Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-13 / 110. szám

Gyermekkorom folyója: a Sajó A Sajó, amikor partján márt zöldülni kezdenek a fűzfák Már abban a korban élek, amikor az ember lefelé ballagva a dombról, sű­rűn visszatekint. „Kenyerem javát megettem”, idézem ezt a nagyon szép mondásunkat, amely nekem nem­csak az élet múlását, de a magyar ember kenyérszeretetét is jelenti! Már több van mögöttem, mint előttem, - szoktam mondani a ba­rátaimnak, - ha az ember meglépi az ötvenet, akkor már tud valamit az életről! Közhelynek hangzik, de igaz! Immár nyugdíjasán sok időm van elmélkedni, visszagondolni, mert ne­kem már nem dudál a busz, amely a bányába vitt, nekem már nem kell „siktába” menni többé! Sűrűn visszatekintek, sokszor mesélek kisunokáimnak a soha vissza nem térő gyermekkoromról. Erdőről, mezőről, a gyepről (errefelé pást), s Sajóról mesélek nekik. Ak­kor még nem a tévé előtt ültünk nap­hosszat, hanem a harmadik határ fo­gott meg bennünket! Ismertük az er­dőt, tudtuk hol, melyik fán milyen madár fészkel, melyik fán lakmároz- nak a szarvasbogarak. Vad kiscsikó- ként, mezítláb futkostunk a mezőn tavasszal, a jó porhanyós fekete föl­dön. Vad focicsatákat vívtunk rongy­labdával a gyepen. A Szent-György virág jellegzetes illatát - ha rá gon­dolok - most is érzem, amit a tava­szi szántókon szedtünk! Mégis a Sajó volt a legkedvesebb hely, - a Füzes így hívtuk a holt Sajót, ahol álló, sekély víz, fűzek, nyárfák vártak minket, no meg a bí­bicek. A vízben aranyhalak, csíkok, csukák és békák úsztak. Fűzfa­vesszőből „kicsapót” csináltunk, és azzal - négyen-öten tolva a víz fe­nekén - halásztunk. Hat-nyolc ern­es halacskákat, csíkot (ettől a hal­tól ered errefelé a csíkos káposzta fo­galom) fogtuk és egy rossz vödörben haza vittük. Otthon aztán bedobtuk a kútba a halakat, mert valamelyik felnőtt huncut azt mondta, hogy ott majd megnő. Volt is aztán anyámtól „a frász törjön ki”, mikor felhúzta a ha­lat megdögölve. Ilyenkor aztán aján­latosabb volt visszamenni jó időre a Sajóra, megvárni amíg Apám lábszí­ja lehiggad. A lábszíj apám cipész munkaeszköze volt, de elég sokszor a nadrágom kiporolására is szolgált. Emlékezetes marad ez a porolás, mert olyankor mindig a nadrágban voltam! Gyermekkoromban sem volt tisz­tavizű a Sajó. Időközönként piszkos és kátrányos volt, de mi rendületle­nül fürödtünk benne. Ott láttam elő­ször merítőhálóval halat fogni egy utcabeli embert, Kiss Feri bácsit! Azután ha láttuk ballagni este­felé a folyóra, hátán a merítőhálóval, összesúgtunk, mi gyerekek, „megy az öreg vizet szűrni!”. Amikor mos­tanában olvastam róla, hogy újra van hal a Sajóban, mindig a Feri bá­csijutott az eszembe, hogy ballagott a folyó felé a leszálló nap fényében. Már sok éve, hogy az égi vizeken ha­lászik az Öreg. Akkor - kicsi gyerekként - el sem tudtam képzelni, hogy honnan ered az akkor még bővizű folyó. Mindig azt hittem, hogy valahol Miskolc fe­lett nagy tavak vannak és onnan csordogál. Nekem akkor a világ vége va­lahol Miskolc fölött volt, túl a nagy tavakon! Mikor aztán a tavaszi nagy áradáskor magasan megtelt a széles meder, a partján állva ál- mélkodtam: ez most aztán honnan jön? A határ a szülőfalum mellett és körül, sőt az erdő is érdekes, száraz medrekkel volt szabdalva. Egyszer- kétszer láttam olyat is, hogy ezek­ben a medrekben, - pl. a falu végi szárazhíd alatt is - víz folyt. Vala­honnan Ónod felől, az erdőn át is fel­jött egészen a Heczel Bálint bátyám háza hátáig is. Bizonyára ezek vol­tak a Sajó utolsó emléktúrái, felidéz­ve a régi szép időket, amikor még szabadon barangolt az egész vidé­künkön. Ma már