Észak-Magyarország, 1997. március (53. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-08 / 57. szám
Március 8., Szombat Műhely mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmun ÉM-hétvége VII Kaffka Margit Miskolcon (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 31.) Fotó: Bujdos Tibor Porkoláb Tibor „Életrajzom és működésem semmi tekintetben nem tartozik Miskolchoz, ahol átmenetileg, rövid ideig és mindennemű társadalmi, vagy nyilvános szereplés nélkül (a városban) éltem.” Kaffka Margit (egy 1909. november 22-én Szendrei Jánoshoz írt levelében) ezzel a mondattal indokolja, hogy »a kért életrajzi adatokat” miért nem küldi el a készülő Miskolc-monográfia számára. A várossal való közösség megtagadásának ez a demonstratív gesztusa már csak azért is különös figyelmet érdemel, mert éppen »a kért életrajzi adatok” cáfolják meg az indoklásban foglaltakat: a Kaffka-biográfia 8zerint ugyanis az írónő egyáltalán nem «rövid ideigf, és nem „mindennemű társadalmi, vagy nyilvános szereplés nélkül” élt Miskolcon. Már gyermekkorában viszonylag sokat vendégeskedett nagyapja, Kaffka Ignác kúriai bíró Zárda utcai házában. „Ez a miskolci Kaffka-ház - úja Csorba Zoltán ~ ma már nincs meg. Valamikor a főposta előtti téren állott, a Zárda utcai oldaltól a Kazinczy utcai részig húzódott, s mellette keskeny köz haladt a Pece-patak oldalán.” 1899 szeptemberétől pedig a szatmári zárdában ösztöndíjasként eltöltött évek tanít- tatási költségeit igyekezett megszolgálni - bentlakó tanítónőként - az irgalmasrendi apácák miskolci intézetében. (A zárda épületében később a Herman Ottó Gimnázium kapott helyet, jelenleg pedig a Katolikus Gimnázium működik itt.) 1900 őszétől a fővárosi Erzsébet Nőiskola növendéke volt. 1902 szeptemberében ismét Miskolcra került, és 1907 nyaráig tanított a „Miskolci Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskolában” (a mai Istvánffy Gyula Általános Iskola, épületében). A leányiskola 1903/04. évi Értesítője szerint „a nemes ambitióktól áthatott fiatal tanítónőben a testület kiváló tagot nyert”. Kaffka így ír ezekről a miskolci évekről Gellért Oszkárnak, a Magyar Géniusz című lap szerkesztőjének: „most megint ér- 2em, milyen rossz itt. A művészi életnek egy lüktetése se juthat el hozzám. Egy czir- kusz, egy séta a Pannónia előtt, - egy alud- tejes társaság tanárai és mérnökei”. A pauszok egymást érik a Kaffka-verseket kí- ®érő levelekben: „a kályhám mindig füstöl, öz iskola csupa tintafolt, a tanítványaim képezhetetlen hülyék és a nagyanyám férjhez akar adni”. A fővárosba („az én édes, bűnös isteni metropolisomba”) vágyakozó költőnő Miskolcot „korlátolt, otromba, elmaradt és nyomorult Mucsának”, „unalmas, pókhálós csizmadiavárosnak” látja, a Poétái elhivatottságot gátló háztartás és tanítás robotjával („a hétköznap minden lelki nyomorúságával”) azonosítja, és az otthontalanság és kirekesztettség sorsmetaforájává teszi. Kaffka megsemmisítő Miskolc-kritikájá- ban persze a város antimodernista, Lévay- kultuszra alapozott szellemiségének elutasítása mellett egy hatásosan megkonstruált művész-szerep attribútumai, sőt a századforduló divatos szecessziós pózai is