Észak-Magyarország, 1997. február (53. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-01 / 27. szám

Február 1Szombat Kilátó ÉM-hétvóge VII P Gál Sándor Muravidéki magyarok Kelet-Közép-Európa osztódásával, mint tapasztaljuk, e térség magyar­sága is tovább darabolódik. A volt Jugoszlávia magyarságát sem ke­rülte el ez a folyamat. Szlovéniában Lendván Göncz László, a Muravi­déki Magyar Nemzetiségi Önigaz­gatási Közösség titkára. Ót kértem: mondaná el, hogyan, milyen körül­mények között él ma Szlovéniában a magyar nemzeti kisebbség. • Ha a muravidéki magyarság helyze­tét Szlovéniában a Kárpát-medence, vagy az összmagyarság tükrében néz­zük, akkor több szempontból is specifi­kus vonásokat találunk. Ennek több oka van. Trianon után mintegy 25 ezer magyar került az akkori Szerb-Horvát- Szlovén Királysághoz. A Mura menti magyarok akkor szlovén fennhatóság alá tartoztak, ami meghatározóvá vált a későbbiek során. Elsősorban arról volt szó - és a problémák éppen itt ke­letkeztek hogy Magyarországhoz vi­szonyítva a muravidéki magyarság a fejlettebb régióhoz tartozott. Ez önma­gában nem is lett volna negatív hatású, a gond abból fakadt, hogy a trianoni döntés után az értelmiségi réteg áttele­pült Magyarországra. Akik maradtak, alig vagy részben tudták vállalni azo­kat. a feladatokat, amelyek az ittrekedt kisebbség számára létfontosságúnkká váltak. Ez a hiány viszonylag rövid időn belül rányomta bélyegét a muravi­déki magyarságra, olyan értelemben, hogy az itt élők egyre jobban Szlovénia felé orientálódtak. □ A gyakorlatban ez mit jelentett? • Elsősorban azt, hogy komoly identi­tászavarok jelentkeztek minden tekin­tetben. Persze az első, s a második vi­lágháború között nem volt annyira érezhető ennek a hatása, mivel akkor még voltak magyar iskolák. Am a har­mincas évek végére megszűntették eze­ket az iskolákat a Karadzsodzsevics- rendszer jóvoltából”. 1941-ben, amikor a Muravidék ismét Magyarországhoz került, nagyobb lélekszámú értelmiségi költözött oda. Ám a háborút követően ezek mind visszatelepültek az anyaor­szágba, s magukkal vitték még azokat is, akik ezenközben ilyen-olyan művelt­ségre tettek szert. így értelmiségét te­kintve kétszer lett lefejezve a szlovéniai magyarság. □ Az ilyen vert helyzetben az alacsony lélekszámú népcsoport már-már pusztu­lásra van ítélve. • Nagy nehézségek árán megszervez­ték az oktatást. De olyan, képzettség nélküli pedagógusok működtek akkor a muravidéki iskolákban, hogy - egy­részt ezért, másrészt, mert nem volt meg a kontinuitás - 1959-ben ezt meg­szüntették. Azonban el kell mondani, hogy ez a helyzet adott ösztönzést a szlovén kormányzatnak egy olyan gesz­tus megtételére, amelynek alapján ma kisebbségi politikáról beszélhetünk. Q Mi volt ennek a lényege ? • Szlovénia 1959-ben felajánlotta azt, hogy tekintettel a kialakult helyzetre, tenni kell valamit annak érdekében, hogy ez a népcsoport megmaradjon. Ekkor már csak 14-15 ezer magyar volt e térségben. Persze ez nem volt önma­gáért való gesztus. Mégpedig azért nem, mert Szlovéniának nem volt mind­egy, hogy milyen a kisebbségekkel szembeni magatartása, hiszen a szlové­neknek mintegy egynegyede az ország határain kívül él. Ausztriában úgy 30-40 ezer, Olaszországban mintegy 100 ezer, Magyarországon úgy 7-8 ezer, s az Egyesült Államokban a becslések szerint több százezer. Ekkor vezették be a kétnyelvű oktatást. A kétnyelvű oktatás azt jelenti, hogy azon a terüle­ten, ahol magyarok is élnek - a vegyek lakosságú területekről van szó a ma­gyaroknak és a szlovéneknek egyaránt kötelező ebbe az iskolába járni. Ezt az alkotmány is rögzíti. Itt