tudom, hogy ezért voltak azok a különös medrek min­denütt. Hát ilyen nagy és félelmetes tu­dott lenni a gyermekkorom Sajója. Úszni is megtanított minket - no nem az úszómester - hanem a szük­ség. Amikor a mélybe merészked­tünk, és hirtelen eltűnt a lábunk alól a kavicsos meder, - nos, akkor az­tán ki kellett csápolni onnan! Néhány vízkóstolós rémült csápo­lás után én is megtanultam úszni, de a mai napig csak a gyorsúszás megy! Később kitágult a világ, a sorsom elvitt arra a gyönyörű vidékre, ahol gyermekkorom folyója fakad. Én nem az értől az óceánig jutottam el, hanem a folyó derekától a születése helyéig. A Sajó a Szlovák Érchegységben fakad, ahol még úgy hívják: Slaná. Körülbelül 40-42 forrásból lesz ér, majd tiszta, iható, csobogó hegyi pa­tak. A patakok szorgosan rohannak lefelé, hogy Rozsnyó alatt már fo­lyócskává egyesüljenek. Sokszor gyö­nyörködtem ezekben a tiszta, piszt­rángok hadát nevelő patakokban. Maga a Slaná, mint kezdő patak az 1477 m magas Stolica (Szék) hegy oldalában fakad a Murányi fennsík közelében. Murány környékén mészkő he­gyekből fakadnak azok a források, amelyek a Murányi patakot táplál­ják. Nagy-Rőcén (Renica) a város kö­zepén a híd alatt már sebesfolyású, kristálytiszta patak fut, sok piszt­rángot nevelve. De sokszor álltam ezen a hídon, elmélázva azon, hogy hogyan lesz eb­ből a tiszta patakból piszkos vizű Sa­jó? A magyar határig a sok patak (szlovákul: potok) úgymint: Slaná, a Murányi, a Keleti-Turiec, Nyuga- ti-Turiec, Csetneki, Kalosa, Blh, Ri­mává, a Hárskúti patak egyesül. Én leginkább a Hárskúti patakot irigyeltem, ő mindig láthatja azt az ember és természet által alkotott cso­dát, amit úgy hívnak, hogy Kraszna- Horka vára. Ez a büszkén álló vár - történelmünk egy jeles darabja. Felejthetetlen emlékműve annak a kornak, amikor a szlovák és a ma­gyar békében, egymást tisztelve és segítve tudott élni e szép tájon év­századokon át. Bevallom őszintén, ha tárogatón játszva hallom ezt a gyönyörű, tör­ténelmet idéző dalt, bizony könny gyűlik a szemembe! A Rozsnyóig iható tisztaságú fo­lyócskát, a közeli Gömörhorkai Pa­pírgyár erősen szennyezte. Innen már „haldokolva”, sokszor vastag fe­hér habbal a hátán futott „magyar­ba” a folyó! Azóta már leállt a gyár és újra kezd élni a folyó! A halas és a folyó élővilága újra követik az élet ősi tör­vényét! Még egy kedves adalék: a Betlé- ri kastély kertjén is folyt keresztül régen egy kis patakocska, ő is a Sla- ná-Sajóba igyekezett! Ezt a kastélyt is megcsodáltam egy párszor, hozzá hasonlót, kicsit szegényesebbet Tá- piószelén láttam a közelmúltban. Ott is, itthon is történelmünk egy-egy darabkáját őrzik. Dicséret a gondo­latnak, és a kéznek, amely létrehoz­ta ezeket a múzeumokat! Az, hogy Sajó azt jelenti: Savas, jó víz. Ha az én gyermekkoromban nem is volt az, én tudom, hogy a tör­ténelem során az volt. Én ittam ezen források vizét! A Murányi fennsík alatt fakadó patak egyike egy szlo­vák jóbarátom kertje végén iramlik lefelé. Módomban áll minden évben megkóstolni most is. Az innen Ré­cére ivóvíznek bevezetett víz felejt­hetetlen számomra, olyan jó vizet még soha, sehol nem ittam. Érték­rendemben így áll: ha azt mondanák ezután, választanom kell a szlovák sör és a Rőcei ivóvíz között, én biz­tosan a vizet választanám inni éle­tem végéig! Savas - jó víz = Sajó. Hogyne len­ne az, amikor a Tomaaljai kastély­kertben fakadó csevicét is ő fogadta be. De sokszor hoztam haza a csa­ládomnak 5 literes kannákban. A Rimává patak sok ágból áll, de az egyik ágának a végén a Tiszolc menti csevice forrás buzog fel, jóí­zű, hideg innivalót adva az arra já­róknak. Ez is a Sajóba