Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-10 / 108. szám

Május 10., Szombat ÉM-köszöntő ÉM-hétvége III □ Jeles mondások Miskolcról Brackó István A Magyar Huszárhoz címzett vendégfogadó a kocsonyába fa­gyott, pislogó békáról híresült el. A pallosjogú város legneve­zetesebb bakója, Péter mester az Egetópáston sütögette a bo­szorkányokat. A lábbelikészí­tők felszaporodása miatt a te­kintetes elöljáróság nem adott ki több iparűzési engedélyt, így lett Miskolc a 999 csizma­dia városa. Az első céhet 1508- ban mégis a mészárosok alapí­tották. A piaci sokadalom messze földön híres étke a la- cipecsenye, s a fehér cipó volt. Bozena Nemcoma cseh írónő 1851-ben járt a Búza téren: „Minden szerdán van vásár és a miskolci vásárok nagyon né­pesek... Oldalt vannak a bor és pálinka sátrak. Ott sütik nyárson a sertéshúst, marha­sültet, szalonnát, a májashur­kát és levest is főznek.” Egy 1800-ban keltezett köl­temény így sommáz: „El-lehet hát ezt mondani: A Ki nem vólt Miskolczon, Nem tudja a Boldogságot hol ülhet a fő pólczon.” Prókátor Nemes Szrogh Sámuel nemcsak a ku­lináris örömökre gondolt, ami­kor a városnak javait emleget­te föl. Archaikusán veretes so­rai tömören összegeznek: „Van jó levegője: Vize, melyen van­nak sok Malmok. Úgy rendel­tettek strázsául körülte a szép Halmok, Hogy Kaput is for­máljanak Lakossai számára, Kenyeret is teremjenek, s lé­gyenek Borok tára. Itt az Avas, az Angyal-völgy, Tetem­vár és Bábonyibérc Olly Kint- set tart, mely könnyebben ád pénzt, mint az arany-érc.” A kallót, vasverő hámort, terményőrlő követ hajtó Szinva versre ihlette József Attilát és Szabó Lőrincet. A koszorús köl­tő, Lévay József Hámorból kel­tezte verses levelét: „Rej­tőzködöm, ne lásson senki meg, / Keservét,- buját ne lássam senkinek. / Napokig buvom a Vajon összerakható-e egy komplett városkép a jeles mondások mozaikjaiból? A kérdés költői, de a kísérletező próbálkozást mentse, magyarázza a megközelítés szándékának mássága. Ez a szubjektív összeállítás Miskolc napjára készült. Nagy idők nagy tanúit szólaltatja meg ez a tabló. Az okot így fogalmazta meg Kobold Tamás polgármester 1995. május 11-én megjelent cikkeben: „A varos ünnepe számunkra a felelősség — a felelősségvállalás — napja. Az önálló törvényhatósági státust nem volt könnyű elnyerni annak idején. Miskolc rendezett tanácsú városa vállalta a küzdelmet és a megmérettetést! 1902-től egészen az évtized végéig tartott a küzdelem. Végül is -1909. május 11-én - kiállíttatott az a címeres kiváltságlevél, amely széles körű jogokat és teljes önállóságot biztosított Miskolcnak.”Am ennek előtte is büszkélkedhetett az avasi település néhány unikummal sürü vadont / És hallgatom, mit titkos ajka mond,” A városhoz, a tájhoz ezer szállal kötődő Herman Ottó himnusza így szól: „Gyermekéveim leg­szebb emlékei bükker- dőből mosolyognak fe­lém. Hányszor oson­tam ki a házból, mé- lyedtem be a bük­kösben az egyetlen templomba, amely­ben igazán szivem és eszem szerint tudok ájtatos len­ni!” Petőfi így ma­gasztalja a tájat: „Dél felé Miskolc­ra értünk. Ebéd alatt kompánia alakult, kirándulni Diósgyőrre s a há­morba. Diósgyár vi­dékét már oly rég s oly sokszor hallottam magasztalni, s még nem láttam. Sokat vártam, de még többet találtam. Óh e bájos völgy, alig félórányira Miskolctól... Az ember azt gon­dolja, hogy legalább is Helvéci­ában van...” Az Avas, a nagy varázsló is mély nyomokat hagyott a láto­gatóban. Móra Ferenc „gondta­lan és boldog” perceit emlék­tábla hirdeti. Móricz Zsigmond a Nyugatban adta közre ta­paszta­lásait. „Mis­kolcon aki berúg, a temető józamtja ki. Az Avason fent a tetőn vannak a pincék, s a hegyoldalban a temető, ame­lyen át kell jönni annak, aki mámorosán ha­zaballag. Ezért lett Miskolcon mindenki filozófus.” A tudós, történész Marjalaki Kiss Lajos így definiálta a miskolci örö­mök kiapadhatatlan forrásá­nak helyszínét: „Bízvást el­mondhatjuk, hogy az Avas joggal híressége Miskolc­nak, mely épp oly büsz­kén emelkedik ki a vá­ros képéből, mint az emberi ábrázatból a magas homlok.” Kaffka Margit a század elején fele­más megállapításo­kat vetett papírra. „Most megint ér­zem, milyen rossz itt. A