nincs külön szlovén iskola. □ A kétnyelvű oktatás számomra a ná­lunk - Szlovákiában - szorgalmazott „alternatív is kóla’’-rémlátom ást idézi. Itt, Muravidéken mi ennek a gya­korlata? • A kétnyelvű oktatás lényege az - ha következetesen betartanák -, hogy 50-50 százalékban kéne oktatni magya­rul és szlovénul minden tantárgyat. A valós helyzet pedig az, hogy az alsó ta­gozatokban, tehát az 1-4. osztályokban ez a százalékarány meg is van. így pél­dául a matematikaórán is két nyelven folyik a tanítás. A tankönyvek is két- nyelvúek. A felső tagozatokon az alter- náció magasabb foka miatt, s ennek kö­vetkeztében az arányok már megvál­toznak 30-70 arányban, de gyakorta 25-75 arányban a magyar rovására. □ Mi a helyzet a középiskolai oktatás terén? • Egy középiskolánk van, ami szintén kétnyelvű. Ebben van gimnáziumi - ál­talános - tagozat, közgazdasági és fém­ipari részleg. A kétnyelvű általános is­kolákból kikerülőknek a 75 százaléka folytatja ebben az intézetben a tanul­mányait. Szlovénia nemzetiségi politi­kájának ez a kétnyelvű oktatási rend­szer volt az első pozitív gesztusa a nem­zetiségek irányába. □ Később ez a gesztus alkotmányos for­mát is öltött. • Igen. A következő nagy és komoly lé­pést az 1974-es alkotmány jelentette. Akkor a szlovén alkotmány már lénye­gesen eltért a szövetségi alkotmánytól; azt is mondhatnám, hogy nem volt hoz­zá semmi köze. Ebben fogalmazódott meg egyértelműen, hogy a kisebbségi jogvédelmet, csakis a különjogokra lehet alapozni. Lényegében mindez"a pozitív' diszkrimináció elvén nyugszik, s a két őshonos nemzetiségre, a magyarra és az olaszra vonatkozik. Biztosítja az okta­tás, a kulturális élet, a tájékoztatás s az anyaországgal való kapcsolattartás sza­badságát, amelyet a nemzetiségek legi­tim szervezetei, az érdekközösségek szerveznek, illetve tartanak fent. □ Ez azt jelenti, hogy a nemzetiségek életével kapcsolatban, azok beleegyezése nélkül nem hozhatnak döntéseket... • Igen. A ma érvényben lévő alkot­mányban szó szerint ez így áll: „Azok a törvények, más jogszabályok és általá­nos aktusok, amelyek csupán a nemzeti közösségek alkotmányban megállapí­tott jogaira és helyzetére vonatkoznak, a nemzeti közösségek képviselői bele­egyezése nélkül nem fogadhatók el.” Ezzel együtt azt is el kell mondanom, hogy az összes kisebbségi tevékenység­A vegyes házasságokból származó gyermekek anyakönyvezésénél választani keli, milyen nemzetiségű legyen az újszülött. De miért kell ezt már a születéskor eldönteni? Nem volna jobb, ha megvárnánk, amíg a gyermekek felnőve maguk döntenék el ezt a kérdést? S ha mindkét oldalra kötődik, miért ne vállalhatná mindkettőt? nek mintegy 95 százalékát a szlovén ál­lam dotálja. Amiből az következik, hogy' a nemzetiségi intézmények, szer­vezetek, együttesek nagyobb ellát­mányban részesülnek, mint az egynyel­vű szlovén területek polgárai. Áz igaz­ság kedvéért azért azt is hozzá kell ten­nem, hogy a pártállam idején is tole­ránsak voltak velünk szemben, ami a velünk együtt élő szlovének számára gyakran elfogadhatatlannak tűnt. Meg­esett, hogy például a kétnyelvű oktatás miatt alkotmányos pert kezdeményez­tek, amit a végén el is veszítettek. Á ki­lencvenes évek fordulóján is voltak ha­sonló törekvések, sőt most is aláíráso­kat gyűjtenek például a kétnyelvű do­kumentumok használata ellen, de sze­rencsére ezek a törekvések nem járnak eredménnyel. □ Szám szerint mennyi magyar él még itt? • Ezzel kapcsolatban eléggé bonyolult a helyzet. En három kategóriát említe­nék meg. Az első, hogy az 1991-es ada­tok szerint hányán vállalták a magyar­ságukat, másodszor, hogy a