Észak-Magyarország, 1997. március (53. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-12 / 60. szám
irodalom ®€ az is baj volt, hogy nem lehet hallgatni a Danubius rádiót. Mik azt mondta, elege van a motorzajból, fáj tőle a feje, mért nem hallgathatnak inkább zenét, az elnyomná. A négyütemű Wartburg hátsó ülésén voltak a gyerekek, Mik és Lenke, elöl Hiller apu vezetett, az anyósülé- sen a felesége, Hiílemé, született Kozák Róza, aki az orra alatti mókás kis pihékkel minduntalan a kamasz fiára, Mikre emlékeztette Hillert, és az az igazság, hogy szíve szerint a fiúnak szánta azt a helyet maga mellett, de akkor megsértődik a másik. Aki ráadásul őrá hasonlít. A feleségének mindegy lett volna, az indulás előtt beszélgettek erről, ki hová üljön, aztán győzött a megszokás: gyerekek hátra, szülők előre. Miknek a keresztségben az apja után a Miklós nevet adták, de hamar kinőtt belőle, és egyszercsak mindenki azon vette észre magát, hogy már Miknek hívja a fiút, mint azok az alig serdült barátai, akik néha csapatostul lepték el a másfél szobás lakást, és halált megvetve nézték az akciófilmeket az egyszemélyes heve- rőn. Próbálták a lányt is Len- ía® nek, Leninek szólítgatni, , de valahogy ne ment, így aztán inkább kiutálták a szobából. f f Hillernek nem || voltak ellenére ezek a I dolgok, hadd szórakozzanak, hadd próbálgassák magukat a fiatalok, inkább bátorította őket a maga módján, fiatal korában nála is mindig üvöltött a magnó, házibulira jártak, bár ezek valahogy nem, Lenkénél például egyik sem próbálkozott, pedig úgyszólván ott volt kéznél, ők valaha egy ilyen lehetőséget nem hagytak volna ki. Még abba is beletörődött, hogy Hiller apunak kezdi szólítani az egész család, mintha lenne valahol egy másik apjuk is, és a kikönyörgött kondigépen is már csak ő gyakorlatozik néha, maradék rágógumit majszol, rágja az asztalon hagyott csipsze- ket, energiaitallal. Aztán két hónapja bejelentette a családnak, hogy a tengerhez fog- n a k menni. Oda bizony, a büdös életbe, mert azért. És nem lesz padlósző- nyeg, bútorcsere, ráér a festés is. Hát nem értitek, magyarázta, látva a csodálkozásukat, most már lehet! A többi meg ráér! És ezután minden évben elmegyünk valahová! Másként kell élni most már, szuggerálta, értitek? El kell rugaszkodni ettől a balkáni életmódtól, ebből a lakásból, ebből az országból, messzire! Levegőt venni! Addig rendben is volt, örült mindenki, a pakolásnál már voltak viták, Hiller ugyanis kijelentette: csak lazán. Nem kell minden francot berakni, könnyedén! Sort, bermuda, egy marék póló, pülóver, és ne rakjatok nekem konzerveket mindenhová. Nyaralunk és kész. És vegye mindenki tudomásul, hogy nem vásárolunk semmit. Semmit, ahogy mondtam, csak fenntartjuk magunkat. Szórakozunk. Elünk. Nyaralunk. Két szalmakalapot vett valahol, egyet magának, egyet az asszonynak, a gyerekek- | nek egy-egy bézbólsapkát, indulás előtt átnézette a kocsit egy szerelővel, pénzt váltott, intézkedett, aztán lezárták a lakást. A kocsiban hátradőlt, és hosszan nyomta a kürtöt, ahogy kifordultak a lakótelepi udvarról. Rá lehet gyújtani, szólt hátra, úgy is tudom, hogy szívjátok. Mostantól mindent szabad, szólt a feleségére kacsintva, aki tiltakozni próbált, és megmutatta neki a kesztyűtartóba dugott óvszereket is, hehe. Hillemé, Kozák Róza akkor egy pillanatig arra gondolt, hogy a férje agyában alighanem kiakadt valami, de nem szólt semmit. Egy ilyen nagy utazást mindenki másként képzel el, Hiller viszont az ellen is tiltakozott, hogy