Észak-Magyarország, 1997. április (53. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-16 / 88. szám
Amikor a görög mitológia szerint Zeusz feleségül vette második hitvesét, Mnémosynét, a nászünnepen megkérdezte az isteneket,^mire volna még szükségük. Ok azt felelték: dicsőítőkre. Az ég ura így nemzette a Múzsákat, a kilenc egyforma természetű lányt. A Szó-Kép a költészet napja alkalmából esztéták, alkotók közreműködésével megpróbálta számba venni, hogy a költészet miképpen hatott a társművészetekre, közelebbről a zenére és a képzőművészetre, s hogy milyen e három művészeti ág kapcsolata történeti és alkotáslélektani szempontból. A beszélgetés résztvevői: Berkesi Sándor karnagy, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának tanára, Éles Csaba mű- velődéstörténész, a KLTE docense, Torok Sándor festőművész, illetve a Szó-Kép részéről S. Varga Pál irodalmi szerkesztő, a KLTE docense és Túri Gábor szerkesztő. Éles: Örülök annak, hogy a Szó- Kép ezzel a témával foglalkozik, hiszen ez a múzsák testvériségét jelképezi. A művészek számára mindig elfogadott volt, hogy ihletet kell kapniuk egymástól. A romantika korában baráti kört alkotott Delacroix, Balzac, Chopin, Liszt, Berlioz. A magyar századfordulón nevezetes volt Ady és Czigány Dezső barátsága, Rippl-Rónainak volt olyan kiállítása, amelyet Móricz nyitott meg, és Bartók zongorázott. Persze nem csak arról van szó, hogy a művészek barátságban állnak egymással. A lelkek találkozása, egymásra hatása nélkül nem születtek volna meg azok a ragyogó portrék sem, amelyeket Barabás Miklós Vörösmártyról, Delacroix Chopinről, Repin Tolsztojról, Rippl-Rónai Babitsról festett. Varga: A művészeti ágaknak a modem korból ismert érintkezésen kívül genetikus kapcsolatuk is van, ami a költészet és a zene esetében nyilvánvaló, de bizonyos mitikus szertartások vonatkozásában a képzőművészetre is érvényes. A költészet és a képzőművészet viszonya archetipikus, ősi emberi motívumok párhuzamos megjelenítésében is megnyilvánult. Ugyanakkor van a művészet történetének egy másik vonulata is, ez pedig a művészeti ágak elkülönülése. A reneszánsz még magától értetődőnek tekintette, hogy mitológiai vagy bibliai történeteket festettek meg, Cezanne viszont igencsak rossznéven vette volna, ha ilyesmire késztetik, s nem az őt ért vizuális élményt rögzítheti. Költészet és zene kapcsolatára szemléletes példa a programzene vagy a romantika korának nagyszerű műfaja, a dal, de aztán jöttek alkotók, akik azt mondták, hogy a zene szuverén, nem történetet kell elmesélnie. Berkesi: Van zene, amely az idő- és térbeliséget egy mű keretében jeleníti meg. Muszorgszkij-Ravel Egy kiállítás képei c. alkotása éppen annak a kornak a remekműve, amelyben különböző művészeti ágak találkoztak és váltak egymás ihletőivé. Ez a zenetörténet egyik olyan darabja, amelyet konkrét festmények ihlettek. Egyik tétele a pillanat varázsát próbálja hangzó életre kelteni, másik tétele az eseményszerűséget vetíti elénk. A Kijevi nagykapu tétel az építmény monumentalitását fényképszerűén mutatja be, a lengyel ökrös szekeret viszont mozgásban ábrázolja, szinte érzékeljük, ahogy elvonul előttünk. Túri: Ha a költészet és a képzőművészet szoros, mindennapi kapcsolatának legjellemzőbb példáját keressük, akkor