mi becslé­seink szerint mi a valós lélekszám, s harmadjára, hogy hányán beszélik a magyar nyelvet, illetve hányán van­nak, akik a magyar értékekkel azono­sulni tudnak. Az első, az 1991-es ada­tok szerint sajnos csak 9 ezren vallot­ták magukat magyarnak. A realitás úgy 12 ezer körül lehet, a harmadik ka­tegóriába sorolhatók létszáma pedig úgy 22 ezerre tehető. Mindezt tudva, felvetődik egy új törekvés is, amelynek lényege az volna, hogy mód legyen a kettős identitás kinyilvánítására, a ket­tős nemzetiségi hovatartozás érvénye­sítésére. □ Ez eléggé különösen hangzik... • Valóban, de a mi helyzetünk, s az it­teni gyakorlat hozta el. Az oka, hogy nálunk a vegyesházasságok aránya most már meghaladja az 56 százalékot. A kérdés, hogy a vegyes házasságokból származó gyermekek anyakönyvezésé­nél választani kell, milyen nemzetiségű legyen az újszülött. De miért kell ezt már a születéskor eldönteni? Nem vol­na jobb, ha megvárnánk, amíg a gyer­mekek felnőve maguk döntenék el ezt a kérdést? S ha mindkét oldalra kötődik, miért ne vállalhatná mindkettőt? Ha komolyan elgondolkodunk a kérdés vagy lehetőség felett, akkor azt hiszem, hogy nemcsak új kategória, de új érték is megjelenik ezáltal. A szerző Kassán élő költő, író Székely siratófal Beke György Harmadszor tartottak világtalálkozót a sepsi­szentgyörgyi Székely Mikó Kollégium véndiák­jai. Az istentisztelet után a több mint negyven kopjafából álló jelképes temetőben idézték fel a történelmet és a jelen feladatait . Emlékeinkhez jöttünk el a Vártemplom kőfa­lához, ahol egy másik fal is áll, képzeletbeli fal, kopjafákból. Emlékeinket bíztuk ezekre a kopja­fákra, mikós diákok és tanárok közös fejfáira. A kopja, ez az ősi magyar fegyver honfoglalásunk ezerszázadik évfordulóját idézi; a hazát védelme­ző vitézek hét évszázadon át forgatták, attól kezdve, hogy a haza földjére léptek. A kopjafa nem harci szerszám, hanem halottak siratója. A Székelyföld, Kalotaszeg és a Nagy Magyar Alföld volt igazi hazája. Kiszorították a márvány sírkö­vek, oszlopok, keresztek. Míg most otthonos lett megint a temetőkben, az egész Kárpát-medencé­ben, ahol magyarok élnek és halnak. Titkainkat őrzik a kopjafák. Idegenek nem tudnak eligazodni a rájuk vésett jeleken. Pedig szépen és pontosan fel van róva minden fontos tudnivaló: öreg volt-e a megboldogult vagy fiatal, nős-e vagy özvegy, tanult ember-e vagy kevésbé iskolázott? Itt, a Vártemplom tövében ilyen rová­sokat hiába keresünk. Ezek nem magányos, egyedüli holtak sírjelei. Egy-egy mikós osztály eltávozott diákjainak állították. Nevek egymás alatt, szomorú lustraként. Ezek valóban titkoló­zó fejfák. Az életutak állomásait a hátramara­dottaknak kell emlékeikből, ismereteikből összerakniuk. Nemcsak egy életutat, hanem va­lamennyiükét, akik némán jelentkeznek az ün­nepi névsorolvasásokon. így van ez jól, mert az együttes, egybeolva­sott névsorok magáról a Kollégiumról tesznek vallomást. Egyik hajdani diák a matematikát művelte bámulatos érzékkel, másikból sportbaj­nok lett, harmadik a közéletben szolgálta népét, nemzetét. Iskolai értesítőkben gyakran találunk kimutatásokat, hogy kiből mi vált az életben az egykori véndiákok közül. El lehetne készíteni egy olyan statisztikát is, hogy földrajzilag ki hol találta meg a maga helyét, szerepét, feladatát. Talán az egész Földgolyót átjárnák ennek a gra­fikonnak az életvonalai. De lényegesebb lenne - ha ábrázolni lehetne - az, hogy akár itthon, a szülőhelyen, akár az óceánokon túl ki miként maradt hűséges az elindító örökséghez. Ahhoz a szellemiséghez, amit ezer meg ezer hajdani diák alakított ki, és amit