művész élet­nek egy lüktetése sem jut el hozzám... Ez itt unalmas, pók­hálós csizmadia vá­ros...” Csaknem ki­lencven évvel koráb­ban, amikor még nem állt a kőszínház, a ván­dorszínész Déryné Szép­pataki Róza lelkendezik: ,A színi társaság is csakhamar igen otthonosnak találta ma­gát ebben a barátságos város­ban, s mintha örök időkre fész­keltük volna be magunkat, úgy letelepedtünk... Itt Miskolcon játszottunk folyvást, mindig szép közönség volt... Én éppen egy fájdalmas monológot mon­dók, egyszerre csak felkiált egy öregur a nézőtéren: Déryné énekeljen! Elhozták lantomat, elénekeltem egy áriát, s úgy folytattuk tovább a játékot.” Már híres vasat, markás pa­pírt. állítottak elő Diósgyőrben, amikor Miskolcra (bár a két te­lepülés csak 1945-ben egyesült) rásütötték a kozmopolita jelzőt. Ez lehet hízelgő is. Hiszen könnyen befogad, de könnyen ki is taszít ez a város. Móricz „a legnagyobb jövójúnek” vélte, Nemcova asszony sokszínűsé­gét, soknemzetiségű voltát di­csérte: ,A vásártéren áthaladva latin, szlovák, szerb, francia, német és magyar, zsidó és ci­gány beszéd hallható, a ven­déglőkben és a kocsmákban víg zeneszó hallatszik, a fia­talság a közkedvelt csárdást járja.” Ám nemcsak a nyelv, hanem a módi, a viselet is vál­tozatos volt. Vászongatya, gu­ba, tolldíszes elegancia, hiva­talnoki cilinder, rámás csiz­ma, földet seprő francia ruha. Talán ebből az internaciona­lista kavalkádból következik a miskolciak szíveslátásának jó híre. A lillafüredi Palotaszálló örökös vendégkönyve sok ne­ves színész bejegyzését őrzi: két fellépés között jó itt meg­pihenni. Két korábbi kijelentés ne- vesítse és nemesítse állításun­kat. A cseh asszony mondta: jó­indulatú, készséges és szívélyes emberek laknak itt, csak le­gyen az ember is nyájas hozzá­juk és értse meg őket... A méla­búra hajlamos Kaffka Margit így köszönt el a várostól: szere­tem ezeket itt, a miskolciak mind csupaszív emberek... Ennyi. Kész. Nem volt arról szó, hogy Miskolc acélváros, hogy egyetemváros, hogy az avasi templom már állt. amikor Amerikát fölfedezték. Hiányok­kal bajlódik ez a felemásra si­került, dadogós ünnepi dolgo­zat is. Magyarázatot, mentsé­get, feloldozást keres a szerző, a város polgára, azzal a büszke öntudattal, hogy önként vállalt sorsa élni kényszeríti itt. Köz-mondások iV; „Nem szépen-épült, széptetejű lakok > nem jólrakott nagy kőfalak és utak adják a várost, nem hajógyár, ámde olyan lakosok, kik avval mi megvan, élni tudnak... AlkaioSi „Mert ha a város igába görbéd, jaj, szörnyűség a sorsa" Aiszkhülosi „jaj annak, aki a várost vérontással épí­ti, és a falat gyalázattal teszi szilárddá!' Héber törvényhozói „Menj, létesíts jó közigazgatást: gyógyítod vele fájó szivemet!" Tu Ft „Ahhoz, hogy egy tisztviselőt elmozdít­sanak, vagy mással váltsanak fel, ele­gendő a nép akarata" Campanelk „Akik állami szolgálatban állnak, kény- : télének úgy tenni, mint a csillagok, amelyek ügyet sem vetnek a kutyák ugatására, hanem tovább szórják rájuk fényükét." Richelieu „...könnyen tartható kézben egy sza­badsághoz szokott város a saját polgá­rai révén, mint bármely más módon..." Machiavelli Az egykori Szinva-híd a Munkácsy utcában 1930-1940 Könnyen befogad, s könnyen kitaszít... De nem lehet nem szeretni. Miskolc látképe 1860 ,>•'0 f *•' >• feí ; ■: . - ■ te r m □ „Hazafit és polgárt s csak ezt kell min­den emberből nevelni; mert aki ezzé nem válik, el van vétve annak rendel­tetése" Wesselényi „A nyilvánosság úgysem érti meg gon­dolatainkat; viszont - gondolatainkon túl - minden tevékenységünk, mun­kánk, vagyonunk, sőt életünk szegőd­jék a nyilvánosság és a közvélemény szolgálatába." Montaigne „Mikor a közösség nem kas, amelybe Maga gyűjtését behordja ki-ki, Hogyan lesz méz?" Shakespeare „Közdolgokban hallgatni, hol káros vé­lemény vagy tett nyilatkozik, hű pol­gárnak nem szabad..." Kölcsey „Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál, mely élte fenntartásáért zsákmányt keresve bo­lyong. Emberi ész és erő csak társaság­ban fejtik ki..." Kölcsey „Jaj, ha a városok ölében gyűl titkon a gyujtóanyag, S a tömegek, béklyót a népén Nem tűrve, síkraszálianak" Schiller

Next

/
Oldalképek
Tartalom