Észak-Magyarország, 1997. április (53. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-16 / 88. szám

A pipacs (Papaver rhoeas) a gyorsan ellobbanó tüzek emlékét szemünkbe idéző növény. Piros lobo- gássá teszi a kalászosokat, mezőket seregestől nyíló virágaival. Ám hamar elvirít, s szinte napok alatt el- vész a csoda.

A pipacsok hasonlítanak egymáshoz, de a poklok különbözőek. Itt laknak bennünk, s ott élnek a társadalomban, a természetben is. Ahány ember, ahány történelem, ahány természeti kor, annyi a pokol, a katasztrófa is. A pokol lakik Juhász Ferenc lírai kozmoszában is. Az ő pokla — határozott névelővel és

repült évtizedekben. Versei azon a hangon szólnak ma is, amit az Apám (1950), az Oda a repüléshez (1953), de különösen A tékozló ország (1954) óta sajátosan az övének tud a magyar irodalomtörténet. Ezért a hangért Juhász Ferenc elismerést és kemény bírálatot egyaránt kapott. Lehet egyes verseit ma is műremekeknek vagy túlírtaknak, burjánzó szerkezetűeknek képegyes számban — min- denféle poklot magába sűrít.

Címbe emelésével azt fejezte ki a köl tő, hogy verseiben most a pokol

felé fordított arccal beszél. A szenvedés, a megalázottság, a kiszolgáltatottság külső és belső gyepűit járja be. Járja lódenkabátban, nyak- kendősen, zsebre dugott kézzel és előreszegett tekintettel. Mintha folyton a pokol újabb köreit fürkészné, tartózkodjék akár — miként a kötetborító hátlapjának fotója mutatja — a pipacsok borította mezőn vagy a magányosság árkaiban. Ahol már nincsenek, nem lehetnek pipacsok a közelében. Teremteni kell őket, betűkbe, versekbe róva ragyogtatni fel szirmaikat.

Juhász Ferenc pipacsokat teremt költészetében a komorság, a magány tarlóin is. Pokol fölött lángoló virágai egyaránt jelképezik a humanitás erejét és sebezhetőségét, a szellem bátor lobogását és gyors hervadását, majd újra virágzó lázadását is. A címbeli képzet a Juhász Ferenc-i világkép lényegét is magában hordja. Amit még nem ballonkabátos öregemberként, hanem A szárnyas csikó és A virágok hatalma emberközpontú műveinek erőteréből kilépve évtizedekkel ezelőtt így fogalmazott meg: „Mivel az embert nem látom a világegyetem, a létezés centrumának, csak egyik lehetségesnek és megvalósultnak, óriás, elhalt s virágzó létezés-réteg tetején virágzó agynak: követnem kellett azt a felismerést, hogy a világ valóságos arányainak megfelelően költészetemben is jelét adjam ezeknek az arányoknak.”

Az egykori idézet és e könyv szembesítése arról is vall, hogy a tematika módosulását, az érzelmi hangsúlyok átrendeződését kivéve Juhász Ferenc költészetének „poétikai lelke” alig változott az elvilágú- aknak minősíteni. Lehet továbbá a Kádár-kor kulturális szerkezetében betöltött szerepe miatt ítéletet mondani fölötte, s megnevezni vélt vagy valós „bűneit”. Csak egyet nem lehet: kitagadni őt századunk magyar líratörténetének egyik legtündöklőbb szakaszából; és valós értékei alá helyezni a közelmúlt és a jelen irodalmában.

A Pipacsok a pokol fölött sűrítetten tartalmazza az életmű erényeit, felsorakoztatja annak poétikai, műfaji értékeit s olykor „hibáit” is. A könyvben megjelenő, a számvetés igényével és mélységeivel megfestett költői önarcképet a megbántottság, félelem, vád, bűntudat, szomorúság, az elmúlás-tudat színei teszik sötétebbé, s a barátság és az alkotóerő örömének tüzei világítják meg. Ami

oda hurcolt József Attiláról (Galapagos), művet Petőfi, Arany modorában (Ad nótám Petőfi, Mintha), lírai nekrológot Flóráról (Halottak a halottban), emlékverset rég halott kutyáiról, vagy versforgácsot önmaga mai helyzetéről, művekből szinte mindenütt éget, süt, sugárzik a múlt.

S

mégis a jelenről szóló sorok, művek, villanások a legjelentősebbek! Bennük ma világgal perlő, a küzdő lételv értelmét fel nem adó, a „régi” Juhász Ferenc beszél.

Pedig a „szarvassá változott fiú” egyes gesztusai a mában — önmaga által is felismerten — érvénytelenné váltak. Kiáltozása nem rettenthette vissza a társakat elragadó halált. A régi világ is szétesett, széttörött körülötte, ahogyan az egykor az Oktogonon, a „babo- nák-napja csütörtökön” látott nagy neon söröskorsó

S ,j3Z

Juhász Ferenc verseskönyvéről

állandóan ott dereng a hol láto- másos-szürreális, hol naturalista, hol lényegkiragadóan realista képek mögött: a múlt. írjon bár a költő levelet, elégiát, szonettet, eposzt, „morzsákat” a „merengésasztalon”, a macskák történelmét az emberével párhuzamosító (s mintegy „macskacentrumú” világképet közlő), Baudelaire, Eliot, Lloyd Webber előnyomain haladó Macska-eposzt, vagy hosszúverset a sírjából többször kitépett és ideberarcú” szocializmus megvalósulásába vetett remény.

Ebben az új világban fájdalmasan nagy Juhász Ferenc árvasága, kirekesztettsége és magánya. Új verseskötete szinte minden más fölé emelt, központi motívumként fogalmazza meg ezt. Megrendítő képekkel üzeni meg hazájának a maga fájdalmait, kivertség-tudatát. Önmagát egyszer „holtakból dobált tömegsírnak” láttatja, másszor „kővel, késsel” űzöttnek, „kínpad- hoz láncoknak”. Akinek a „körülöttem a gyűlölet gyújtogatása” tudatával kell élnie a mában, aki emiatt már-már kívánná is a halált: „Jobb itt annak, aki halott már, aki él: magányba zárva”. Mert szívére szakadt a „ki akarnak zavarni engem innen” érzete, szemére pedig a „büntető szemekkel néző” „szegény haza” látomása és az „egymásnak fájunk mind a ketten a század iszony-alkonyán” feloldhatatlan kínjának képe. József Attila halál utáni portréjára is rávetül ez az önarckép.

Az ide-oda cipelt, „vándor halott” sorsban, a költőében, akit „használtak, mint egy óvszert, s eldobtak”, beledobták „a gödörbe, mint véres halfejet szemetesvödörbe”, áttűnnek a Juhász Ferenc-i pálya mozzanatai is. Csak a baráti

kapcsolatok melege, a Takáts Gyulához, Bodnár Györgyhöz, Szent- ágothai Jánosnéhoz írott versek bensősége képesek oldani többé- kevésbé az iszonyatot s a kitagadást.

Juhász Ferenc „mai haza”-képé- nek rajzolataiban ott vannak a Fforthy-kor szegényvilágát festő József Attila és a revüvé, show-vá válni kezdő gátlástalanság Kádárvilágát rajzoló Nagy László kezének nyomai is. Amit a költő ezekben az 1995-96-ban született versekben a „szegény hazáról” legfőképpen állít, az a szétzüllött régi rend fölött tobzódó újabb züllés látomása. Az elszegényedés és elcir- kuszodás motívumait a „depressziótörténelem”, a „befordított idő”, a „szélhámos hazugság, gőg, bűn, rettenet” érzékelése teszik még ko- morabbá. „Fönt üveg-emelet buszok, lent metró-barlang koldusok” kora ez — mondja a költő —, ahol: „a púpos III. Richárd a kapitalizmus-halandzsa”. S a „szegény hazán” még a

költők is csak úgy „tenyészve nyü- zsög- nek” a

„b í- bor fodro- kon”,

„mint rózsán a levéltetvek”. Feltűnik a csirkemell-csonton a hentessel alkudozó tanár, a gázszámláját a behajtónak fizetni alig tudó költő figurája s a ruhára, cipőre filléreiket kuporgató szegények köre. Velük szemben pedig az igénytelen, nyers és habzsoló gazdagság: „a csillogó, flitteres, bandzsa arany papundekli-csőrös papagájbohóc nyerészkedés, csalás, tülekedés”.

A kötet több művét igencsak jelentős, sőt maradandó értékű alkotásnak érzékelem. Ilyenek mindenekelőtt az Eposz szonettekből tucatnyi darabja, a kutyákat sirató vers vagy a Párizsi temető. Juhász Ferenc olykor egész halott kortárs nemzedéke nagy értékeiből képes felvillantani eredményeket, fényeket verssoraiban Weöres Sándortól Pilinszkyig, Illyéstől Nagy Lászlóig. Egyetlen, a ma alkotásairól írandó irodalomtörténet sem kerülheti meg e kötet alkotásait. Azok nemcsak egy idősödő költő múltba meredéséről, magányba zuhanásáról adnak számot. Hanem lényeglátó módon, letisztult költői eszközökkel a jelen történéseiről is.

Égnek és elevenek még a pipacsok a csaknem hetvenéves költő kezében. Virágoznak az ég és a pokol között. (Littera Nova, Budapest, 1996, 990 forint.)

Jánosi Zoltán

Egy művész (h)arcai

Latinovits Zoltán belső vívódásai levelei alapján

Jászai Mari levelezésének megjelentetése éppúgy vitát váltott ki, mint József Attila pszichiátriai tesztjének közreadása. Mert hát tartozik-e valakire, hogy a nemzet szinészkirálynője 42 évesen erotikával fűtött leveleket írt egy 16 éves újságíró-gyakornoknak, s hogy a beteg József Attila szinte minden gondolattársításában feltűnik a sexus?

Most is fel kell tenni a kérdést, vajon nem sértik-e egyes bizalmas közlésrészletek Latinovits emlékét, nem rombolnak-e azon a misztifikált képen, amely róla kialakult. Illetve lett volna-e értelme megcsokonkítva közzétenni e 37 levelet, amelyek közöt nagyon sok fontos, jelentős akad? Úgy vélem, nem!

A levelekben meghúzódó intimitások korunkban egészen más megítélést kapnak, mint akárcsak keletkezésük (1959. január-1961.

október) idején kaptak volna. Nem biztos persze, hogy ez korunk javára írható, de tény. Mindenesetre e levelek ma már kordo- kumetumoknak számítanak, egy nagyformátumú művészegyéniség belső harcát, kétségeit tükrözik a pályaalkalmasság és az életrevalóság tekintetében. Kétségeinek forrása nem csupán intellektuális, létfilozófiára predesztinált, labilis személyisége volt, hanem depresszióra hajló alkata is.

Beke Albert, a debreceni irodalmár és könyvtáros olyan barátja, levelező partnere volt Latino- vitsnak, aki szóra tudta bírni a túl- érzékeny művész lelkének legtitkosabb rétegeit is, ezért joggal feltételezi, hogy baráti gesztusai fontosak voltak a debreceni és miskolci korszakát élő szinész számára. O volt a kapocs közte és a külvilág között.

Beke könyvekkel, tanácsokkal, érdeklődő figyelmével segítette barátját, de hízelgéssel nem kényeztette, sőt érdesen őszinte volt hozzá, végül emiatt szakadt meg köztük a barátság is. Meglehet,

igaza volt, amikor elutasította Latinovits túlfűtött, öngerjesztő versmondó stílusát, de meggyőződésünk szerint téved, amidőn ezt írja: „Tehát nem színész volt, hanem néptribun: neki a különböző szerepek csupán eszközök voltak önmaga legbensőbb énjének mutogatásához.” Modorosságai, manirjai olykor valóban uralták egyes alakításait, de Latinovits több volt exhibicionista amatőrnél, mint amilyennek Beke Albert gondolja.

Becsületére legyen mondva, nem most állítja, már az Élet és Irodalom egy 1963-as számában kifejtette ezt a véleményét, amelyet azóta sem változtatott meg.

Beke Albert etikáját minősíti, hogy a könyv egy pszichiátriai tanulmányt is megjelentetett a kitűnő Pethő Bertalan tollából. Ez merőben ellentmond Beke minden következtetésének. Pethő Latinovits Zoltánt zseniális színésznek tartja, pszichiátriai betegségét

gyógyíthatónak, amelyikből ő is meggyógyult, színészi talanetuma és betegsége között semmilyen összefüggést nem lát. Végül: „... Latinovits kultusza nem a rossz ízlésű emberek számlájára írható, hanem a sajátos zsenialitása iránti fogékonyságból származik.” A döntés az olvasó joga.