sajátos „mikós szellemnek” szoktunk nevezni. Vita zajlott egyszer ebben a városban, újság­ban, hogy van-e „mikós szellem”? Nyilván, szá­mokkal nem lehet kimutatni. De akinek a maga egyéni életének fordulópontjain eszébe jutott a Kollégium, az innen magával vitt útravaló, és alihoz mérte a döntését, az mar elte és alakította a „mikós szellemet”. Ez a szellem gyakorlattá váltotta a legszebb eszményeket. A hűség egyet jelent az anyanyelv, a magyarság megőrzésével itthon vagy a világ másik sarkában. A becsület a tisztes munkát, a szorgalmat jelenti. A toleran­cia erdélyi törvénye azonos minden más nép, minden más nyelv megbecsülésével, és ugyan­ezen erények elvárásával saját népünk, a mi magyar nyelvünk iránt. Ellen vethetné bárki: hiszen ezek a nemes vo­nások nemcsak a „mikós szellemet” jellemzik. Más erdélyi kollégiumok, gimnáziumok ugyanígy elmondhatják magukról. A Székely Mikó Kollégi­um történelmi érdeme az, hogy viszonylag rövid idő alatt felzárkózott a nagy múltú, sokszázados erdélyi magyar kollégiumok sorába. Kolozsvár és Nagyenyed, Zilah és Csíkszereda, Székelyudvar­hely és Kézdivásárhely református, katolikus, unitárius középiskoláinak három vagy négyszá­zados, néha még nagyobb időelőnyét Sepsiszent- györgy behozta 137 esztendő alatt. Itt mindig történelmi volt a feladat és a telje­sítés. Ez a magyar közösség a históriát szelídí­tette magához itt, a hegyek karéjában, a Kárpá­tok lábainál, de a havasok oltalmát alig-alig él­vezve. Kellenek a közös fejfák azért is, hogy ezt a tanulságot, se feledjük el soha. Ezeregyszáz esztendő csatáit, helytállásait, nehéz győzelmeit és még nehezebb vereségeit. Melyeket mégis bír­tunk, mind kibírtunk. Egyéni sorsok három-négv nemzedéken át követhetők vissza a múlt útjain. Közösségek tör­ténete évezreden ível át a máig. Mikós kopjafá­inkat nem lehetett volna jobb helyre plántálni, mint ide, a Vártemplom falaihoz. Századok ke­rültek itt kéznyújtás-közelbe. Jelképeket érlelt az idő. Maga a Vártemplom itt áll az 1200-as évek elejétől. Az eredeti épület kisebb volt a mai­nál, ennek a keleti része lehetett. Mai alakját akkor nyerte el, mikor Baczó Pál patrónus 1547- ben újjáépítette. Alig két évtizeddel voltunk túl Mohácson. Hat évvel előbb elesett Buda vára. A magyar királyság átköltözött Keletre, Erdélybe. Sepsiszentgyörgyön ezekben a harcos időkben templomot építettek, gót stílusban, magyar hí­veknek, a magyar nyelvnek. A nemzet legkele­tibb szélén. Gödri Ferenc polgármester. Gödri Ferenc ta­nár úr édesapja verset szerzett a Vártemplom­ról, a vár maradék falairól: Négy századév vihara zúg felém, Ha rátok nézek: mohos, szent falak. Lelkem borong az ősi bús regén, Melyet köveid némán mondanak. Hisz míg az ember élte oly rövid, Mint egy sóhaj, egy szellőröppenés, Addig - habár morzsolja is kövid ­Egy félezredév, az neked kevés... Eredetileg két várfal vette körül a templomot. A külső falat 1786-ban lebontották, a kövekből is­kolát építettek a templom előtt. A város magyar diákjainak, de a magyar nyelv ellenére. A német nyelvnek épült volt az iskola, a magyar vár vé­delmező köveiből, az új veszedelem, a németesí­tés céljára. II. József császár ült a bécsi Burg- ban. A birodalom népeinek anyanyelvét, elsor­vasztva, a németet akarta hivatalossá tenni minden iskolában, hogy aztán önmagától váljék azzá minden faluban, minden családban. Belebukott! A német nyelvnek emelt iskolából hamaro­san magyar iskola lett. Intő jelként, hogy még császárok is belebuknak, ha el akarják venni más népek nyelvét, lelkét. Olyan tanulság ez, amibe a Székelyföldön ma is bele lehet kapaszkodni. Annál