útikönyveket vegyenek, térképet, minek? Majd lesz tábla az út szélén, mondogatta, különben is arra megyünk, amerre eszünkbe jut, holnap például Lenke mutatja majd az irányt, vagy Mik. El fogunk tévedni, nyugtatta meg az asz- szonyt, abban biztos lehetsz. Sőt, az is lehet, hogy kannibálokkal találkozunk, vagy egy csalánerdőben megesznek bennünket a szúnyogok. Ezen jót nevetett mindenki, most már bekapcsolták a rádiót is, énekeltek, és kidobálták a csikket az ablakon. Szép idő volt, jól haladtak, és néhány nap múlva Hiller biztosra vette, hogy annyi év után végre sikerült hátrahagyni az otthont és mindent. Szárad már rajtunk a sár, mondta a feleségének, mint a disznókon, mikor kimásznak a pocsolyából, aztán majd lepattog rólunk minden. Terólad, helyesbített az asszony nevetve, és a legközelebbi pihenőnél azt mondta, ő most nem száll ki a kocsiból. Kisebb fürdőhely lehetett, nem volt sok ember, de az mind fürdőruhában, félmeztelenül. A nők is. Lenke olyanokat is látott, akiken nem volt semmi. Nudisták, vélte Hiller, na és. Nem kötelező. O kiszállt azért a gyerekekkel, kólát vettek, gyümölcsöt, sört, aztán lesétáltak a partra, és ott volt a tenger. A büdös életbe, szaladt ki a férfi száján, ez aztán tényleg! Eredj, szólj anyádnak, hogy jöjjön gyorsan! Mik és Lenke egymásra néztek, most melyikük menjen? Valaki, mindegy, mondta Hiller, és már vetkőzött, megfürdünk! Micsoda hullámok! Édes Istenem! Szinte elérzéke- nyülve bámulta a vizet, hát te vagy az, motyogta, és lassan befelé indult a fövenyen, mint akit megbabonáztak, a két gyerek pedig csak állt. Nem mentek sehová. Később sem. Azt mondták, sokan vannak, és ők nem úgy néznek ki, inkább valahol máshol. Ne egyből bele. Mibe? Hát ebbe a fürdésbe, magyarázta az asszony is, hozzá kell ehhez is szokni. Fehér a bőröm, mondta Lenke, a többieké barna. Vidám fiú-lány csapat dobált valamit, hívták őket is játszani, de ők nem. Angolul beszéltek, Lenke is tudott, mégsem. Az anyátok istenit, sóhajtott Hiller beletörődve, akkor menjünk valami más helyre. Mikor beleéli az ember ebbe a vízbe, áradozott később, érzi, hogy ez más. Ez nem strand, nem fürdőkád. Megmozdul veled a föld, értitek? És a szaga, kiáltotta egy másik helyen már, ahol alig volt néhány ház, sátrakat láttak ismeretlen nevű fák között, gyerekek, felnőttek heverésztek a homokban, az égen sirályok, szakadt kis felhők, és itt is az az óriási nagy víz. A parkoló távolabb volt, némi vita után emiatt innen is tovább mentek, az asszony rosszarcú fiatalokat látott, kábítószeresek, mondta rájuk. Ezek képesek mindenre. A következő állomásnál az eső szemerkélt, vagy valami más kifogásuk volt, Hiller már nem is figyelt, csak megállt, itt sem jó? Mehetünk. Déltájban ettek valamit egy kissé meredek, sziklás partrészen, kietlen volt a táj, zord, mint egy atomtámadás után, a kopár sziklák között kis tócsák rekedtek, és mire Hiller észbe kapott, már ott pancsoltak az egyikben: Mik, Lenke és az asszony. volt a levegő, amott az a nagy víz, az ég távoli, a legszomorúbb kiáltás sem érte volna el, ami kiszakadhat az emberből. Egy kidőlt, elszáradt fatörzsről nézte a családját, és azt akarta nekik mondani, hogy na, gyertek. Menjünk haza innen. A büdös életbe, nem való ez nektek! Csak attól félt, hogy rögtön a nyakába borulnak, menjünk! Sav gyűlt a torkába, és inkább nem mondott semmit. Hátha nincs még elveszve minden. Ä A körorvos és a háló Művészeti adattár 7000 szócikkel Ülök a Nyírparasznyán élő és praktizáló dr. Szabó Ákos