Észak-Magyarország, 1997. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-22 / 45. szám
Február 22., Szombat Mbhely EM-hétvége VII Tekintélyes öregek Porkoláb Tibor Pósa Lajos 1850. április 9-én született Rad- nóton. Szülőfalujának hagyományaihoz, szokásrendjéhez Pósa egész életében ragaszkodott: biográfusai szerint olyan házban kívánt lakni, amelynek berendezése őt a radnóti bútorokra emlékeztette, esküvőjét is a radnóti tradíciók szerint tartotta. A Pósa-élet- mű egyik jellegzetes vonásaként is a boldog gyermekkor és a szülőfalu ideálképének érzelmes megidézése ismerhető fel. Gimnáziumi tanulmányait Rimaszombatban (abban a híres protestáns főgimnáziumban, ahol például Izsó Miklós, Mikszáth Kálmán, Holló Barnabás, Kiss József és Győry Dezső is diá- koskodott) és Sárospatakon végezte, a budapesti egyetemen pedig tanári oklevelet szerzett. Az 1870-es évek közepétől különböző újságok munkatársaként dolgozott, majd 1889-ben megindította és haláláig szerkesztette az Én Újságom című gyermeklapot. Ez a 4000 előfizetővel rendelkező lap (amelynek - a szerkesztőn kívül - rendszeres szerzője volt Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Móra Ferenc és Benedek Elek is) alapozta meg Pósa rendkívüli népszerűségét és irodalmi tekintélyét. ,Arra volt hivatva - írja róla lelkes olvasója, Kosztolányi Dezső hogy hosszú idő múltán megteremtse a nem létező gyermekköltészetet.” Ismertségének és sikereinek mértékét jelzi, hogy például 1905-ben öt kötetben (!) adták ki gyermekverseit, 1914. május 7-én pedig 50 ezer pesti gyerek vonult fel a Ligetben a 40 éves írói jubileumát ünneplő „Pósa bácsi” üdvözlésére. Pósa viszonylag hamar rátalált arra a konvencionális és populáris műfajra is, amely talán még a gyermekverseknél is sikeresebbnek bizonyult: a nótára. Dalszövegei a Dan- kó Pista- és Lányi Géza-féle dallamokkal váltak országosan is ismertté. Pósa Lajos emlékét Radnóton az iskola előtt mellszobor (Margó E., 1934), az iskola falán emléktábla őrzi. A szobor (lanttal díszített) talapzatának felirata: PÓSA LAJOS. A tábla szövege: PÓSA LAJOS / A GYERMEKEK / ÉDES SZAVÚ, ARANY-SZIVŰ / KÖLTŐJE / DICSŐ EMLÉKÉNEK, / AKI EBBEN A FALUBAN / SZÜLETETT 1850. APR. 9. A radnóti Pósa-szobor Fotók: Bujdos Tibor Kiss József szobra Mezőcsáton A századfordulón - állapítja meg Ernőd Tamás - „két nagy szuverén, két koronás fő uralkodott Magyarországon: Kiss József és Ferenc József’. Kiss József csaknem két évtizeden át a mértéket és az ízlést jelentette a honi irodalomban. Verseskönyveit és hetilapját, minden művelt és tájékozott olvasónak ismernie kellett. A Hét nemcsak azzal vált a századvég és a századelő legolvasottabb és legtekintélyesebb irodalmi fórumává, hogy tehetséges fiatalok egész sorát avatta íróvá, nevelte a mesterség tiszteletére, hanem azzal, hogy megteremtette a modem irodalom iránt érdeklődő közönséget is. ,Az utolsó költőfejedelem” (ahogy Kosztolányi Dezső nevezi) a dél-borsodi Mezőcsáton született 1843. november 30-án. Apja falusi zsidó kereskedő, anyja egy Litvániából menekült zsidó kántor leánya volt. A család faluról falura vándorolt (Mezőcsátról Tiszacse- gére, onnan a gömöri Serkére költöztek). Iskoláztatásának történetét Szinnyei József rekonstruálta: „szülei [...] gondosan nevelték, házi tanítót is tartottak mellette; azután, mivel papi pályára szánták, Miskolcz- ra vitték egy magán tanfolyamra (akkor még nem lévén rabbi-seminarium), melyben 13 éves koráig héber tanulmányokkal foglalkoztatták. E miatt későn, T4 éves korában került a rimaszombati gymnasium I. osztályába. 1861-ben a debreczeni ev. ref. kollégium IV. osztályába járt”. A debreceni diákosko- dás után vándortanítónak állt, majd 1868- ban Pestre költözött. Az írói elismerést zsidó tárgyú balladái hozták meg számára. Kiss József rendkívül jó érzékkel fordult a tradicionális balladához, ugyanakkor ezt az Arany- epigonok által már-már elhasznált, divatos műfajt képes volt a zsidó tematika egzotikumával megújítani. Hamarosan túllépett azonban e populáris tematika szűk horizontján, és az izgatóan új urbánus életérzés egyik első lírikusává vált a magyar irodalomban. Kiss József borsodi emlékhelyeit sajnos ma már hiába is keresnénk: szülőházát lebontották (a házon elhelyezett emléktábláknak nyoma veszett), és miskolci emlékszobája is megsemmisült a háború alatt. Egyedül (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 30.) kő mellszobra áll (igaz sérült orral) a mező- csáti iskola udvarán (Szent István u. 35.). Balázs István alkotását 1967. november 30- án leplezték le. A talapzat felirata: KISS JÓZSEF /1843-1921. Pedig a Csátiak soha nem tagadták meg a költőt. Sőt, 1913-ban a nagyközség díszpolgárává is megválasztották. „Az Avas alján” viszont nem igazán tartották számon, hogy a századforduló egyik legjelentősebb magyai- költője 1854 és 1857 között miskolci diák volt. (A miskolci diákévekre vonatkozó életrajzi adatok még Csorba Zoltán Miskolc és Borsod az irodalomban című áttekintéséből is kimaradtak.) Sassy Csaba ugyan a lokálpatriotizmus nevében 1933 decemberében felvetette egy Kiss Jó- zsef-szobor felállításának ötletét, ám javaslata pusztába kiáltott szó maradt. A miskolci Kiss József-emlék ügyében akkor következett be döntő fordulat, amikor a költő családja a Miskolci Izraelita Polgári Leányiskola és Izraelita Tanítóképző Intézet Kiss József Önképzőkörének engedte át (örök letétként) a költő dolgozószobájának teljes berendezését. Az emlékszobát, amelyben a bútorok mellett „kegyeletes elhelyezést nyert a költő gyermekeinek áldozatos adományából” a Kiss József Ereklyegyűjtemény is, 1937. március 7-én, a költő halálának 15. évfordulója alkalmából rendezett ünnepély keretében nyitották meg. Az emlékszoba relikviáiról a korabeli sajtóleírások alapján viszonylag pontos képpel rendelkezünk: „az intézet egyik termében a Kiss család jóvoltából együtt van minden, ami emlékeztet Kiss Józsefre, a költőre és emberre. A régi masszív bútorok abban az elrendezésben, ahogy valaha az élőt szolgálták. A vörös posztós íróasztal, amelyen annyi gondolat formálódott csengő rímekbe. [...] Nagyon finom barna bőr írómappájában még ott hevernek az eredeti kéziratok, a költő apró betűivel. [...1A szobában szerte hevernek a költő fényképei. 40 darab van belőlük különböző korból. [...] Az egyik asztalon rengeteg tagsági oklevél, különböző albumok és iratok, a Ferenc József középkereszt [...] Frakkja, cilindere, vadászkalapja, lódenkabátja is innen emlékezik gazdájára [...] Koszorúszalagok, fényképes kartonlapok, saját kézírással dedikált könyvek egészítik ki a Kiss József szoba emlékeit”; „a kis múzeum anyagában különösen jelentős a költő híres Jehova című költeményének eredeti kézirata, a Csáti botok című verstöredéke [...] Itt vannak dolgozószobájának bútorai, köztük a Thék Endre által készített remekmívű íróasztal, rajta az írómappa, a tintatartó, a papírvágó kés, régi névjegyek, levelek, jegyzőkönyv, a Hét címlapjának kliséje. Itt van sétapálcája, frakkja, arcképek és sok más apróság, amik mind-mind az élő Kiss Józseffel voltak valamilyen vonatkozásban. Az emlékszoba anyagát Kiss József műveinek saját dedikációval ellátott díszkiadása teszi teljessé”. A háború alatt ez a páratlan értékű, muzeális jelentőségű anyagegyüttes elpusztult. A Lévay-szobával együtt így Miskolc második írói emlékszobája is az enyészeté lett. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában - az ünnepi könyvhétre - megjelenő kötetből.) Ka lasz László Az egyre-lejjebb mércét vad buzdulással mindig leverjük akkor is ha talpunkhál alább tesszük neki-neki futunk s talán a lihegés csak a lihegés talán bizonyítja: tettünk is valamit ám! Serfőzö Simon Éberen Ne vezessen engem, vezetem én az orrom. A jövő majd mit hoz, kéne kiszimatolnom. Merőn néz mind a tíz ujjam is az időbe, kifürkészni veszélyt, bajaink jóelőre. Arra mi várható, éberen ösztönünkben, álljunk mikor majd kell mindenre felkészülten. Dudás Sándor ELHAGYOTTAN, mint mikor sötétkék mezőben csillagok bóklásznak s legelésznek a Tejúton, s a Pásztor-Hold felhőboglyában heverészik, mit sem törődve a Nyájjal. Juhász József Ébrenlét Legalább egy kutyavakkantást szerettem volna még hallani az elnyúlt éjszakában; szerelmes dalokat egymásért leszállói az utolsó madárral e szundikáló tájra - mielőtt fölkap a láng gyúlékony szívemig. Hisz szólhatna még ének kábított lelkek sötétségének: hogy táruljon a világegyetem, és Izsák szemei ott nyíljanak az igazságra, hol hullákra i települt idegen vezérek hattyúdalát odvas fogak csikorgása közt is fölismerem. Akárhányszor fölvillan bennem a helyzet, s a történet, mindig elfog a nevethetnék. A snagovi „fejedelmi rabság” körülményei között (mint ismeretes, ’56 után erre a romániai üdülőhelyre szállították Nagy Imrét és körének tagjait, de még azok közül is néhányat, akik nem álltak olyan közel a forradalom miniszterelnökéhez), szóval Sna- govban Vas Zoltán többször is irodalmi beszélgetést kezdeményezett Lukács Györggyel. Egyszer például azt bizonygatta, hogy Thomas Mann-nak sem ártott volna, ha elolvassa Azsa- jev Távol Moszkvától című könyvét. Nyilván ő is tanulhatott volna belőle. Mire Lukács: „Kedves Zoltán, ezen az érdekes ’áspektuson’ én még nem gondolkoztam el.” Istenem, micsoda tapintat! A történetet én Fazekas György (hajdan ő is miskolci hírlapíró volt) nyomán ismerem, aki azt is elmondta, hogy soha nem találkozott olyan emberrel - aki annyira ügyelt volna arra, hogy ne éreztesse összehasonlíthatatlan szellemi és tudásbeli fölényét -, mint Lukács György. Persze (némileg ismerve Lukács írásait, színibírálatait) gyanítom, hogy inkább csak a magánérintkezésben volt ennyire tapintatos. A sajátos ’áspektuson’ azonban még így is érdemes elgondolkozni. Mert semmiképpen sem szabad egy napon említeni Thomas Mannt, Ázsajevet és Vas Zoltánt - noha mindhárman könyveket írtak. Hogy ez magától értetődő'? Akkor talán igen, ha olyan szerzőkről van szó, akik már eltávoztak e földi létből. Egyébként pedig hajlamosak vagyunk szekértáborok, pártok, egyesületek, stúdiók, asztaltársaságok és cserkészcsapatok szerint minősíteni a szellemi teljesítményeket. Ami azért kiábrándító, mert az erős, a valódi tehetség - ép érzékű emberek számára - könnyen felismerhető. A tehetség akkor is nyilvánvaló, ha nem szül minden esetben magas szín vonalú produkciót. Osvát Ernő írta szerkesztői üzenetként: „Petőfinek nincsenek középszerű,versei. Ha könyvéből kivesszük azokat a darabokat, melyeket mindnyájan remeknek tartunk - egy vaskos kötet kö- zölhetetlen vers marad a kezünkben. De nincs egy sem köztük, melyben nem lehet lángolni látni a zsenit. Óriási példázat a fiatal költő számára, aki nem akarja megérteni, hogy annyi tehetséget mutató verse között - egyetlen kielégítő sem akad.” Mutatis mutandis - vonatkozik ez minden művészetre; minden műnemre, műfajra. Sokszor gondolkozom a kritikusi közhelyeken - magam sem voltam mentes ezektől. Igénytelenség, szakszerűtlenség? Nemcsak erről van szó. A kritikus - aki rendszerint azonnal megérzi a tehetség jelenlétét, sodró erejét - nemigen tud mit kezdeni a középszerrel. Mondjuk - ha éppen színházról van szó - felidézi Hevesi Sándort, aki így definiált: Gyarmati Béla „A komédiás utánoz, a virtuóz