fut le végül. Hálás vagyok a sorsnak, hogy én is sokszor járhattam arra! Mosta­nában, ha végiggondolom a gyermek­korom emlékeit, arra is szoktam gon­dolni, vajon miért nem tudják a tő­lem okosabbak, hogy nemcsak a Sa­jó, a Hernád és még sok folyó köt össze bennünket, hanem a nyelvünk közös szavai, a szokásaink, a törté­nelmünk is! Miért ne lehetnénk újra jó bará­tok, hiszen itt élnek szlovák nevű magyarok, és ott élnek magyar ne­vű szlovákok (sokukkal csak szlová­kul tudtam már beszélgetni.) Külön­ben is úgy el vagyunk már kevered­ve egymással! Miért ne lehetne a szlovákoknak Balatonjuk, Alföldjük, hiszen szere­tik, és miért ne lehetne nekünk Ala­csony és Magas Tátránk, hiszen mi is szeretjük!! A hétköznapi emberekben él a ba­rátság vágya, engedni kellene! Nem lettem én kevesebb azáltal, hogy megtanultam a nyelvüket, és a szlo­vák is gazdagabb azáltal, ha beszél magyarul! Meg kellene tisztulnunk a szennytől, úgy ahogy mostanában gyermekkorom folyója a Sajó. Gál Mihály Bogács □ OVISOK HÁZIÁLLATNÉZŐ­BEN. A végre meleggé vált időjá­rás tartósabb kintmaradásra csá­bítja az ovisokat is. Nemcsak az óvo­da udvarát tölti be vidám kacagá­suk, hanem kisebb kirándulásokat is tesznek. Az ózdi Alkotmány Úti Óvoda középső csoportos gyermeke­it éppen háziállat nézőben találtuk a város Farkaslyuk felé eső részé­ben. Út közben nemcsak kiskutyát és macskát láttak, hanem pici, sár­ga naposcsibét, kecskét és még kis­kacsákat is. Puskáné Murányi Gab­riella, Magyari Piroska és Ruszoly Rita óvónők alig tudták őket a ke­rítéstől elvezetni. Merthogy ők ilyet még soha nem láttak. ■ □ FELFÖLDI FOTOGRÁFUSOK KIÁLLÍTÁSA. 1990-ben egy maroknyi fo­tográfus megalakította a Felföldi Fotográ­fusok Szövetségét. Lakóhelyük Sajókeresz- túr, Ózd, Miskolc, Kazincbarcika, Sajógal- góc, Ormosbánya, de vannak közöttük Kas­sán, Budakeszin, Budapesten, Ajkán élő művészek is. Mint Bánóczi Lászlótól, a szö­vetség tagjától megtudtuk, azt tűzték ki cé­lul, hogy összefogják azokat a fotográfuso­kat, akik művészi szinten művelik a fo­tográfia különböző ágait. Szerepeltek már képeikkel Lengyelországtól Franciaorszá­gig és Írországtól Romániáig. Az országos és nemzetközi pályázatokon elért sikereik után fontosnak tartották, hogy szűkebb környezetükben is bemutassák műveiket. A kiállítás a putnoki Holló László Galéri­ában tekinthető meg május 23-ig.-Hon Infórűm 3 □ KELLENE A GYALOGOSHÍD, MÉGIS ELSZÁLLÍTJÁK? Sajószentpéteren a Kris­tály étterem előtt „pihen” rendeltetése sze­rinti hasznosítására várva egy gyalogoshíd, amely a mellette lévő kőhíd mellé beépítve csökkentené a balesetveszélyt a városon át­vezető főút eme kritikus szakaszán. A hidat ingyen kapta a város a közúti igazgatóság­tól. Beépítése már Sajószentpéter önkor­mányzatára vár(na). Az eredeti költségek szerint ehhez 3 millióra, jelenleg 4,5-5 mil­lió forintra volna szükség. A testületi döntés szerint viszont nem jut rá pénz, így elkép­zelhető, hogy az állami közútkezelő kht. el­szállítja a hidat. Fogyóban van Borsod- Abaúj-Zemplén megye la­kossága. Ennek egyik nyil­vánvaló oka a népszapo­rulat alacsony szintje, a másik azonban az utóbbi öt-tíz évben tapasztalható elvándorlás. A munkahe­lyek számának, ezzel együtt a kereseti lehetősé­gek drasztikus csökkenése arra készteti az aktív kor­ban lévőket, hogy szétnéz­zenek az országban, hol találnak jobb megoldást. Ennek van egy másik, szo­morú következménye is. Nemcsak a lakosság lét­számának mennyiségi csökkenése a gond, ha­nem a minőségi átrende­ződés is. Természetesen a magasan kvalifikált, szak­képzett, diplomás fiatal, középkorú munkavállaló hamarabb talál munkahe­lyet