lakásában, és egyfolytában csodálkozom. A dinamikusan fejlődő magyar közbiztonság jelenleg ott tart, hogy ha egy újság riportot közöl egy műgyűjtő lakásáról, a tulajdonos biztosra veheti, hogy másnap kifosztják otthonát. A Szó-Kép olvasóinak ezért el kell tekinteniük attól, hogy hű beszámolót olvassanak arról, ami az orvosi szolgálati lakás falait borítja. Be kell érnünk annak rögzítésével, hogy a látogató szép számú festményt és grafikát lát, amelyek többsége a nagybányai festőtelephez kötődő és határon túli kortárs művészek alkotása. A kömyülállás- ra tekintettel maradjunk annyiban: impozáns anyag. Szabó doktor azonban nem a gyűjteményéről (lesz hamarosan) nevezetes. Hanem arról, hogy a héten 5000 példányban Nyíregyházán megjelenik kétkötetes képzőművészeti adattára. Pontos címén: Dr. Szabó-Kállai: Magyar festők és grafikusok lexikona (Műgyűjtők és műkereskedők kézikönyve.) A társszerző, aki jó pár tucat szócikkel járult hozzá az anyaghoz, maga is műgyűjtő, egyben a könyv kiadója. Adódik a kérdés: vajon mi késztet egy eldugott szabolcsi faluban élő Dr. Szabó Ákos körorvost arra,’ hogy hosszú évek gyűjtő- és kutatómunkájával ilyen kiadvány megjelentetésére vállalkozzon? A két kötetet elképzelve: micsoda kincsek és energiák rejlenek a Kárpát-medencében, ha az ország (mihez képest?) legtávolabbi, (ez viszonyt tény) elmaradott megyéjében valaki ilyen teljesítményre képes! A doktor úr természetesen azonnal elhárítja a minősítést, mondván: ő amatőr —„engem támadhatnak” —, aki szabad idejét áldozza erre, s nem törekedhetett másra, minthogy a már létező, illetve az általa gyűjtött adatokból állítsa össze a könyvet. A munkát két indíték szorgalmazta: családi háttere (édesanyja rajztanár a nagyváradi líceumban, ő maga családjával Érkeserűről 1988-ban települt át Magyarországra), illetve az a tény, hogy e tárgykörben óriási hiány van a piacon. A Művészeti Lexikon 1966-ban, a Művészeti Kislexikon 1968-ban, Seregélyt György : Magyar festők és grafikusok adattára című könyve 1988-ban jelent meg; ha a vásárló ma belép egy galériába, a kereskedő széttárt kezeivel találja magát szemben. Pedig forradalmi változások történtek a műkereskedelemben az utóbbi tíz évben. A kézikönyv mindenkinek szól: kereskedőknek, gyűjtőknek, érdeklődőknek, tulajdonosoknak. Ezeregyszáz oldalon hétezer szócikket tartalmaz, csaknem háromezerrel többet, mint a Seregélyi-kötet. Életutak, tanulmányok, kiállítások, a művek lelőhelye, a stílus meghatározása, s ahol a szakirodalom erre kitér, értékelés — e szempontok alapján álltak össze az ismertetések. Mindenki bekerült, aki a történelmi Magyarországon született, innen indult, s akiről újságcikk, tanulmány, művésztelepi katalógus, kiállítási katalógus vagy könyv megjelent. A kiindulópont újdonsága az, hogy a szerzők nem országban, hanem nemzetben gondolkodtak, vigyázó szemeiket Erdélyre, a Felvidékre, Kárpátaljára, a Vajdaságra és a Nyugatra is vetették. Ez magyarázza a szócikkek magas számát, noha a lista nem sikeredett teljesre: azok kerültek be, akikről sikerült adatokat beszerezniük. Ezt Szabó doktor kiterjedt levelezéssel maga szervezte, de a Vajdaság esetében a háború miatt nagyon nehéz, Erdélyben (Gaál András közreműködésének köszönhetően) könnyebb volt kapcsolatokat létesítenie. A kelet-európai rendszerváltozás miatt 1990 óta sok olyan művész felszínre került, akikről a „szocialista kultúrpolitika” nem volt hajlandó tudomást venni. Intézményekhez hiába fordult, azok — mivel nem szakmabéli — kirázták a