felismerhetőek. A kortársak visszaemlékezései A miskolci Kaffka-emléktábla ugyanis arról tanúskodnak, hogy Kaffka nem szigetelódött el (teljesen) a miskolci irodalmi (köz)élettól, sót a közszereplésekre irányuló felkéréseket sem mindig utasította vissza. Néhány versét nemcsak megjelentette (többnyire másodközlésben) a helyi sajtóban, hanem fel is olvasta a Borsod- Miskolci Közművelődési Egyesület irodalmi matinéin. Több költeménye megjelent a Heten vagyunk (1909) című miskolci antológiában is. (Jellemző a konzervatív miskolci közízlésre, hogy az antológia bírálatára vállalkozó Leszih Andor éppen Kaffka újszerű verseit kifogásolja: „Kaffka Margit versei bátran kimaradhattak volna a könyvből, inkább a régieket olvasnánk szívesebben ezek helyett. Csodálom erejét, tehetségét, megérzem művészetét, de kár, hogy ennyire modernek e versek”.) Még egy műkedvelő színielőadás plakátján is megtalálható az írónő neve: 1903 szeptemberében a Nemzeti Színházban Eszter szerepét játszotta (Leszih Andor szerint „szépen, igaz érzéssel”) Csiky Gergely Cifra nyomorúság című darabjában. Sassy Csaba arról is beszámol, hogy „Margit asszony” (aki 1905-ben kötött házasságot Fröhlich Brúnó erdőmémökkel) „valóságos irodalmi szalont” tartott fenn Tisztviselőtelepi házában, és „központja volt annak a kicsiny, de lelkes irodalmi társaságnak, amelyik az Avas aljáról bátor lendüléssel, merész indulással vágott neki az irodalmi mesgyéknek”. A „Kaffka-szalont” nemcsak helyi (újság)írók (a Heten vagyunk köre, elsősorban Miskolczy Simon János és Sassy Csaba), képzőművészek (Kun József szobrász és „Margit asszony” titkos szerelmese, a Kaffka-portrét is készítő Sassy Attila festő), tudósok (Kőris Kálmán tanár-folklorista) látogatták, hanem „sűrűn érkeztek oda a pesti látogatók is”. A „szalon” 1907 őszén, a Fröhlich házaspár Budapestre költözésével szűnt meg. A Nyugat előtti öt miskolci esztendő - Bodnár György kifejezésével - „Kaffka Margit Sturm und Drang-korsza- kának” tekinthető: „amikor 1902 őszén az Erzsébet Nőiskolából kilépve a miskolci polgárihoz került, még népies versikéket írt s balladákat Kiss József modorában, 1907-ben, a távozáskor, már a szabadver- set ostromolta”. Kaffkának több kötete Miskolcon jelent meg - illetve a miskolci években írt versekből és elbeszélésekből állt össze (Versek, 1904; Levelek a zárdából, 1905; a Sassy Attila illusztrációival kiadott Kaffka Margit könyve, 1906; A gondolkodók és egyéb elbeszélések, 1906). Későbbi könyveiben is - Sassy Csabát idézve - „temérdek a miskolci vonatkozás”: „csak mi, az ő egykori baráti köre tudjuk, hogy melyik kiről szól. Csak mi ismerünk rá egy csomó miskolci történésre”. Kaffka Margit emlékét Miskolcon a Tisztviselő-telepi ún. Frőhlich-házon (Csabai kapu 25.) elhelyezett márványtábla őrzi. A tábla (pontatlan időpontot tartalmazó) szövege: EBBEN A HAZBAN LAKOTT / 1905-1906-BAN / KAFFKA MARGIT / A MAGYAR IRODALOM EGYIK BÜSZKESÉGE. / A LÉVAY JÓZSEF KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET. A táblát - Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár, Török Sophie és Babits Mihály jelenlétében - 1930. február 27-én leplezte le a Lévay Egyesület. Az írók február 26-án a Zenepalota „zsúfolásig megtelt” hangversenytermében rendezett Nyugat-esten léptek fel. A Reggeli Hírlap így számol be az eseményről: „a csütörtökihez hasonló irodalmi est Miskolcon évek óta nem volt. Ilyen súlyú és ilyen kaliberű költők, akik a magyar irodalom életében ilyen előkelő helyet foglalnak el, itt évek óta nem voltak. [...] Kettős cél hozta őket e csonka ország felvidéki végvárába. Hogy kiálljanak a Lévay József Közművelődési Egyesület pódiumára a Nyugat új lobogója alatt. Hogy emlékeztessenek Kaffka Margitra”. Az est jövedelmét a fellépő írók a táblaállítás költségeire ajánlották fel. Szinte jelképes, hogy ennek a „nagyon-nagy asszonyírónak” (Ady Endre) a Nyugat segítségével emeltek Miskolcon emlékjelet. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában - az ünnepi könyvhétre - megjelenő könyvből.) Szabó Bogár Imre Balassi Bálintnak Hallod-e, Gyarmati jó Balassi Bálint, drága régi ősöm, de sokat gondolok mostanában rád itt, szinte minden őszön, szinte minden őszön, szinte minden nyáron, , őszes nyári esten, mikor sok zengő szó illeg-billeg számon tollhegyemre lesve. Haj, te, régen rég volt szerelmes csavargó büszke, bukott főúr, vérében fetrengő, tört lábú magyar ló, magyar szó-szökőkút, ülj ide mellém most, itt a toliam, tessék: írd meg azt a verset, amelyet elhagytál Esztergom váránál, amikor elestél. Mondd el, hogy júlia nem volt igaz: áldott nem volt hozzád értő, bágyadt mosolyában, a szája sarkában volt valami sértő. Nem álmodott soha gyötrő tüzes álmot az a báni asszony, jó szót sem találtál annál az asszonynál, amivel marasszon. Mondd el, hogy júlia nem volt igaz, áldott, te is csak nevetted! Cőliát szeretted, Cőlia imádott, örült a nevednek, örült, ha meglátott, a jöttödet leste, lovad léptét várta, megfeszült a melle, megfeszült a teste lenge szál ruhában. Ráró szárnyon járó tüzes csataménnel vágtattál elébe, ruháját szaggattad reszkető két kézzel, s bújtál az ölébe. Ahogy ajka szétnyílt: vele volt az Isten, maga volt az élet, tömör combjai közt meg is haltál szinte, hogyha megölelted. Valid be, hogy Júlia csak a versre volt jó, s nem a vers volt érte, mondd el, hogy előtte kongó üres hordók, mások hulltak térdre. Te csak meghajtottad kicsit fejed, térded, amint az szokás volt, s máris messze voltál: édes dáliádnál várt rád a pohár bor! Mikor pedig jártál a lengyel határnál, szűz leányra leltél, megcsókoltad száját, körte melle táját, s hagytad: hadd érjen még. Édes hazád sorsán, magyar pusztulásán fájt a szíved akkor, csak az egy Istenben s villogó vitézben volt a bizodalmod. Mestere a szónak, hagyd meg az utódnak, jó Balassi Bálint, hogy a szerelemben, versben, vitézségben csak az ember számít. Kóbor vagy nem kóbor, nincstelen vagy vajda, főúr avagy szolga: az életet élni, a halált legyőzni: ez az ember dolga. (Nemrégiben jelent meg a miskolci Szabó Bogár Imre Mond(d!)ható versek című kötete) E gész életemben arra vágytam, hogy törzsvendég legyek valahol. Egy kocsmában, egy kávéházban, vagy Vendcglőben. Akárhol. Nemcsak eSy betévedt pasas, futó vendég, nlkalmi fogyasztó. Nem is Annyira az ételek, meg az ita- °Á (hisz’ régen elmúltak már az°h az idők, mikor a pincérrel ^eg lehetett beszélni: »Józsikám, a marsall májra ki- vmt húsosabb szalonnát szeret- nek, s nehogy kiszárítsák...") szoval nem annyira a gyomor, mint inkább a lélek miatt. Hisz’ törzsvendég nem kap nagyobb húst, mint mások, s kevesebbet sem kell fizetnie. Csak Ppen - és ez a legfontosabb - a hffvnyn más az őt kiszolgálók- , . Mert a törzsvendéget igenis 1szolgálják! Ő, hogy úgy °ndjam, honos, családbéli. A kért»aLdllatok*”’ vagy a ”mit i * helyett a legrosszabb álfVmokratikiLs időkben is azt fnL$,eztvk: „mivel szolgálha- n- > „mit parancsol?” És ész- nették, ha a vendég rövidebb, .°sszabb ideig nem tért be. Hi- jV-yzott. Nem a pénze: a szerné- ys- n jelenléte. Vonta halljuk, látjuk a tévc- . n'not: „ha jól csinálod, a vendégek visszajárnak-!” cs í ^fiólják? Jól vezetik ezt a n!i ~ ezt a Magyarország- Ált Pfvvzett 1100 éves céget? tatában nem. A rendszerváltás keltette illúziókat csalódások követték. De hát hogyan is képzelhettük, hogy a társadalmi atmoszféra is egycsapásra megváltozik. Ehhez mindannyiunknak - akik átéltük a szocializmus évtizedeit - nagy átalakulásra lett volna szükségünk. Vonatkozik ez a pincérre, aki csak úgy elélökte az ételt a „dolgozónak”, a hivatalnokra, aki packázott az ügyféllel, a főfő funkcionáriusokra, akik - feudális allűrökkel - hitbizomány- ként kezelték „birtokaikat”, mi pedig alattvalóik voltunk. Na már most, aki engem, és sorstársaimat 40 éven át alattvalónak, vagy gyanús értelmiséginek tekintett (kell-e egyáltalán a nagyipari város lapjába kulturális rovat? - kérdé hajdan egy komoly káder), annak a változása, csak afféle pálfordulás. Hogyan is bízhattunk benne?. Pedig bíztunk. Naiv náció vagyunk. Egész történelmünk ezt bizonyítja. Ha valaki levetette a díszmagyart, vagy megvált a pufajkától, már elhittük, hogy más ember lett. Persze, ruhát sem könnyű viselni. (Lásd: Úgy áll rajta, mint tehénen a gatya.) Egy bizonyos kultúrát hordozni pedig csak az képes, akinek személyiségébe sok-sok minden beépült abból, amit az emberiség (különböző korokban) szellemi és anyagi értékekben alkotott. Ne áltassuk magunkat: ennek fólhalmozására (a génekben való beprogramozására is gondolok) nemzedékek kellenek. Szó sincs arról, hogy tagadnám az úgynevezett első generációsok kvalitásait, sőt sokszor zsenialitását, de a harmadik nemzedékbéli kovács mester, fazekas, ügyvéd, mérnök, tanár etc. - ó, hány ilyet ismerek! - tud valami mást is, mint ami megtanulható. Gróf Széchenyi Sándor, aki együtt őrizte apámmal a birkákat a hortobágyi kitelepítések idején, ebben a primitív környezetben is megőrizte arisztokrata voltának lelki értékeit. Minden külsőség lekopott, de a lényeg sértetlen maradt. A birkaszarban is. Természetesen nem a főnemességről van itt szó. Nem a kiváltságos, hanem a tömegből kiváló (kiemelkedő) emberekre gondolok. És ebben az értelemben nyilván megvannak a kovácsoknak, a fazekasoknak, a mérnököknek, a jogászoknak is - sorolhatnám vég nélkül - az arisztokratái. Egy ilyen suszter vagy pék soha, sehol (háborúban, fogságban, börtönben, rosszul fizető szövetkezetben satöbbi) nem tudott rosszul dolgozni. És a föld népéről