Észak-Magyarország, 1997. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-18 / 41. szám
Itt’Hon Riport Papp Tímea Edelény (ÉM) - Kurucz András - akit a városban mindenki csak Bandi bácsiként ismer és tisztel az edelé- nyi fúvószenekart már évtizedek óta vezeti. Bár a 79 éves pedagógus már több éve nyugdíjas, jelenleg is aktívan tanítja „fújni” az általános iskolás korú gyerekeket. Megjárta a hadifogságot, hazatérése után angol kémnek is tartották, mégis azt vallja: - Ami elmúlt, az már elmúlt. A jelen a fontos. Nyolcvanévesen is „fújni” tanít Az örökifjú Kurucz András Az edelényi Szabó Lőrinc Általános Iskola egyik - orvosi szobának is használt - termébe invitál minket Bandi bácsi. Ez az a hely, ahol jelenleg tartja a foglalkozásokat.- Közel negyven éve élek, és tanítok itt Edelényben, mondanom sem kell, ismerem és szeretem a városban élőket. Jó érzés látni, ahogy nemzedékek nőnek fel a szemem láttára. A 80 évesen is energikus ember, megőrizte vidámságát, humorát, élete nehéz szakaszaiban is. Apja Forrón épített malmot, hogy biztos életet nyújthasson két fiának, és három lányának A „búzából” taníttatásra is tellett, s miután a harmincas évek végén elvégezte Egerben a tanítóképzőt bevonult katonának.- A megpróbáltatások '43 után kezdődtek. Alig valamivel a leszerelésem előtt az orosz frontra küldtek minket, ahol hadifogságba estem. Rengeteg öreg katonának van hasonló élménye, elég azt tudni, hogy szörnyű volt. Elmélyedve az akkor történtekben mesélte, hogy egy hónapon keresztül jóformán enni sem kaptak, s hogy közülük harmincnégyen már az első hetekben beleőrültek a megaláztatásokba. Pontosan emlékezett minden időpontra, és minden arcra...- '47-ben jöttem haza 37,5 kilóval. Akkor, már olyan hírek keltek szárnyra a falunkban, hogy rövidesen államosítanak mindent, talán a malmunkat is. Minden eshetőségre számítva tanítói állást vállaltam Fügödön. Energikusan fogott munkához, hogy megfelelhessen az elvárásoknak. Akkoriban egy falusi tanítónak nemcsak a tanításhoz kellett értenie, az egyszerű emberek bizalmát is el kellett nyerni, akik a mindennapi dolgok miatt kérték segítségét. Bandi bácsi gondoskodott a kicsiny falu kulturális életéről is. Nemcsak a fiatalok, az idősek számára is alapított zenekarokat, énekkarokat, tánccsoportokat, sőt többféle sportfoglalkozást is szervezett. A tanítóképzőben szinte minden, zenekarban használatos hangszeren megtanult alapszinten játszani. Munkájára mások is odafigyeltek.- Ebben a faluban akkor több szakköröm volt, mint Encs kivételével az egész járásban. Kitüntetést is kaptam a munkámért, de ezt nem nézte mindenki jó szemmel. Kimondom: az akkori tanácselnök rosszallotta ezt, az akkor elítélt származásom miatt, s hamarosan szembesülnöm kellett a bosszúból kieszközölt váddal. 56-ban úgy gondolták angol kém vagyok... Kihallgatások, vizsgálatok, majd újra kihallgatások következtek, s a megállapított 8 hónapos börtönbüntetésen kívül a pedagóguspályára való alkalmasságát is megkérdőjelezték. Ez érinthette a legérzékenyebben, mert az egészen idáig higgadt arc, elérzékenyült a visszaemlékezéskor. Lakatosként dolgozott tovább, de néhány év múlva sorsa újra a tanítás felé egyengette életét. Az edelényi vezetés a Járási Művelődési Központ igazgatói posztját ajánlotta fel neki. Elfogadta.- Mindhárom lányom érdeklődött a zene iránt, egyiküknek zenekara is volt, amit én vezettem. Szerettem csinálni, később bányászzenekarom is volt. Az iskolában jelenleg is működő gyermekfuvós- zenekart 27 évvel ezelőtt alapítottam. Az órák nem kötelezőek a gyerekeknek. Az iratkozik csak be oda, akinek kedve van a dologhoz, ha pedig kipróbálta, és nem tetszik neki, bármikor kiléphet. Az órákon előbb a hangokkal ismerteti meg a fiatalokat, majd fokozatosan jönnek a nehezebb elemek. A tanításhoz maga csinálja a kottákat is. Bár 1980-ban nyugdíjba ment, azóta is folyamatosan zenekari órákat tart mindennap reggel fél nyolctól délután háromig az iskolában. Többször kapott a várostól Pro Urbe-díjat, és számos emléklapot, többek között nemzeti helytállásáért is. Mindezt azonban nem tartja annyira fontosnak.- Ami elmúlt, az már elmúlt. A jelen a fontos. Volt, hogy 50 főből állt a zenekar, most csak körülbelül harminc tagból állunk, de minden edelényi rendezvényen ott vagyunk. Nem váltjuk meg zeneileg a világot, de amit kell, lejátszunk, és a fií- vóstalálkozókon is ott vagyunk. A múltat elfelejteni azonban soha nem szabad. A háborúban elesett hősök emlékművéhez például minden évben elmegyek Fügédre a gyerekekkel. Fújták október 23-án is, 1996-ban Fotók: Papp Tímea rab megtekintésére. A szülők sajnálatosan csak 30 gyereket engedtek el Miskolcra, pedig a kisebbségi önkormányzat az ingyenjegy biztosítása mellett különbusszal szállította Miskolcra és haza a tanulókat. A tanárnő elmondása szerint felejthetetlen élményben volt részük a gyerekeknek. Többen közülük nemcsak a színházban, hanem Miskolcon is életükben először jártak. - Nem lehet leírni a gyerekek élményét - mondta a tanárnő. - Ahogyan elbűvölte őket a színház, a színészek játéka, este a mis-' kolci belváros csillogó kirakatai, az utcai fények... HazaA HÉTFEJTÚ TÜNDÉR előtt álltak megkövültén a napokban a he- jőpapi általános iskola cigánytanulói. A kisebbségi önkormányzat, élén Farkas Gézával „kijárta”, hogy a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházának előadását megtekintsék. Mint azt Hegedűs Lászlónétól, az iskola eltérő tantervű I-V. osztályának vezetőjétől megtudtuk, a kisebbségi önkormányzat saját költségvetéséből 56 színházjegyet vásárolt a Hétfejű tündér című dafelé a csoportot elkísérő egyetlen anyuka azt mondta: Én Istenem! Azt is megértem, hogy egyszer színházba jártam. Hegedűs Lász- lóné azt szeretné, ha az etnikai kisebbséghez tartozó idősebb korosztályt is elvihetné valamikor a Miskolci Nemzeti Színházba. Próbálkozik ehhez pályázatok útján is pénzt szerezni. Merthogy akkor a szülői élmények után talán a gyerekeket is hamarabb elengedik a Hétfejű tündért és más színházi előadásokat megtekinteni. vososí&s!í$s9íx&%6sssis6GM Itt-Hon INFÓRIJM 3 MINDIG VESZ KAPARÓS SORSJEGYET Vezse Sándor, amikor betér a hejőkeresztúri Remerenciásba. Ahogy az egyik alkalommal kapar- gatni kezdte a sorsjegyet, úgy került napvilágra az azon lévő 1 millió forintos nyereményösszeg. Először nem hitt a szemének úgy meglepődött, de azóta napirendre tért a történtek felett. Természetesen boldog, hiszen nem gyakran esik meg az emberrel ilyen, de tudja: szerencse ide, szerencse oda, manapság egy millió forinttal nem sok mindent kezdhet az ember. Mivel valójában még nem gondolta ki, hogy mire fogja költeni a nyereményt, ezért addig jobbnak látta bankba tenni, hagy kamatozzon. Németh Károly - a másik szerencsés - hosszú idők óta totózik, lottózik, de még jelentős nyereményt soha nem kaszírozott. Tavaly november óta nyugdíjas, így nem is jöhetett volna jobbkor a segítség, mint most. Ez az első alkalom, hogy egy játék kapcsán 100 ezer forint ütötte a markát, melyből - tervei szerint - futja majd kis otthona felújítására. A presszó tulajdonosa, Poós László három éve árusítja a Szerencsejáték Rt. sorsjegyeit, melyet a vendégek már mindig kémek a „szokásos” mellé. Mint mondja, szerinte - bár nem hivatalos - országos rekordnak számít, hogy két és fél hónap leforgása alatt négy nagyobb összegű nyeremény talált gazdára Hejőkeresztúrban. A tulajdonost - mivel korábban a Szerencsejáték Rt.-nél dolgozott - akadt, aki meggyanúsította azzal, hogy valami furfang lehet a sorozatos véletlenekben. Am mosolyogva jegyzi meg: a történtekért csakis Fortunát lehet kérdőre vonni! Fotó: Farkas M. Az ember Ózdon járva kapkodja csak igazán a fejét és gyakorlatilag semmi mást nem lát, hall mint síró, panaszkodó embereket. Persze, ott aztán senki nem jókedvéből teszi, hanem azért, mert a helyzet megkívánja. Egyszerűen. Ösztönösen. Ahogy az állami támogatások is ösztönösen nem érik el őket. Most konkrétan a sportjukra gondolok, amelyet kellő támogatás híján idén csak szinten kívánnak tartani. Az évek óta működő egyesületeik halódnak - és az sem lenne meglepő, ha egyre több helyen tennék ki a „Zárva!" táblát -, mert minden próbálkozás ellenére nem képesek a működésükhöz szükséges fedezetet összekaparni. ígéretes sportolók adják fel álmaikat, mert a biztos pillér, tudjuk jól, még egy aranylábú futballistának is a pénz, mely nélkül - hogy stílszerű maradjak - nem tud és nem is akar labdába rúgni. Manapság ugyanis egy tehetséges sportoló megnézi, milyen mezbe bújik, s ha azon nincs EKakitől segítséget lehet remélni. A vállalkozótól, akinek alkalom adtán feladják a magas labdát: miért nem ad? Miért? Mert mindenkinek nem dughat a zsebéBobby-nak szurkolnak majd a Dallasban. Az egykori kohászvárosban bármelyik sarokból közelítenek is a sporthoz, mindig ugyanoda jutnak - mint a Szilágyi Anita Sportvarázs?! KORA betűkkel az, hogy MÁRKÁS, akkor még azt a fáradságot sem veszi hogy legalább egyszer úgy Isten igazából, jól beleizzadjon. Persze, mindamellett, hogy bizonyos mértékben - netalán mértéktelenül - nagyravágyók és kényesek, azért leginkább ők is éhesek. Talán arra, hogy fáradozásukat elismerjék. A „sportos" vezetők végig- citerázzák az összes számba vehető lehetőséget, de jól tudják, alig akad valaki, be mindig ugyanaz. Én aztán egyáltalán nem sajnálom őket, mert aki ma vállalkozó tud maradni, az számomra ravaszabb még a róka kománál is. Viszont meg kell mondjam, ha én lennék a vállalkozó, bizony én is megunnám, hogy mindig az én kilincsemet fogdossák. Manapság ez a tendencia. Nem is csoda, hogy így Ózdtól Lentiig előbb vagy utóbb úgy megutálják egyesek a sportot, és onnantól kezdve inkább kígyó, saját farkukhoz. Ők is az élvonalba akarnak kerülni, de aki ehhez a ropogó papírost, az útravalót adja, az náluk is homályba burkolózik. A sok vajúdás ellenére azonban biztos Ózdon is sokan akadnak olyanok, akik emlékeznek arra, hogyan próbálkoztak az iskolában minél nagyobbat ugrani a homokugró gödörbe, minél nagyobbat hajítani a súlygolyóval, s minél látványosabb gólt rúgni az ellenség hálójába. Azok, akik időközben csak nézővé váltak, s nem hoznak teljesítményükkel pálmákat, mégis kimennek csapatuknak, kedvencüknek szurkolni, ahol teljes erőbedobással ordítják: Mindent bele! Erre szükség van, hiszen amíg nem potyog az égből utánpótlás, addig be kell érniük ennyivel. Vagyis idén - mivel elegendő pénzt nem tudnak áldozni sportjukra - megpróbálják legalább kitartásukkal „megtéveszteni" az ellenfeleket. Többek között Ózdon az Újváros téri Általános Iskolában is. Vezetők és az életét a tornának áldozó tanárnő egyaránt. Aki szívesen fogadna maga mellé egy új, a torna iránt ugyancsak elkötelezettséget érző fiatal kollégát, ilyen pályázó viszont az elmúlt évek tapasztalatai szerint álláshirdetésük ellenére sem akadt.