nyakukból. Ezért jelenik meg a két kötet magánkiadásban. A tévedés csekély kockázatával megjósolható, hogy Szabó doktor úrék hézagpótló munkája a szakma gyanakvásába ütközik majd. Ki ez a vidéki orvos, és hogyan vette magának a bátorságot, hogy a magyar művészet magasztos dolgaiba üsse az orrát? Nem mondhatnánk, hogy a szerzőket hidegen hagyja a várható fogadtatás, de tisztában vannak saját adottságaikkal és korlátáikkal, s nem mondhatnak mást, mint amit az ország nemrégiben demokratikusan megválasztott, idejekorán eltávozott miniszterelnöke a radikálisok követelésére megjegyzem „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” A kézikönyv nem teljes, továbbfejlesztendő — szögezi le a doktor úr, s hozzáteszi: már elkezdett dolgozni javított, bővített, négykötetes változatán. A zsilip 1990-ben megnyílt, csak oda kell állni, és szélesre feszíteni a hálót. T. G. Laci bácsi képeiről.. ...végképpen nem szabad beszélni a képek közelsége nélkül. Most, hogy szemtől szemben ülök a lányka portréjával, rádöbbenek, hogy a színek izzása mellett — ami pedig emlékeimben első helyen él — sokkal fontosabb az ecsetjárás improvizáló dinamikája. Laci bácsi tisztelte a modellt, a íátványt, és hagyta magát felemelni a mélységbeli szirénhangok által, de tiszta festő- iséggel vigyázott a legnagyobb mámorban is arra, hogy az ábrázolás érzéki hitele mellett megteremtse a gesztusok absztrak rendjét. Pontosabban: az ecsetjárás a saját instrumentumbéli temperamentumát követte. Ecsetének vezetése emlékeztet a krokizó kéz önfeledt lendületére. Ez a lendület a világ legőszintébb megnyilvánulása, a nászra emlékeztet, benne van az egész ember, az egész festőember. Nem mindig a látvány szerint, leginkább a belső indulatok szerint működik. Holló László teremtő energiái az ecset vezetésében forranak igazán. Ha szükséges, a hangsúly kedvéért habozás nélkül feláldozza az árnyékok színes reflexeit, és inkább engedi csattanni a színek erejét. Én valamikor szerettem nézni az absztrakt festők nagy tetteit, de a mai „fluxus-terror” idején olyan jóleső látni Holló László és a világ viszonyát a képeken. Azt, hogy minden virág előtt hagyta magát elragadtatni, miközben virágcsendélet lett a találkozásból. Ebben az elragadtatásban az ember nem az eszével fest, mert a vászon és modell között álló festőben azok a mára már elfelejtett, „bűnbeesés előtti” indulatok működnek. És ezek az indulatok őszintébbek az észnél. A tudat kontrolijától elszabadult ecset közvetlen kapcsolatban van valamilyen égi erővel. Ez a dimenziókon túli energia nem a látvánnyal keresi a hasonHolló László szénrajza — illusztráció (H. Csongrády Márta felvétele (Elhangzott a Holló László születésének 110. évfordulója alkalmából a debreceni Déri Múzeumban március 6-án tartott emlékülésen.) lósági kapcsolatot, hanem a festő szívével. Az ecset gyors járása az anyagban szellemes fordulatokat okoz, mindig tartalmaz meglepetést, a tárgyábrázolást kilendíti a tárgyi összefüggések láncolatából, és másféle áramlásokba kapcsolja bele. Olyan ez az állapot, mint a világ teremtése. Egyszerre zúdul minden erő, és igazán azért kell a biztos festői tudás, mert az az okoskodó tudat helyett is képes rendet tartani a festék áramlása közben. Laci bácsi ecsetének mámoros belefeledkezése az anyagba tiszta festőiséget teremt. Ecset és vászon találkozása ebben az esetben hasonlít a vívó ember teuche-erejű (tus) találataihoz: a pillanat ereje és a technika csillogása a megvilágosodás üdvösségében. Bénvi Árpád