inkáhb, mivel nem holmi „provinciális” látásmód ez, lúszen jó­val II. József előtt egy nagy püspök-pedagógus, Jan Kpmensky - ha akarom; Szeges János — már ezt hirdette: ,A bűnök között, amelyekben kifogyhatatlan az emberi természet, legnagyobb az anyanyelv elvéte­le. Olyan lopás ez, amelyet Isten nem bocsát meg!” Ez a tanulság erősíthet meg lélekben, szán­dékban, kitartásban a székely történelem forrás­vidékén. Ez a mi siratófalunk, a kopjafáknak ez a sora. Nem olyan híres, mint Salamon király templomának maradéka Jeruzsálemben, ahová zarándoklatra, panaszra, imádkozni járnak a zsi­dók kétezer esztendős szétszóratásukból... Imáik alatt, hitük szerint, a Siratófalnál jelen van ma­ga az Isten. A mi székely siratófalunk a Vár- templom tövében abban hasonlít a legendás jeru- zsálemihez, hogy számunkra is jelen van itt a történelmünk, múltunk és jövőnk. Ez a panaszfal Szentgyörgy fölött, szétszóratásukban minket is örökös számadásra és összefogásra kötelez! Beke György uzoni születésű író, jelenleg Budapesten él Király Jászló Bialoszewski de melyikkel menjek a huszonnyolcassal a huszonhetessel a huszonhatossal a harmincassal a negyvenegyessel így tovább a huszonnyolcassal szerkbe jutok >■ a huszonhetessel elvisz a vonat ki tudja milyen szerelmekhez a huszonhatos ­na hát ez a kérdés V ' ' : a harmincassal - jól van jól negyvenegyessel a lázongó gyárak tíz év után valami összeesküvés , ; na most hova menjek a huszonnyolcassal várnak a barátaim a szeretőim szomjan haltak itt-ott minden már huszonnyolcasos annyit lehetne beszélni róla n tekla - szól a falióra 1 Kolozsvár, 1996. dec. 5. „Nech len pride Moskal!” — „Bárcsak jönne a muszka!” Politikai hímen és készültség a nyelvőrségnél Nemcsik Pál Nem az én agyamban fogant meg a szálló­ige, nem az én vágyamat tükrözi; a nagy orosz testvér hőn áhított eljövetelének óraját a szájhagyomány másfél évszázada sietteti valahol a Garam és a Vág völgyé­ben. Azt hinné az ember, hogy a pánszlá- vok agitációja régen feledésbe merült, de hallga’ csak, hallga’, Kodály Kállai kettő­sének kezdösora: „Felülről fúj az őszi szél” - s a lehulló falevelek susogása azt adja hírül, hogy az évszázados önvédelmi ref­lex némelyekben újra éled. A mi fertályunkon nem skandáljuk a szállóigét; akik az ékes rónaságon, a nagy magyar télben hovatovább az ízikkel, ve­nyigével, vagy kiszáradt marhatrágyával táplálnánk tűzhelyeinkben a lángot, s enyhítenénk a tél szorításán elfuserált Prométeuszokként, messze kergetjük a muszka visszatérésének lehetőségét. Megnyertük mi már hívatlan és hívott vendégeskedésüket. 1849-ben Paszkievics és Rigyiger csattogtatta fejünk fölött a cá­ri kancsukát, 1945-ben megtanultuk Tyi- mosenko és Malinovszkij nevét, 1956-ban Hruscsov „békeküldöttjeinek” siserehada szerencséltetett bennünket. A meg-meg- újuló eligazításnál a magyarnak a szívé­lyes látogatások után mindig a sugyban volt a helye, ahova rendszerint a gyereke­ket zavarták a kemence mögé, hogy ne lá- batlankodjanak a konyha közepén. Akik a muszkát a maga valóságában kívánnák, azoknak a számát sem a Ga- lupp, sem a Szonda Ipsos nem tudná mér­ni, bármennyire erősen tagolt és szétszab­dalt a magyar közélet palettája. De a szál­lóigék nem mindenütt halnak el. Az új szövetségi rendszerek a NATO és az Eu­rópai Unió hálóját szorgos kezek fonogat­ják. Jó a tavasz, és főleg július, stílszerű­en hulius, mert spanyolhonban nyilatkoz­tatják ki, hogy megszűnik a halászati tila­lom. Rögvest kivetik a hálót, „megfogják a márnát”, miként a ballada mondja. A né­pek tengerén hányódó sorsüldözött ma­gyar torkaszakadtából kiált a NATO