Észak-Magyarország, 1997. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-06 / 4. szám

Tibet - barátságos emberek között, több ezer méter magasban 1997. Január 6., Hétfő Világjáró ; : _ ÉSZAK-Magyarorszag 13 Reusz Géza „Ön a világ második legmagasabb há­góján halad keresztül. Hihetetlen, nem?” - olvastuk egy táblán, amikor buszunkkal az 5360 méter magas Tag- lang-La hágóra értünk. Itt, a Himalá­jában minden felülmúlta képzeletün­ket: a magas hegycsúcsok, a meredek hegyoldalak, a mély völgyek, a nagy szakadékok. Éjszaka számtalan csil­lag világít, nappal vakít a nap fénye. Három-négyezer méter magasságban még falvakban élnek az emberek a hegycsúcsok tövében. Ötezer méteren még menetrend szerint közlekednek a buszok. Veszélyesek az utak, ütöttek- kopottak a járművek és vakmerőek a sofőrök. Manali - a nászutasok városa Manali, ez a Himalája lábainál, Északnyugat-Indiában elterülő kisvá­ros turisták tömegeit vonzza egész In­diából, sőt az egész világról. Sokan ön­magáért keresik fel a városkát, így például az indiai nászutasok kedvenc célpontja. Mások kiindulópontul hasz­nálják a Himalája nyugati részei felé vezető úton. Patakjával, környező er­deivel, fenyőillatával nekünk legin­kább a Tátrát idézte fel. Annak ellenére, hogy már megkez­dődött a monszun évszaka, és gyakran órákon át esett az eső, rengeteg külföl­divel találkoztunk. A ’60 - as években, a hippikorszakban, egészen az USA- ból, Nyugat-Európából zarándokoltak fiatalok erre a környékre, ahol a mai napig szabadon terem az indiai vad- kender. Manapság a helyi kormány súlyos büntetésekkel próbálja távol tartani ezt a fajta turizmust, így mos­tanában elsősorban a táj szépségei mi­att vándorolnak ide a külföldiek. Mi ketten Magyarországról néhány napot töltöttünk ebben a nyugodt vá­rosban, hogy indiai orvosi gyakorla­tunk után kipihenjük Delhi forgata­gát, zaját, benzingőzét. (ÉM - 1996. október 10.) A tibeti és kínai ételek is kellemes változatosságot jelentettek az indiai koszt után. Halott emberek halmai Manaliból indul a világ tálán legfélel­metesebb hegyi útja a Himalája csú­csai között Leh községbe, amely az in­diai Himalája nyugati részén, a kínai határ közelében fekszik, 3500 méter magasságban. Térképünk „ösvény, gyalogút’-ként jelölte az 500 kilométer hosszú utat, amely négy 4000 méter feletti hágón vezet át. Tibeti nyelven Rohtang hágónak hívják az elsőt ezek közül. A Rohtang szó magyarul azt jelenti, hogy „halott emberek halmai” - az út megépülése előtt ugyanis sokan soha nem tértek vissza a hágón átkelésre vállalkozók közül. És négyezer méteres magassá­gával még ez a legalacsonyabb a négy hágó közül. A legmagasabb (a Taglang La) 5360 méteres, jó fél kilométerrel magasodik Európa teteje, a Mont Blanc fölé. Csak nyáron, legfeljebb másfél-két hónapig lehet végighajtani ezen á vo­nalon, máskor a hideg és a hó miatt járhatatlan. Ez alatt a két hónap alatt azonban naponta több tucat jármű in­Táj - madártávlatból dúl a hosszú útra. A helybelieket és a turistákat szállító buszokon, dzsipe­ken és motorokon kívül sok katonai jármű szállít csapatokat és felszerelést a hegyi katonai táborokba, a kínai és a pakisztáni határ közelébe - mindkét ország rajta tartja a szemét Indiának ezen a kietlen vidékén. Tülajdonkép- pen az út is eredetileg a katonaság cél­jaira épült. Mindig magasabbra A Rohtang hágó túloldalán fekvő Keylong faluba félóránként járnak buszok, mint például Miskolc és Ka­zincbarcika között. Ehhez képest meglepődve tapasztaltuk, hogy nem­csak a védőkorlát hiányzik a több e- zer méter magasra kapaszkodó kes­keny szerpentinek széléről, hanem sokszor az aszfalt is. Köveken, kavi­csokon, földutakon haladtunk, miköz­ben alattunk sok száz méterre robaj- lőtt a patakok vize a völgy aljában. A keskeny szerpentin hosszú kígyóként kanyargóit a hegyoldalban egyre ma­gasabbra. A hegyekből lezúduló pata­kok sokfelé