mindenekelőtt az illusztrációra gondolunk. Éles: A módén értelemben vett illusztráció a reneszánsz korában született meg, Botticellinek, Michelangelónak nagyon közvetlen, tartalmas kapcsolata volt Dante Isteni színjátékával. Később, a rokokó idején nem számíthatott sikerre az a könyv, amelyet nem illusztráltak. A 19. században Thackeray maga illusztrálta egyes műveit. Az ellenpélda Flaubert, aki azt mondta, hogy a rajz beszennyezi az írást. A 20. században óriási egyéniségei vannak az illusztrációnak: Picasso (Ovidius), Dali (Cervantes), Chagall (Dosztojevszkij), vagy a magyarok közül Buday György (Madách), Szalay Lajos (Kafka). Torok: Az illusztrációnak több fajtája van. Akadnak grafikusok, akik szolga mód kiszolgálják a szöveget, megrajzolják az ahban foglalt történetet, s vannak alkotók, akik a saját szubjektív világukat próbálják a költemény mellé úgy odafutni, hogy azzal szerves egészet alkosson, s a könyv vizualitása ezáltal nyerjen. Minden olvasó saját belső érzelemvilágával éli át a költeményt, mégis, ha van mellette illusztráció, amely vizuálisan is rögzít valamit a szövegből, akkor az sokkal könnyebben befogadhatóvá válik. A fotográfia feltalálása előtt nagyon fontos volt az illusztráció a kevésbé művelt olvasóknak, akik szerették látni a szöveget képileg megfogalmazva. Azt követően a művészi illusztráció nélkülözhetővé vált. Később rájöttek, hogy a fotó nem mindig hordozza a rajz varázsát, amely képes megragadni a lényeget. Van eset, amikor a költemény saját maga illusztrációja, mint a képvers. A költő így olyan vizualitást ad a költeménynek, amely kettős hatást gyakorol az olvasóra: vein ritmusa, hullámzó hatása, ami a zeneiség- hez,közelít, zenei élményt ad. Éles: Olyannal is találkozunk, hogy a szöveg a kép alkotóeleme lesz: László Ákos saját kezével írja be a versidézetet a képbe, s ezzel az vizuális értelmet nyer. Ha skálát állítanánk fel a szöveghez való alkalmazkodástól az autonóm, külön világot élő művésziségig, ennek közepén volna Zichy Mihálynak vagy Gustav Dórénak, tehát a múlt század neves illusztrátorainak munkássága, akiket még kötött a szöveg, a hagyomány, ugyanakkor a mindenki által való felismerhetőségen belül maradva művészi értéket produkáltak. Túri: Az illusztrációt mint alkalmazott művészetet mindig az adott kor stílusa határozta meg. Az elvonatkoztatás magas fokára a 20. században jutottak el a művészek. Ez a nyomdatechnika fejlődésének is köszönhető. A számítógép megjelenése újabb, végeláthatatlan folyamatot indított el: a szövegekbe — vagy azok helyébe — olyan vi-« zuális jelek illeszthetők, amelyek kiterjesztik az értelmezés lehetőségeit. A gép közvetlen alkotótárssá vált. Éles: Michelangelo a Dante-il- lusztrációkban a költő gigászi építményét adta vissza a saját látomásában- A nagy művészek a reneszánsztól napjainkig mindig is a lényegre összpontosítottak, az autonóm művek á nagy szellemek találkozásából születtek. Torok: Az illusztrációk általában megrendelésre születnek. Ami engem illet, többnyire elzárkózom a megbízások elől, nem érzem magam jól akkor, ha köt a szöveg vagy annak hangulata. A Délvidékről, Szabadkáról költöztem Debrecenbe, ott sokkal korábban kezdődtek a vizuális költészeti kísérletek, mint Magyarországon. Az avantgárd már a hatvanas