fe­délzetmesterei felé, lehetnek vagy tizen­hatan: „Halászok! Halászok”, s kapkodna a mentőöv felé, a történelem mérnökei diplomatikus mosollyal nyugtatják a ful­doklót: „Mi is!” Szövetségesre vár boldog, boldogtalan a posztkommunista régióban. Újra Mad­rid határán állunk a vártán, s várjuk, hogy felszálljon a füst, és a politikai hí­men, házasságunk kihirdetése valósággá váljék. Vagy marad régiben a bús magyar élet? Az arák szűzies ártatlansággal sütik le szemeiket, s várják, csak várják, hogy elhangozzék a boldogító igen. De mi lesz a pártában maradottakkal? Mi lesz azokkal, akiknek a békepartner - sóg kevés? A türelmetlenebbe más part­ner után néz. Ha Brüsszel, Madrid nemet mond, akkor Moszkva is lehet a mi gyá- molítónk. Nem is olyan légből kapott k’hretkezte- tés ez. Pavol Hanzik szlovák Külügymi­niszter már előre aggódik a hátrányos megkülönböztetés miatt, ha országa nem kerülne be a NATO-ba és az EU-ba. Ezzel egyidóben Jan Sítek védelmi miniszter a semleges status megerősítése céljából Moszkva garanciái felől puhatolódzik egy parlamenti küldöttség élén. Az egyik felet már megkérdezték a garancia felől. „Előbb megkérdezzük Moszkvát, s a pozi­tív válasz birtokában, talán Brüsszel is támogatni fogja semlegesség iránti igé­nyünket.” Hogy is van ez? - kérdezhetnénk Vit- ray Tamással. A lengyel, ukrán régió fö­lött a nagy orosz testvér átnyúlna és vé­delmezné az északi szomszédunk integri­tását. A russzofil érzelmek mindig eleve­nen éltek a szlovákokban, jó másfél évszá­zaddal ezelőtt. Akkor mondogatták: „Csak jönne el a muszka, letörnénk mi a magyar urak szarvait!” A fenyegetés ma már idő­szerűtlen. Az ideológia felmelegítése nem célravezető. Csak töltöttkáposzta eseté­ben ajánlatos. A társadalom fejlődése ellentmondá­sos. Egyrészt már vakargatják Kassa ut­cáin a magyarellenes, uszító plakátokat, másrészt „összetartás” van a szlovákiai nyelvórség soraiban, mintha valami nem­zeti ünnep megrontói ellen kellene fellép­ni a hatalomnak. 1997. január 1-jétól a bűnüldözés fura különítménye grasszál az utcákon, nem uniformizált reguláris ala­kulat, inkább a titkos rendőrséghez ha­sonlítható szervezet. Szertejár a világban, és azt lesi, kit ejthet rabul annak ürü­gyén, hogy nem tiszteli az egyedüli, a ma- gasabbrendú, Slovenska Rec - a „gyengébbek” kedvéért a szlovák nyelv szentségét, sérthetetlenségét. Közel kétszázezer magyar család va­jon milyen atyai intelmekkel bocsájtja út­jára gyermekét, nehogy törvénysértő le­gyen. A napi intelem talán: „Tartsd a szád!”, „Hallgatni arany!”, „Ne szólj szám, nem fáj fejem!”, esetleg „Szájkosarat tégy a szádra!”, „Légy süket, mint a kemence”, „Ma te leszel a főszereplő: a Néma leven­te!”, Hallgass, mint a sír!” Sovány lesz annak a pénztárcája, aki megfeledkezik magáról, talán százezer koronányi büntetésre is sor kerülhet, aki meggondolatlanul „elszólja” magát, és ép­pen egy nyelvőr jelenlétében. Nem ajánlanám azt a megoldást, hogy a kommunikáció során kövessék a hajda­ni pánszlávok példáját, akik kapcsolatai­kat titkolván jelbeszeddel érintkeztek egymással. Nem féltem én a magyar embert; az egyszerű embert, szót ért az a mindenna­pok terhét vele együtt hordozó szlovák emberrel is. Nem kell kézzel-lábbal ma­gyarázniuk egymásnak. Ez a törvény nem értük van. Ók félszavakból is értik egy­mást. A törvénytelen törvények felől pedig ítélkezzék az EU törvénygazdák közössé­ge. A kockajáték folytatódik, most ók kö­vetkeznek a dobással, s a nyelvőröknek hamarosan kiadják az obsitot. A szerző Borsodnádasdon élő zeneesztéta C. M V %f 4-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom