Észak-Magyarország, 1997. március (53. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-01 / 51. szám
ÉM-roteffjé Az, hogyha eg}’ rendőr kővel el bűncselekményt, az az átlagosnál jóval nagyobb érdeklődésre tart számot mind a média, mind az állampolgárok részéről. II. oldal ÉM-ri|»o>rft ______________ A z egykori TÜKI épületén már az áj tábla is régi: A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézete. Mert az intézet már kar. III. oldal. Kilátó ______________ T alán a magyarországi románok, szlovákok, stb., mert kevesen vannak, eleve a „magyarországi magyarok” kategóriájába tartoznak, nem úgy, mint a cigányok. VII. oldal A hét embere \ Gyenes László, a mentős Cs. Kelemen Andrea A mezőkövesdi mentőszolgálat helyzetéről, jövőjéről tanácskoztak tegnap a matyóföldi városban. Hogy milyen is a mentős élete, ezt csak kevesen tudják. A járókelők ugyan felkapják a fejüket, ha meghallják a szirénát, egy pillanatra talán meg is állnak, aztán mennek tovább. Akikért pedig a sziréna szól, akiket visszahoznak az életbe, akikkel a kórházba sietnek, azok közül is csak kevesen képesek arra, hogy megjegyezzék a mentős arcát. Gyenes Lászlót, a mezőkövesdi mentő- szolgálat vezetőjét először arról kérdeztük, miért választotta ezt a hivatást.- Valójában a véletlennek köszönhető, hogy ma itt vagyok. A gimnázium elvégzése után a bölcsészkarra jelentkeztem, magyar-német szakra, de akkoriban nem volt túl szerencsés, hogy én a ferenceseknél érettségiztem, így nem is sikerült a felvételim. Munkát kellett keresnem. Egészen véletlenül jöttem ide. Felvettek először ápolónak, majd beiskoláztak. Elvégeztem a hároméves szakápolóit, és utána már felvettek az egészségügyi főiskola mentőtiszti szakára, ’86-ban vehettem kézbe a diplomámat. Most már tudom, hogy itt a helyem, hiszen mindig is humán beállítottságú voltam, szeretek az emberekkel foglalkozni. Egy mentőtisztnek nem lehet könnyű együttélni a tragédiákkal. Hogyan tud nap mint nap szembenézni a halállal?- Nehéz kérdés. Nyilván az alkati beállítottságtól is függ, ki hogyan tudja ezt elviselni. Nem lehet azt mondani, hogy a baleseteket megszokja az ember, hiszen azt soha nem lehet megszokni. Viszont mihelyt meglátom a helyszínt, rögtön arra kell figyelnem, miképp’ hangoljuk össze a munkánkat. Valamilyen szinten függetleníteni kell magunkat az érzelmektől. Hiszen ha mi elkezdenénk „lelkizni”, nem tudnánk a feladatra, a segítésre koncentrálni, és annak nyilván a betegek, sérültek látnák a kárát. Tehát akkor és ott, mindenképpen ki kell „kapcsolni” az érzelmeinket. Nyilván az évek során kialakul az emberben valami védőgát. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem látjuk a szörnyűséget, nem halljuk a sérültek kiáltásait, később vissza is térnek ezek a képek, felerősödnek a hangok. Mikor visszatérünk az állomásunkra, akkor gondolkodunk el az egészen. Az a legjobb, ha van időnk megbeszélni a kollégákkal, mi is történt valójában. Ki kell hogy jöjjön belőlünk, fel kell dolgoznunk magunkban a tragédiákat, a sikeres életmentést is, de azt is, ha a kezünk között hal meg egy ember. Amerikában például főleg tömegbalesetek után - külön pszichológusok foglalkoznak a mentősökkel. Mi még itt ugyan nem tartunk, de valami hasonlóra nekünk is szükségünk van. Nézzük tehát, milyen messze is van a kövesdi mentő- állomás egy amerikaitól, vagy akár a magyarországiaktól!- Ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznünk ezen a téren, mint bármelyik mentőállomáson. Pénzhiány van, sokszor szappanra sem telik. És ami a legszomorúbb, hogy nem tudunk minden mentőautót üzemeltetni. Egy-kettő mindig áll, már csak azért is, mert túlórastop van. Nehéz így a feladatainkat megfelelően elvégezni. Itt van például az esetkocsink, ami csak a hét hat napján reggel héttől este ötig üzemel. Ez valójában egy kis intenzív osztály, de ha este fél hatkor történik egy komoly baleset itt a környéken, ahhoz már a miskolci esetkocsinak kell kijönnie... A mi feladatunk kettős. Egyrészt a mentés, másrészt pedig a betegszállítás. Sokszor úgy érzem, hogy - sajnos - néhányan tavinak nézik a mentőt. Például egy kéztöréssel felülvizsgálatra - véleményem szerint - be lehetne jönni busszal is, de hát nem mi szelektálunk. A mi feladatunk az, hogy amikor hívnak bennünket, menjünk és végezzük a munkánkat. Gyenes László a munkáján kívül is kötődik az egészségügyhöz - felesége szociális szakvédőnő Mezónagymihá- lyon és Gelejen. Gyermekeik még iskolások. A mentőszolgálat vezetőjének az a kikapcsolódás, ha családjával lehet. Ezekbe a programokba belefér a kirándulás, a bélyeggyújtés, az úszás - bármi, amit szívesen csinálnak a gyerekek is. Persze, a szakmai továbbképzésre is gondol, és oktatja is az elsősegélynyújtási ismereteket.- Valójában az a szép és nehéz ebben a szolgálatban - tér vissza ismét a munkához -, hogy sokszor lehetetlen körülmények között, sötétben, esőben, árokparton, jórészt csak magunkra hagyatkozva kell gyorsan és jól döntenünk, helyesen cselekednünk, hogy életet menthessünk. Köz, tisztaság Brackó István Hála a jótékony napsütésnek, az útpadkákról, a járdákról eltűntek a környezetszennyeződéstől, alkalmi olvadástól és újbóli fagyástól betonkeménnyé vált fekete buckák, e furcsa tél gyászos mementói. Az embernyi dombok leve és szennye lefolyt a csatornán, vagy az aszfalton maradt. Az akcióhoz több köze volt a tréfás meteorológus Aigner Szilárdnak, s a szeszélyes februárnak, mint az Isten kegyelméből felkent takarító cégeknek. Több volt a hó, mint a hómunkás, s némi megütközéssel értesültem arról, hogy a „síktalanításra" szánt pénzből maradt a takarításra is. /\z utak állapota kritikus volt, megyénkben is akadtak járhatatlan közlekedési vonalak, s néhány napon át féltucat település megközelíthetetlennek tűnt. Először azt hittem, hogy az erre a célra fordítható önkormányzati muníció éppúgy eltűnt, mint az influenza elleni, ingyenes vakcina. Aztán, amúgy magyar módra, kiderült, hogy oltóanyag éppúgy akad, mint olvasztó só, csúszás- gátló homok, salak, kavics. De ezért fizetni kell. A későn éledő nyugdíjas leperkálta az ötszáz forintot, s nem lett maródi. Az önkormányzatok, a városgazdák, a háztulajdonosok nem vitték túlzásba a téli veszélyek okozta óvintézkedések finanszírozását. A gipszet a társadalom- biztosító fizeti, a csúszásgátlót az elöljáróság, a bosszúságot viszont senki sem kompenzálja. Akinek lába, keze tört, az nem vállalkozhat közmunkára. Aki február 17- én, majd 24-én Felsőzsolcáról indult Miskolcra traktorral, kombájnnal, teherautóval, az nem a köztisztaság jelen állapota, hanem a köz jogainak és javainak hátrányos megkülönböztetése ellen tiltakozott. Ennyi erőgéppel hegyet lehet mozgatni! Ennyi markolós, platós jármű a szennytől, a szeméttől is megszabadíthatta volna a megye székhelyét. De nem ez volt a cél. A mezőgazdák az adók növekedése miatt demonstráltak. Elmentek a forgalmi dugót okozó gépek, maradt a megválaszolatlan kérdés. S maradt a szemét is. Valóságosan, képletesen. A szép hó, a makacs jég eltüntette, inkubálta korábbi bűneinket. A sótól szikesedő flaszteron előbújtak az eldobott, őszi cigarettavégek, a csokoládépapírok, a haszontalan műanyag zacskók, a kiolvasott újságok, az elvesztett tízfilléresek, az elhagyott lakáskulcsok. A pendülő tavasz lerántja a leplet a téli renyheségről. Közhírré tétetett, hogy megkezdődött, s folyik a tavaszi nagytakarítás. Mossák az útjelző táblákat, metszik a forgalomra és a légvezetékre veszélyes fákat, halomba gyűjtik a közelmúlt mocskát. Ám nemcsak az utcának, a természetnek, illetve a természetből egyre inkább kiszakadó embernek van hulladék-hozadéka, hanem a közéletnek és a közérzetnek is. A farsang rövid, a jelmezt vissza kell adni, s ott állunk pőrén, királyi-meztelenül, vagy maskarát hazudva új szerepre készülünk. Legközelebbi jeles ünnepünkre, március 15-re biztosan ünneplőbe öltözik az ország. Tulipánhagymák kerülnek a köztéri parkokba, talán sárga köntöst ölt az aranyeső bokra. Seprős gépek járják az utakat, s mindenki rendet tesz a portáján. Március első napja szombat, munkaszünet. Leszámítva a morcos vasutasokat, az elégedetlenkedő húsosokat, a benzinhiánnyal küszködő mentősöket és tűzoltókat, a robbantókat kereső rendőröket, a forgalom reményében nyitva tartó kereskedőket, a dolgozatot javító pedagógusokat és a hétvégi diszkó bogyóárusait. Zajlik az élet, jégmentes a Tisza. Február utolsó hetében, a húsvétot hozó március kezdetén még mindig a tavalyi csontokon rágódunk. Sok régi „ügy" nem oldódott meg: Tocsik, Szokai, Zemplényi... Nem kerültek elő a rendőrségről lopott géppisztolyok, három százalék híján nem találtak meg húszezer, tavaly elkötött gépkocsit, fölszívódott a Polgári Bank, eltűnt vagy húszezer kisvállalkozó, s az ország népessége harmincezer lélekkel csökkent. Viszont nőtt a képviselők javadalmazása, a létminimum alatt élők száma, a külkereskedelmi mérleg hiánya, s a katonai szolgálatra alkalmatlan fiatalok aránya. Parlamentáris rangra emelkedett a sárdobálás. Horn Gyula mossa kezeit, Torgyán József - egy körözvény állítását cáfolva - nem akar király lenni, a kereszténydemokrata Giczy György kétpólusú, de nem kéttengelyű kormányváltó ellenzéket akar, a narancsos Orbán Viktor 15 hónappal a választás előtt még nem választott partnert. Lezsák meditál, és a kivárásra játszik, a szakadár lsépy Tamás filozofál, a gyökértelen néppárthoz Szabó Iván híveket toboroz... Színes a politikai paletta. Ennek örülhetne is az állampolgár, ha nem érezné a káoszt. Mólóban a tél, a természet törvényei változtathatatla- nok. Rügyet, levelet hoz a fa, de a politika kiszámíthatatlan. A jó gazda tudja, hogy mikor kell metszeni, s a vadhajtásokat visszavágni. Komámasszony, hol az olló?! Tavasz van - feketén fehéren Fotók: Bujdos Tibor, Vajda János