(Mundus Kiadó, Bp. 1996)

Bakó Endre

A groteszktől a groteszkig

M

ulasztás pótlására vállalkozott a közelmúltban a debreceni Csokonai Kiadó Simon Zoltán Örkény Istvánról írott kismonográfiájának kiadásával. A kézirat már 1989-ben elkészült, akkor azonban nem jelent meg a Kortársaink című sorozatban.

A debreceni szerző munkája most változtatás nélkül, eredeti formájában kerül az olvasók elé. Ezt Simon a könyv előszavában maga hangsúlyozza. Fontos ez a deklaráció, hiszen ő az elmúlt években a magyarországi irodalomértésre is nagy hatást gyakorló újabb értelmezési iskolák, elméletek eredményeinek felhasználása nélkül vázolta fel Örkény pályaképét. Mégsem dolgozta át munkáját esetleges újabb vagy másfajta olvasatok reményében, mivel véleménye az író életművének „irodalomtörténeti jelentőségéről, belső értékrendjének alakulásáról máig nem változott”.

Örkény István munkásságának szemügyre vételekor Simon Zoltán kiemelten hangsúlyozza az életrajznak az írói pálya alakulásában játszott szerepét. Úgy véli, a monográfus feladata azon „magán- és köztörténeti események” felderítése és számba vétele, melyek döntően meghatározták az életmű fordulatait.

Örkény életén és írásain végigtekintve igyekszik megtalálni kapcsolódási pontjaikat. Á századunk viharos évtizedeit átélő író egyaránt megtapasztalhatta a második világháború borzalmait és az orosz lágerek világát, a szocializmusba vetett hitet, majd ennek a hitnek a megrendülését. Simon Zoltán az ezen élményekhez kötődő műveket tekinti át, gyakran személyes visszaemlékezéseket megidézve. A korai, az 1940-es évek elején megjelent novelláktól a hadifogságot megidéző szociografikus írásokon keresztül a szocreál regényig. Örkény pályája azonban csak a hatvanas években kezd kiteljesedni egyperceseivel, két kisregényével, a játékkal és a Macskajátékkal, majd ezek dramatizált változataival, s az ezután írott drámákkal.

Ha megvizsgáljuk a monográfia szövegértelmezéseit, elemzéseit, akkor láthatjuk, hogy Simon nagyobb terjedelmet szentel a hatvanas évektől kezdve íródott műveknek, különösen a Rózsakiállítás című kisregénynek, s Örkény utolsó művének, a Forgatókönyv című drámának, melyet az író nem sokkai halála előtt fejezett be. Egyre inkább maguk az alkotások kerülnek Simon érdeklődésének középpontjába. Az a vezérfonal pedig, amelynek mentén az Örkény-írásokat áttekinti, miként azt már a

könyv címe is mutatja, az író sajátos világlátásaként létrejövő groteszk ábrázolásmód.

A pálya ívének megrajzolásakor fontos számára az a tény, hogy a huszonéves, kezdő írc irracionalitáshoz vonzódó groteszk hangjához a már ötvenéves talál vissza. Ez a hang „az eredendően össze nem illő, az egymással ellentétes esztétikai minőségek egyidejű intonálása” mely a világ valamely mozzanatát mutatja képtelennek. Örkény — saját kifejezésével élve — a realitást hajszolja bele a képtelenségbe. Simon úgy látja, hogy az Örkényi abszurd nem csupán kelet-közép-európai, hanem jellegzetesen magyar is egyben. Annak a kijózanodásnak a hatása érhető benne tetten, amely 1956 tragédiája után érezhető volt, s Örkény István későbbi munkáit — egyperceseit, kisregényeit, drámáit — meghatározóan befolyásolta, s világhírt hozott számára.

inek ajánlható Simon Zoltán könyve? Minden irodalomszeretőnek, aki bevezetést szeretne kapni egy számára olyannyira ismerős, s talán mégis ismeretlen világba. Egy olyan világba, amely egyéni, magyar s kelet-európai is egyben. Ez a világos, közérthető stílusban megírt kismonográfia talán újra felkelti az érdeklődést egy olyan életmű iránt, amely aktualitásából napjainkra sem vesztett semmit. (Csokonai, Debrecen, 1996)

Chován István