elmosták az utat, és ilyenkor a patakmeder kövein gázolt át „kétéltű” buszunk. Az ablakon ki­nézve gyakran nem láttuk az út szé­lét, cSak szakadékot vagy meredek hegyoldalt. Gondolni sem mertünk arra, mi lesz Keylong után, ahol már kisebb a forgalom. Az éjszakát egy sátortáborban töl­töttük következő megpróbáltatásunk, a Baralacha La hágó (4800 méter) tö­vében. Elképesztő látványt nyújtott, ahogy az éjszaka sem pihenő teherau­tók fényéi "lassú fénypontokként ka­nyarogtak egyre feljebb és feljebb a sö­tét hegyoldalban. A felhőtlen égen csil­lagok milliói ragyogtak - ennyit még sohasem láttam korábban. Másnap hajnalban indultunk to­vább. Ahogy egyre magasabbra ér­tünk, a busz szinte minden utasában kezdtek kibontakozni a hegyi betegség tünetei (fejfájás, hányinger, gyenge­ség, bágyadtság) az oxigénhiány és az alacsony légnyomás miatt. Ebben a magasságban akár halál is lehet a vé­ge, ha valaki akklimatizálódás nélkül hosszú ideig marad. Szerencsére mi gyorsan leereszkedtünk a túloldalon, és közérzetünk is javult - amíg a kö­vetkező hágóhoz nem értünk. Viszon­tagságos utunk második napjának vé­gén végre eljutottunk az Indus völgyé­ben fekvő Leh-be. Elet a holdon A Himalája déli vonulatain átkelve a táj látványa egycsapásra megválto­zott. Az addigi dús növényzet kietlen kő- és homoksivatagnak adta át a he­lyét. A magas hegygerincek útját áll­ják az Indiai-óceán felől északra húzó­dó monszunesőknek, így ezen a tájon körülbelül annyi eső esik, mint a Sza­harában. „Holdbéli táj”-ként is szok­ták emlegetni a Himalájának ezt a ré­szét kopársága, domborzata miatt. Emberi élet itt csak a folyók és pa­takok mentén lehetséges. Leh például az Indus egyik kisebb oldalvölgyében, egy gleccserpatak mentén terül el. Nem kis munkája fekszik az itt élő embereknek abban a csatornarend­szerben, amely a kisváros és a környe­ző termőterületek minden pontjára el­vezeti a patak vizét. De nemcsak a víz hiánya okozhat nehézségeket. Télen számunkra nehezen elképzelhető gon­dokat okozhat a hideg. Nincsenek er­dők, ahol tűzifát lehetne vágni, ráadá­sul sok falu még ma is szinte teljesen el van zárva a külvilágtól. Nincs szén, olaj, vagy atomenergia. Nem csoda, hogy kicsi a népsűrű­ség a zord körülmények között. Míg egy kisebb indiai faluban is több tízez­ren laknak, és a három legnagyobb vá­ros (Bombay, Calcutta és Delhi) mind­egyikének tízmillión felüli a népessé­ge, Leh-ben, a környék „fővárosában” legfeljebb pár ezren élnek. Ennek el­lenére már az ókorban is fontos keres­kedelmi központ volt az egész Ázsián átvonuló selyemút mentén. Északról. Tibet felől főleg a legfontosabb himalá- jai háziállat, a yak bőréből készült gyapjút, kabátokat szállították délre, innen pedig élelmiszereket északra. Nem volt könnyű mesterség akkori­ban a kereskedelem, hiszen a Tibetet Indiával összekötő útvonal a Karako- ram-hegység hat-hétezres csúcsai kö­zött vezetett. Kis Tibet Leh környéke, bár földrajzilag nem tartozik a szűkén értelmezett Tibeti­fennsíkhoz, etnikailag mindenképpen Tibet része. Az India nagy részét uraló hindu befolyás itt majdnem teljesen megszűnik, csak elvétve lehet egy-egy tehenet látni az utcákon. A közeli Kashmirban a lakosság nagy részét kitevő és mostanában sok felfordulást okozó mohamedánoknak is csak kevés képviselője él Lehben. Szerte a város­ban népviseletbe öltözött tibetieket látni. Az emberek arca, megjelenése, viselkedése és vallása is eltér az India nagy részét benépesítő árjákétól. „Kis Tibetiként tartják számon Indiának ezt a részét. Korábban is a tibetiek voltak itt többségben, de az utolsó negyven évben, amióta Tibet kínai megszállás alatt áll, minden eddiginél nagyobb számban özönlöttek ide nyel­vűiket, kultúrájukat ápolni akaró tibe­ti menekültek. A negyven év alatt több ezer buddhista kolostort rombol­tak le, és több, mint egymillió embert kínoztak vagy öltek meg a kínaiak Ti- betben. A tibeti buddhizmus sajátos keveré­ke az eredetileg Nepálban megszületett buddhizmusnak és az ősi tibeti termé­szeti vallásnak. Az alapvető buddhista eszmék és erkölcsök (például a reinkar­náció és a nirvána tana) keverednek az egykori démonhit maradványaival. Nem nehéz megérteni, hogy a zord kö­rülmények között, a természetnek ki­szolgáltatva élő emberek megőrizték ősi hitüket a hegycsúcsok tetején élő, ártó és segítő szellemekben. Szerencsénk volt, mert egy közeli kolostorban tanúi lehettünk egy két­Tibetet barátságos emberek lakják napos fesztiváljuknak. Ezt láthatólag részben saját szórakoztatásukra, rész­ben vallási okokból rendezték. Szelle­mek, állatok, démonok színes maska­ráiba öltöztek, és eljárták különös tán­cukat, melynek végén mágikus erővel legyőzték az ártó démonokat. Mostan­tól egy évre biztonságban tudhatják magukat. Amellett jól szórakoztak: ze­néltek, táncoltak, beszélgettek a szom­széd kolostorban vagy a szomszéd fa­luban élőkkel. Egyébként nemcsak ók, de mi is jól éreztük magunkat. A kolostorok nemcsak a vallásos életnek hanem az oktatásnak, a kultú­rának is központjai. Legtöbbjük régi, akár többszáz éves könyvekkel dicse­kedhet. Kevesen tudjak, hogy Tibet történelme már több, mint kétezer éves. A Kínához történt csatolásáig mindig erős, független állam volt, amit már hosszú ideje a mindenkori dalai láma kormányozott. (A jelenlegi dalai láma és kormánya Manalitól nem messze, Dharamsalában él szám­űzetésben.) Ezen a tájon mindenfelé vallásos jelképek tűnnek szembe. A jellegzetes alakú stupák (szentélyek) buddhista ereklyéket, Buddha-szobrot tartal­maznak. A szakadékok felett, vagy hi­dak mentén hosszú kötelekre kií'eszí- tett imazászlók láthatók. A helybeliek hite szerint az ezekre írt varázserejű rigmusokat a szél szétfüjja az egész vi­dékre. Az imamalmok tekerésekor a rájuk írt szent szövegek minden fordu­latkor közelebb viszik forgatójukat az áhított nirvánához. Sokfelé hallani a szerzetesek jellegzetes hangú cintá- nyérját is. íjászverseny az Indus völgyben Valószínűleg kevés barátságosabb nép van a tibetinél. A vendégfogadóban nemegyszer teával kínáltak bennün­ket, pénzt nem fogadtak el érte. Ez meglepő egy olyan országban, ahol az utcaképhez hozzátartozik a koldusok serege, ahol a szállókban, éttermek­ben, bazárokban mindenhol azt nézik, hogyan tudnák átvágni a külföldieket. Leh-ben nem voltak koldusok, az em­berek mosolyogtak ránk, kedvesek vol­tak. És nemcsak velünk, hanem egy­más között is vidámak, barátságosak, segítették egymást. Egyik vasárnap véletlenül elkeve­redtünk egy kis falu hétvégi program­jára. Az Indus völgyében sétálva egy nagy sátorra és a belőle kiszűrődő ze­nére lettünk figyelmesek. Ebben a sá­torban gyűlt össze a falu apraja-nagy- ja. Néhány férfi íjjal lőtt célba, a sike­res találatokat mindig üdvrivalgás, gratulációk fogadták. Mások dobokon, fiívóshangszereken játszottak aláfestő zenét. A gyerekek hol a nyílvesszőkért szaladgáltak, hol maguk is beszálltak a versenybe. A népviseletbe öltözött asszonyok a sátorban ültek, beszélget­tek, nézték az íjászokat, egy öreg, rán­cos asszony fonalat sodort. Néha abba­hagyták a nyilazást, és furcsa, lassú táncba kezdtek. Furcsán keveredett a múltat idéző íjászat és fonalsodrás egy erősítővel, amivel a zenét hangosítot- ták fel. Bennünket rögtön befogadtak, étel­lel, vajas teával (helyi specialitás) és valami sörszerűséggél kínáltak. An­nak ellenére, hogy még beszélni sem tudtunk velük, csak mutogatni, állan­dóan hozták az újabb és újabb fogáso­kat. Leültünk a sátorban, hallgattuk a zenét, néztük a táncokat, ettük a fur­csa ételeket. Pár lövés erejéig mi is be­szálltunk az íjászatba - a régi magya­rokat megszégyenítő eredménytelen­séggel. Szellemek színes maszkjait öltik magukra és legyőzik az ártó démonokat. Egy évre biztonságban tudhatják magukat Fotók: a szerző

Next

/
Oldalképek
Tartalom