évek derekán tért hódított, a Fórum Kiadó konceptuális és szignalista illusztrációkat rendelt a képzőművészektől. Érdekes kísérlet volt, amikor Papp József és mások verseit a zentai művésztelep tagjai együtt illusztrálták. Ennek nagy hatása lett, csoportok szerveződtek a vizuális költészet művelésére. A Syimposi- on folyamatosan közölte ezeket az alkotásokat, amelyek befolyással voltak a magyar avantgárdra is. Sokszor csodálkozom, amikor költők nyitnak meg kiállításokat, hogy mennyire mások a meglátásaik, ráérzéseik révén milyen izgalmas észrevételeket tesznek a képekről. Ez fordítva is érvényes: a képzőművészek ugyanúgy képesek rátapintani egy-egy vers lényegére, hogy a költő csak tátja a száját: ez is benne van? Éles: Vannak meghökkentő találkozások is, példa erre Thomas Mann egyik legszebb művének, a Halál Velencében c. novellának a sorsa. Az író a főszereplő megformálásakor Gustav Mahler zeneszerző arcvonásait vette alapul. Ezt a novellát aztán egy Born nevű művész illusztrálta, aki nem tudta, hogy Thomas Mann kiről mintázta a figurát. Az író megdöbbenve és nagy örömmel vette észre, hogy a Born-féle illusztráció mégis Mahlerre hasonlított. Ebből vonja le Mann azt a következtetést, hogy a jó illusztrátornak a mű szellemét kell megértenie, s ha ez sikerül, akkor szabadon hozhatja létre a maga öntörvényű értelmezését. Túri: Ez a példa átvezet bennünket a költészet és a zene kapcsolatához, amelynek kézenfekvő példája az opera. A ze- nedráma, mint neve is mutatja, a zene és a szöveg együttesére épül. Kérdés, hogy a szövegkönyvek önálló alkotásnak tekinthetők-e, vagy inkább alkalmazott művészetről van szó. Éles: A Szövegkönyv része az operának, tehát nem autonóm alkotás. Viszont nagyon fontos közbülső láncszem. Berkesi: Az opera kollektív műfaj, hiszen társszerzők vannak, s a fordítókról sem szabad elfeledkezni. A középszerű szövegkönyv is megszentelődik akkor, ha zseni veszi kézbe. A Varázsfuvola meséje átlagos történet, amelyet Mozart zenéje emel föl és tesz halhatatlanná. A tenger X A köztársasági elnök március 15-én Kossuth-díjjal tüntette ki Szakonyi Károly írót. Ebből az alkalomból kerestük meg a szerzőt, a debreceni Csokonai Színház irodalmi tanácsadóját. Gyakran publikál, jelen van a magyar irodalmi életben, művein kívül mégis viszonylag kévét tudunk önről. Hogy mérsékeljem tájékozatlanságomat, felütöttem egy-két irodalmi lexikont, köztük a legfrissebbet, az 1994-ben kiadottat, és ilyeneket találtam bennük: novelláiban a munkásfiatalok helyzetét ábrázolja, regényeiben az értelmiség útkeresését mutatja be, színpadi műveiben pedig a kispolgárságot festi le groteszk módszerekkel. — Ez butaság. Az ember persze ír munkásról, meg kispolgárról, meg értelmiségiről is, de ez így félrevezető. Emberekről írunk, akik a helyzetükből következően ilyen vagy olyan gondolkodásúak. Nem osztálytagolódásról van szó. Ma, 1997-ben hogyan mutatná be Szakonyi Károlyt, az írót1 — Azt tanultam meg a nagy mesterektől — Móricztól, Mik- száthtól, Tersánszkytól meg Tamásitól, és a költőktől, Adytól meg József Attilától —, hogy az itt élő írónak figyelnie kell a nemzetre, arra, hogyan élnek az emberek, milyen gondjaik vannak. A múlt századoktól kezdve ez mindig a magyar írók, költők figyelmének középpontjában állt, erre