játszik, a művész él a színpadon.” Hát most jönne a minősítés. De míg a drámát illetően, könyvtárnyi irodalom szolgál támaszul, a rendezői elképzelést pedig már - szóban és írásban - világgá kürtölte a darab színpadra állítója, addig a színészi alakítás megfejtésre, s megfogalmazásra vár. A kritikus húzza az időt; végül se ideje se helye. Azaz csak néhány közhelyre futja. Nem is baj, hiszen egy városban élünk, mi bírálók és bíráltak - nem lehet egymást kikerülni, s különben is: jobb a békesség. Pedig ki kellene mondami. Ha a király meztelen! Lehetőleg akkor, mikor még nem is király valaki. Állítólag Liszt Ferenc homlokon csókolt hajdan egy bájos leányzót, miután meghallgatta annak zongorajátékát, majd ezt mondta a kislány örömtől repeső mamájának: Asszonyom, kecses gyermekét az Isten is feleségnek teremtette. Mire a marna: De mester, hisz’ ön homlokon csókolta őt!? -Én igen, de. a Múzsa nem - válaszolta a zeneszerző. Úgy gondolom, nem érezzük igazán a tehetség iránti felelősséget. Persze, mikor már valaki a pályán van, (netán papírja is van róla, hogy ő művész, sőt - jobb híján - megjelent, megszólalt, s némelyek - tapintatból, számításból vagy tompaságuk okán - kedvezően nyilatkoztak róla) akkor már nehéz vele valamit is kezdeni. Nincs tehát fontosabb feladat, mint a tehetségkutatás, -kiválasztás, -mentés, -fejlesztés. Azt is mondhatnám, hogy számunkra nincs fontosabb nemzeti érdek, hiszen egy -gazdasági erőforrásokban szegény - kicsiny ország csak szellemi (művészi) teljesítményeivel integrálódhat. Eszembe jut, hogy mikor mi bezártuk a békéstarhosi zeneiskolát, a tehetséges gyerekeknek ezt a csodálatos intézményét, s rosszcdóan csóváltuk a fejünket, ha valaki a minőség forradalmát, vagy a kultúrfólényt emlegette - akkor a Szovjetunióban egyre másra nyitották meg a „kiválóak iskoláit” - összegyűjtve a hatalmas birodalom legjobb képességű gyerekeit. (Különben a birodalmi gondolkodás mindig is számít a szellemi elitre; neveli, kényezteti, megvásárolja, -akár el is rabolja.) Mi viszont magunkat raboljuk meg, mikor hagyjuk elsikkadni a tehetséges gyerekeket, akik közül sokan már tankönyvhöz sem jutnak - pénz híján. Akiknek a szülei nem képesek fizetni a speciális, a magasszintű képzést. Mostani körülményeink között, egyre több gyerek került hátrányos helyzetbe. De a különösen tehetséges gyerekek hátrányos helyzete (ha nincs módjuk nyelveket tanulni, ha nem juthatnak hangszerekhez, számítógéphez, ha nem kerülnek jó gimnáziumba, majd jól felszerelt egyetemi intézetekbe, nem kapnak külföldi ösztöndíjat satöbbi) az egy egész ország szellemi elsivárosodasához vezet. Kit érdekel? Kit érdekel, hogy - a reggeli nélkül iskolába engedett - éhes kisgyerekek ájultan esnek ki a pádból, miközben a honatyák saját tiszteletdíjuk emeléséről szavaznak. De hagyjuk most ezt, hisz’ éppen azt szeretném elmondani, hogy még nem aludt ki minden láng! Őrzök egy listát a múlt év végéről. Akkor rendezte a Megyei Pedagógiai és Közművelődési Intézet (más szervezetekkel, egyesületekkel közösen) a tehetséges cigánygyerekek művészeti találkozóját. Másfél tucat nevet feljegyeztem, s szeretném megérni, hogy ezek közül néhányat szárnyra kapjon a hír! A fiatalabbak meg fogják érni... Mi volt ez a rendezvény - felbuzdulás egy etnikum érdekében? Nem. Tehetségkutatás volt. Folytatni kell - minél szélesebb körben folytatni. Miközben persze azt is be kell vallani, hogy minden fajnak és fajtának vannak kiváló egyedei. Csak az a kérdés, hogy a Maria Calla- sok mikor és hogyan találkoznak (s találkoznak-e egyáltalán) a Failonikkal, meg a Zafi- rellikkel? Vagy csak a művészet kufárjai- val találkoznak... Az ’áspektusok’ tovább vizsgálandók. Na meg a lelkiismeretünk is. Szószólóban n m v <w? A ~