az országban, mint a szakképzetlen ember. En­nek egyenes következmé­nye, hogy az utóbbiak ma­radnak, pontosabban kénytelenek maradni. Be kell vallanom: nem tudom elítélni azt a fiatal mérnö­köt, közgazdászt, aki azért megy el, mert a fővárosban kétszeres, szerencsésebb esetben háromszoros jöve­delemre tehet szert, mint megyénkben. Nem ítélem el, de lokálpatriótaként szomorú vagyok miatta. Meggyőződésem ugyanis: még a legrámenősebb ka­Nagy Zoltán pita listának is az az érde­ke, hogy alkalmazottai a lehető legtöbbet produkál­ják a cég érdekében. Egé­szen biztos, hosszú távon reménytelen vállalkozás a fővárosi, nyugati ország­részhez viszonyítva har­madnyi javadalmazásért magas teljesítményt várni az északkeleti régióban. Ezek a gondolatok foglal­koztattak, amikor a minap részt vehettem a B.-A.-Z. Megye Budapesti Baráti Körének szépen sikerült rendezvényén. A kör léte valóságos csoda, hiszen 1981 óta, azaz 16 éve fo­lyamatosan működik, ha­vonta tart rendezvényeket, nyaranta pedig négy-öt ki­rándulást szervez „óhazá­ba", mármint megyénkbe. Mindezt pedig teszik ön­erőből, különösebb pénz­ügyi támogatás nélkül. A kezdeményezés nem egye­dülálló, hiszen éppenség­gel a Sárospataki Öregdiá­kok összejöveteleiből ága­Igen, a szó legnemesebb és legkonstruktívabb értel­mében. Méginkább fele­lősségérzet a szűkebb ha­záért, tájért, ahol szület­tek az időközben kis ha­Kötődések zott el, gyarapodott tovább azzal együtt, hogy a régi diákok, a patakiak, a me­zőkövesdiek és a miskol­ciak is változatlanul tartják rendszeres összejövetelei­ket. Nosztalgia, vagy megyei, miskolci lobbi ez a baráti kör? Bizonyára is-is. Hál' istennek ezek a megyénk­ből elszármazottak nem felejtik múltjukat. Érdekli őket szülővárosuk, szülő­falujuk alakulása. Szeret­nek hazalátogatni, akkor is, amikor már eltávoztak az élők sorából a nagyszü­lők, a szülők, a rokonok. Szívesen jönnek „honi" rendezvényeinkre, a bará­ti kör motorját, Nagy Ká­roly jogászt itthon üdvö­zölhetjük minden jelesebb alkalommal. Nosztalgia? zánk más részeibe szakadt borsodiak, abaújiak, zempléniek, miskolciak szívében. A kör tizenhat éves tevékenységének leg­főbb vonulata a kapcsolat- tartás a szülőfölddel. Se­gítenek is, mai divatos szó­val mondva lobbiznak ér­tünk. Elsősorban nem gaz- ’ dasági területen, bár erre is volt már példa, hanem inkább a kulturális életben. Ha miskolci művészek, megyebeli intézmények szerepelnek Budapesten, őket mindig ott találjuk a nézők, hallgatók táborá­ban. Büszkén és szívesen képviselik megyénket fővá­rosi megmozdulásokon. A kapcsolatok ápolásának bizonysága a kulturális be­mutatkozások sora. Bará­taink kezdeményezték a miskolci, a matyó hetet Budapesten. Több közép­iskolát is meghívtak kultu­rális bemutatkozásra. La­punknak, az Észak-Magyar- országnak ugyancsak ada­tott lehetősége egy baráti találkozóra. Városaink pol­gármesterei közül már töb­ben tájékoztatták az elszár­mazottakat a helyi újdon­ságokról. Igaz, a baráti kör rendez­vényein többségében az idősek vesznek részt. Van azonban egy új fejlemény: a XVI. kerületben, a Dózsa Művelődési Házban zöm­mel a Miskolci Egyetemen végzett fiatalokból alakult egy új Borsodi Baráti Kör a matyóság szülötte, Orosz Mária vezetésével. Ők egyenlőre az egymással való kapcsolattartást, segí­tést tartják fő feladatuknak. Egy ilyen baráti találko­zón kérdezte tőlem egy fi­atal mérnökember: Mi új­ság Miskolcon, alakul-e már olyan értelmes, új vállalkozás, ahol érdemes lenne munkát vállalni? Ki­sebbek is, nagyobbak is vannak, formálódnak - válaszoltam. Lehetnek még megtartó, talán visz- szahívó erők is.

Next

/
Oldalképek
Tartalom