kényszerít bennünket nyelvi elszigeteltségünk is. A nagy nyelvek elkényeztetett írói megengedhetik maguknak azt, hogy ne vegyék nyakukba a társadalmi gondokat. Nálunk a politika mindig rátelepedett az irodalomra. c*> Prózájában — mint a felsorolt elődökből is kitűnik — a realista hagyományokhoz kötődik. A politikai rendszerváltozás azonban az irodalomban, az irodalmi közéletben is kurzusváltással járt. Uralkodóvá vált az un. posztmodern beszédmód, az irodalmi közélet alakítói a realizmust legfeljebb az előszobába engedik be. Hogyan éli ezt meg? — Minden korszakváltás stílus- és felfogásváltozással jár; ha lehet így mondani, fejlődik az írás technikája. A lényege azonban nem változik, hiszen ma is ugyanarról kell írni, mint amiről a görögök írtak, vagyis az emberről. Hogy ez milyen formában történik, az más kérdés. Én sok mindent kipróbáltam már színdarabjaimban és novelláimban is, de nem tartom fontosnak, hogy elhagyjak valamit, amit jónak ítélek, csak azért, hogy szaladjak a divat után. Vannak a mai szerzők között nagyon tehetségesek, s vannak, akikről látom, Kis történések Szakonyi Károly az írásról, a színpadról és a Kossuth-díjról hogy csak játszanak. A mai „szövegirodalom” kicsit öncélú, hellyel- közzel belteijes, ami meggátolja azt, hogy az irodalom bárkihez eljusson. Nem mintha tömegigényt kellene kielégíteni, inkább az érthetőségre, a felfoghatóságra vagy az érzelmi hatások kiváltására gondolok. A mese, a jellemábrázolás soha nem fog kiveszni. Amúgy nem érzékelem a kiszorítottságot. Úgy vagyok vele, hogy mindenki írjon úgy, ahogy akar és ahogy tud. Olyan fogalmat használt, amit a modem irodalomelméleti irányzatok és egyes írók el- vetettek, mondván: az irodalom nem ábrázol. — De igen. Akkor is ábrázol, ha belsőt ad; a költészet például lelkiállapotot ábrázol. Én ezt nem tudnám elhagyni. Ami ma van, azt kilúgozottnak, az irodalomból, s nem az életből táplálkozó irodalomnak érzem. Ezzel biztosan sokan vitatkoznak, de az írók legtöbbje - tisztelet a kivételnek — fut a divat után. Pedig azért, hogy a másikat különlegességben felülmúljam, nem érdemes írni. Én nem az irodalmon belüli versenyt látom a célnak, hanem azt, hagy az író a. világot, s benne az embert ábrázolja. Ez nem megy ki a divatból, mert minden korban más az életélmény, mindig mást lehet elmondani, esetleg ugyanazokkal az eszközökkel. Egyik méltatója a hetvenes évek elején azt írta önről, hogy a szocialista életforma és erkölcs kérdései foglalkoztatják. Ha kitart a ralista megjelenítés mellett, akkor eljuthatunk oda, hogy a neofita kritika a kapitalista életforma ábrázolójaként aposztrofálja majd? — Ez mulatságos volna. A kapitalista életforma ábrázolása abban az esetben lehetséges, ha az író a kapitalizmusban élő világot ábrázol, de ez nem a kapitalizmus eszmei ábrázolása, hanem az ember ábrázolása a kapitalizmusban. Régebben divat volt szocialista embertípusról és erkölcsről beszélni. Ma ezt nagyon rosszízűnek véljük, de akkor szociális és társadalmi érzékenységre, a másik ember helyzetével való törődésre gondoltunk, szemben az értékrend olyan megfordításával, amelyben az anyagi előnyök számítanak és a humánum háttérbe szorul. A szó eredeti jelentéséről folyt a diskurzus, amiről Jézus Krisztus is beszélt. Ebben az értelemben megvolt az érzékenység a novelláimban, de megvan ma is. A kis történések érdekelnek, azok az apróbb bűnök, amelyek nem ütköznek a Btk.- ba, megússzuk őket, csak a lélek vagy a másik ember rokkan bele. Kurzus ide, kurzus oda, március 15-én Kossuth- díjjal tüntették ki. Néhány nappal később egy neves esztéta az egyik lapban kifogásolta a döntés demokratizmusát és azt, hogy az egyik díjazott a miniszterelnök közbenjárására kapta meg az elismerést. Nevet ugyan nem említ, de bizonyos irodalmi körökben sejteni vélik, hogy önre célzott. — Erről nem tudok, nincs közöm hozzá. Az írószövetség és a Magyar írók Egyesülete több éve rendszeresen előterjeszt, de most sem számítottam arra, hogy megkapom, hiszen vannak előttem idősebbek is. Nem kívántam sohasem, hogy nagyon elismerjenek. A cikket egyébként olvastam, nem gondoltam, hogy rólam volna szó. A neves esztéta helyesebben tette volna, ha nevet említ, hogy ne sanda találgatásokra adjon okot. Kapcsolatban áll Hóm Gyulával1 — Nem. Egyetlen egyszer, úgy három éve találkoztam vele egyik darabom premierjén a Nemzeti Színházban. Akkor sem miattam jött, hanem a kultuszminiszterrel együtt látogattak el a Nemzetibe. Ha most valóban ilyet tett volna, akkor valami, a műveim iránti, általam nem is sejtett érdeklődésről lehet szó. Beszélgetésünk egyik apropóját mindenesetre ez a kitüntetést adta. A mások oka az, hogy évek óta munka- kapcsolat fűzi a Gsokonai Színházhoz- A Félkegyelmű az ön árír ásóban került színre, korábban, másutt pedig az Apák és fűk és a Holt lelkek színrevitelét segítette elő. Honnan a vonzódása az orosz irodalomhoz? — Nagyon szeretem a 19. századi orosz irodalmat, Csehovot mesteremnek is tekintem. Ezeket a darabokat felkérésre írtam. Olyan munka ez, amely révén valakinek a bőrébe tudok bújni, s a prózai művet egy másik műfajban a színházi dramaturgia eszközeivel tudom átadni a közönségnek. De ezt megcsináltam Móriczcal és Mikszáth- tal is. Remélem, az átdolgozás során sikerült beleírni mindazt, amit korunkról gondoltam. Pár napja Összezárva címmel két korábbi egyfelvonásosát mutatták be Debrecenben. A? idén hatvanhatodik évébe lép. Mit és mennyit dolgozik manapság? — A könyvhétre jelenik meg legújabb kisregényem, ezenkívül hangjáték írását tervezem. Ahogy telik az idő és az ember öregszik, egyre több alapítványi, kuratóriumi tagsági felkérést kap, s ez szétszabdalja a napokat. Erőszakosabban kell majd időt szakítanom a munkára, hogy úgy élhessek, mint akkor, amikor ez nem volt, és áz ember nyugodtan sétált, jött, ment, aztán lazán megírt egy novellát. Túri Gábor Lexikon H Szakonyi Károly 1931-ben született Budapesten. Az ötvenes években sokféle munkát végzett, majd beiratkozott az ELTE magyarnépművelés szakára. 1963-tól dramaturgként is dolgozik, előbb a Nemzeti Színházban, majd Miskolcon, Győrött, Pécsett és Debrecenben. 1984-től a Magyar Nemzet munkatársa. József Attila- (1970) és Gábor Andor-díjas (1974), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje birtokosa (1991). Főbb művei: Középütt vannak a felhők (1961), Túl a városon (1964), Porcelán baba (1969), Harmincnégy ember (1971), Tudatom, jól vagyok (1976), Magányos biciklista (1983), Vendég a palotában (1985), Gondviselés csevejszolgálat (1989), Napfényes Granada (1991).