még nem is beszéltem. Hogy a kistulajdonos felszedett minden szál kalászt, s az istálló szalmáján virrasztóit, ha a tehén vagy a ló ellését várta - ez természetes. De a sum- más, a részes arató, vagy a béres sem csak azért, végezte tisztességesen a munkáját, mert magán érezte az ispán, a kasz- nár vigyázó szemét. Nem! Becsület dolga volt ez, ami erősítette az emberi tartást, az önbizalmat. Ezt a tartást (amit a hajcsárok, a kizsákmányolok is tiszteltek a maguk módján) vesztettük el a szocializmus négy évtizede alatt, és azóta sem sikerült visszaszerezni. Kivételek persze mindig voltak, vannak. De tegyük szívünkre a kezünket: annyira fontos a pincérnek a vendég, az orvosnak a beteg, a jaolitikusnak az ember - a magyar? S ki mit tesz azért, hogy fontos legyen? Tudjuk: „Kit anya szült, az mind csalódik végül...” Na, de ennyire?.. Nevessenek ki! Én azt. hittem 1990 körül, hogy az új emberek, majd jó magyarsággal, kellő szónoki ismeretekkel, s főleg!!) tiszteletreméltó emberi erényekkel hirdetik megújuló világunk eszméit. Hát nem! Ezek (se) tudnak magyarul beszélni; szónoklásukon átüt a KISZ-iskolák retorikája, szakértelmük pedig nem több, mint a „hivatásos forradalmároké” volt. Leizzadok, mikor egy színházi város (véletlenül nem Miskolc) önkormányzati képviselője képtelen kimondani, hogy a bemutatott. darab címe: A chioggi- ai csetepaté. Hogy a művet ki írta, s egyáltalán ki az a Goldoni - nos, ilyesmit istenkísértés volna kérdezni a kamerák előtt. Mindemellett a nyilatkozó a „hírős város” kulturális bizottságának embere. (Társadalmi megbízatásként, de nem társadalmi munkában.) A színház vezetősége persze elmarasztalható. De nekem nem mindegy, hogy kik marasztalnak el és kiket. Ami pedig az erkölcsi feddhetetlenséget illeti - tessék olvasni a lapokat... Én - szakmai ártalomból, vagy tán csak mazochizmusból - olvasom. Egy külhonból mostanában hazatért (tehát friss szemű) literátor a következőket írja: „A jól öltözött rablók és a rossz ruhájú tolvajok országa ez... Az emberek derékig járnák a kutyaszarban, a koldusoknál csak az utcalányok agresszívebbek.” (És -február 28.) S egy korábbi publikáció: R. Székely Júlia nevével hitelesítve- Magyar Hírlap, február 12. „Most itt állunk. Kapitalizmust kéne építeni és nincs hozzá kapitalista. Aki van, az a kapitalizmust könyvekből, filmből tanulta. Vagy abból se. Azt hiszi kizárólag pénz termi a pénzt, és nem kell hozzá hit, akarat, álom. Meg csapat...” És ebben a kocsmában akarok én törzsvendég lenni? Nem hiszem, hogy normális vagyok. De hát ez a hazám. Mikor e sorokat írtam, hatalmas tömegek tülekedtek, torlódtak a Posta Bank fiókjai előtt. Néztem az emberek fáradt arcát, kapaszkodó tekintetüket, másodkézből vásárolt ruháikat.- Ezek a magyar milliomosok?- kérdeztem az odavezényelt rendőrtől. Az őrmester (nyilván családja van - gyerekei) csöndesen elmosolyodott, s csak ennyit mondott: „Üram, én is beállnék a sorba, csakhát...” S mutatta, hogy ahhoz betétkönyv is kellene... Hívtam, egy italra. Hogy képzelem? Nem hagyhatja el a szolgálati helyét. Egyedül léptem a kocsmába, s beálltam a futó vendégek közé. Gyarmati Béla Szószólóban * n fitt sz is i
