárosi megmozdulásokon. A kapcsolatok ápolásának bizonysága a kulturális bemutatkozások sora. Barátaink kezdeményezték a miskolci, a matyó hetet Budapesten. Több középiskolát is meghívtak kulturális bemutatkozásra. Lapunknak, az Észak-Magyar- országnak ugyancsak adatott lehetősége egy baráti találkozóra. Városaink polgármesterei közül már többen tájékoztatták az elszármazottakat a helyi újdonságokról. Igaz, a baráti kör rendezvényein többségében az idősek vesznek részt. Van azonban egy új fejlemény: a XVI. kerületben, a Dózsa Művelődési Házban zömmel a Miskolci Egyetemen végzett fiatalokból alakult egy új Borsodi Baráti Kör a matyóság szülötte, Orosz Mária vezetésével. Ők egyenlőre az egymással való kapcsolattartást, segítést tartják fő feladatuknak. Egy ilyen baráti találkozón kérdezte tőlem egy fiatal mérnökember: Mi újság Miskolcon, alakul-e már olyan értelmes, új vállalkozás, ahol érdemes lenne munkát vállalni? Kisebbek is, nagyobbak is vannak, formálódnak - válaszoltam. Lehetnek még megtartó, talán visz- szahívó erők is.