Észak-Magyarország, 1997. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-15 / 12. szám

tisztességesen ki kell billenthetni az ujjakkal a szólamokat, • Kai isszon Dezsőezt teszi Bízik abban, hogy ő reneszánsz és barokk kor határán élt itáliai V Giwiamo Frescobaldi mester muzsikája min- r den cirkuszi hókuszpókusz nélkül megállja a helyét, 'Hogy a legfőbb bíró, a hallgató pateti- kus „ügyvédi” segítség nélkül is elismeri a kom­ponista feltétlen igazát. És ez a bizálma meg- :j; alapozott. Karasszon ugyanis tényleg a legjobb Ükköt tudja - azt, amit az öreg Bach rrfpndott, % dpi ars poeticaként, hogy tudniillik á meg-1 ’elelő időben kell lenyomni a megfelelő bil-f lentyűt Rendkívül ritmikusan játszik. Ez távol- f ról sem természetes a modern, visszhangok te- rekhez szokott,dunsztot-szószt kedvelő (s per- fi sze rendszeresen gyakorolni, ujjizmokat karban­tartani rest) orgonistáknál. Jólesően „hideg” és józan ez az előadás. Éles kamerával felvett, pon­tos, kontúros, tárgyilagos képet kapunk Fresco­baldi minden érzelgősségtől mentes (s éppen ezáltal a legnemesebb érzelmeket ébresztő) kompozícióiról. A lemez utolsó néhány számá­ban az orgonához kapcsolódó ének is kellően tiszta, üde, tetszetős. Minden azonban Magyar- országon egyelőre nem lehet tökéletes. Ha már az orgonista nem hajlandó melléütni, megte­szi ezt a szívességet helyette az, aki a borító szövegét gépeli a számítógépbe. így értesülhe­tünk a címoldalon arról, hogy Karasszon és az énekszólista B. Nagy Emese Andrea mellett a . Schola Claviniana közreműködik. Belül aztán Calviniana olvasható. Ki-k! törheti a fejét, me- f verzió a helyes. Gyanítom, az utóbbi. iC-ltír-*' Kovács Sándor Piazzola, az idegen | Üvöltés | WXfWSffSffSSftt Vajon miért van az, hogy mi­közben Neruda, Marquez, Var­gas Llosa, Borges neve beépült irodalmi tudatunkba, a Nyuga­ton velük egy körben emlege­tett Astor Piazzola muzsikus­ról alig hallott valaki Magyar- országon? Csak nem azért, mert ; nem klasszikus zenét játszik, és Európa- és klasszikuszene-köz­E ontú világképünkben nincs elye egy mégoly eredeti mű­vésznek, mint a Buenos Ai- res-i tangóharmonikásnak? No, igen: tangó és harmonika. Az 1 előbbi a latin-amerikai kultúr­körben fogant, drámai indula­tokat hordozó zene és tánc, az utóbbi Piazzola hangszere, | amellyel a tangót mint zenét a I koncertpódiumok magaslataiba | emelte. I Lelke hatalmas és tökéletlen |— írta róla egyik méltatója; ze- jnéje pedig varázslatos, érzéki lés felkavaróan őszinte — tehet­őjük hozzá. Egyéni és huszadik századi hang, amely szülőváro­ssá spanyol, német, zsidó és 1 olasz kultúrájában gyökerezik. Nem véletlenül ihlette meg a Ikomponált európai zene jeles előadóművészét, Gidon Krémer hegedűst, aki önálló lemezt szentelt Piazzola szerzeménye­inek (Homage ’a Piazzola). A nyugati félteke kifinomult mu­zsikusa ezzel a CD-vel fejezi ki a dél-amerikai — egyébként ze­nét New York-ban tanult — ős­tehetség iránti tiszteletét. A gesztus lefegyverző, az előadás­mód kifinomultan artisztikus, de ne keressük benne Piazzola nyers erejét és elementáris len­dületét. így sincs híján a drá­maiságnak. A főhajtás nyomán remélhetőleg akadnak majd olyanok, akik az eredetire is kí­váncsiak lesznek. (Nonesuch- Warner) (-i -r) Az amerikai Kronos vonósné- gyes régóta kultikus intézmény az alternatív zenék kedvelőinek szemében. Legutóbb négy kor- társ zeneszerző — Michael ;; Daugherty, Harry' Partch, Scott Johnson és Lee Hyla (a ginsber- ®f§ ges) — recitatív műveit játszot­ták CD-re (Howl, U.S.A.). A for­ma nem új, a szövegek annál in- - kább. Abban nincs semmi rend- | kívüli, hogy valaki megzenésíti “ . Allen Ginsberg híres Üvöltés cí­mű beathimnuszát, hiszen azt maga a költő is szokta volt kán- - tálni saját harmóniumkíséreté- >/' vei. Hanem ahhoz újvilági in- ; díttatás szükséges, hogy vala- , , kit J. Edgar Hoovernek, az FBI i egykori urának beszédei, I. F. (ß Stone washingtoni újságíró pub- ; c licisztikái vagy az országút szé- '' lén ácsorgó autóstoposok fel­jegyzései késztessenek kompo- Éinálásra. Szöveg, zaj, zörej, telefon- ' j csöngés, deklamáció. Vonós, né- v gyes. A stúdiótechnika eszközei végtelenek, egyes mondatok, jty mondatrészek malomkeréksze- rűen darálódnak, egymásra ti montírozódnak, torzítódnak, is­métlődnek, ritmikus tartalmat kapnak, közben a hegedűk ke­ményen húzzák. Pont és ellen­pont, sűrű pizzicato, néhol mintha improvizálnának is, a szaggatott előadásmód század­végi lüktetéssel hasít a dobhár­tyákba. Nekik is van értelme­zési pozíciójuk. Hatalom, poli­tika, szabadság— manipuláció: a (baloldali) liberális értelmiség újra és újra szembesíti magát a korlátlan lehetőségek hazájával. Amerika, az olvasztótégely go- molygó masszaként fortyog a tá­volban: az izzó felületen üvöl­téssé szublimálódnak az illúzi­ók. Lenyűgöző. (Nonesuch-War- ner) (túri) ... * jA**, V» ~ Wxni- : v ^ ~ - f jí/s* y/ : KÖNYVSZEMLE mmemmmmmmm Agyasz munkai „Bizonyára csak gyászra való képtelen­ségünk ösztönöz szeretett halottunk mű­veinek, munkásságának elemzésére, mely képtelenségünk azzal függ össze, amiről itt szó lesz. A modern individuum transzcendentális otthontalanságával, a — hitünk szerint — valaha volt közösség felbomlásával.” A gyász munkája, a gyászmunka mint munka: Vajda Mihály kötete négy esszét tartalmaz, melyek a váratlanul, alkotóereje teljében elhunyt barát — a Lukács György körül szerveződött Budapesti Is­kola hajdani tagja — négy szövegét elemzik. Vajda Mihály: Mit lehet remélni? (Esszék Fehér Ferencről) Ha az esszék sokrétű modalitá­sát, értésmódját és voltaképpeni tárgyát a gyász metaforájával kö­zelítjük meg, akkor először is a túlnyomórészt tárgyilagos, szenvtelen hangvételt színező néhakori emelkedettséget, olykor a vallomásosságig elmerészkedő személyességet s a ffivolitással határos distanciát, gyakorta po­lemizáló tónust kell megemlíte­nünk. Az esszék nyelvének alka­lom általi meghatározottsága („nincs mese, még ez az írás is nekrológ-pótlék”) s az ezzel ví­vott küzdelem alakítja az írások nyelvi magatartását. Ugyanez ér­vényes az értelmezői pozícióra is: Vajda tudatában van annak, hogy az életmű ilyetén lezáru­lása egyben megnyílásának sa­játos lehetőségét is jelenti: egy­felől véglegesít, s csaknem kény­szerítő erővel jelöl ki értelme­zési irányokat, másrészt a koráb­bi közelítésekhez képest nyitot­tabb viszonyulást is lehetővé tesz: „Sajnos ezt csak most, ha­lála után vagyok képes megfogal­mazni, ami nagyon fáj, hiszen az élővel szemben mindig maka­csul csakis az én igazságomat védtem”. Végül a gyász egymás­ra vetülő alakzatairól kell meg­emlékeznünk: Fehérnek (a sze­mélynek) a meggyászolásába be­íródik Fehér gondolkodói pályá­ja egy szakaszának, ezzel össze­függésben pedig a szerző (Vajda) hajdani (gondolkodói) énjének meggyászolása is — miközben utolsó itt tárgyalt szövegében Fe­hér Ferenc maga is így viszonyul gondolkodása egy szakaszához. A négy esszé szoros egysé­get alkot, s kirajzol egy ívet, melynek kezdőpontján Az an­tinómiák költője (Fehér Dosz- tojevszkij-könyve) áll, „melyben Fehér még nem kényszerült be­látni: a nagy elbeszélések kora lejárt”, végpontján pedig egy, a kilencvenes évek elején tartott előadás — „éppen a nagy narra- tíva tarthatatlanságáról”. Kette­jük között két mű: a kéziratos Az antifűzisz és betegei, ahol Fehér „már a maga szövege el­lenére ragaszkodott a „radiká­lis filozófiá”-hoz, s az 1992-ben magyarul is megjelent (de a het­venes-nyolcvanas évek forduló­ján íródott) jakobinizmus-esszé, A megfagyott forradalom, mely­ben Fehér megszabadult a Tör­ténelem totalizáló felfogásától, s a történelmi esetlegesség állás­pontjáról sikerült elgondolásait megfogalmaznia. személyiségét — Dosztojevszkij látleletei nyomán — válságban lévőnek, „betegnek” tartja, álla­potát pedig megszüntethetőnek: hisz egy olyan társadalmi ter­vezetben, amely az antinómiák felszámolása révén a „beteg" tel­jes gyógyulását ígéri. Fehér 1972-es könyvében a rá is jócs­kán háramló történelmi teher­tételek ellenére még mindig úgy vélte, hogy a marxista nagy nar- ratíva beteljesülése, a „forradal­mi megtisztulás” megválthatja a modem emberiséget, ráadásul úgy, hogy a közösségi társada­lomban az individualitás is meg­őrződik (sőt: kiteljesedik, való­di alakjára jut). A néhány évvel későbbi műben, Az antifűzisz és betegeiben Vajda szerint „Fehér Vajda ílflúíy NEM AZ ÖRÖKkÉVALtiSÁCNAK Vajda elemzéseit annak vizs­gálata szervezi, hogy e külön­böző művekből milyen válaszok olvashatók ki a kérdésre: hogyan viszonyulhatunk bölcselőként a modern individuum problema- tikusságához, „transzcendentá­lis otthontalanságához”. Fehér első elemzett művében a moder- nitás ellentmondásoktól gyötört valóban kezdi elhatárolni magát a radikális filozófia tényleges ra­dikalizmusától”, amennyiben könyve némely pontján elfogad­ni látszik: „Ha nem vállalok szó szerint bármit, csakhogy pusz­tuljon már végre a fennálló, ak­kor (...) ezen a neurózist szülő világon belül kell megpróbál­nom javítani a részleteken ott, ahol kompetenciám ezt megen­gedi”. Az egységes és célelvű Tör­ténelem koncepciójával való végleges szakítás — mely egy­szersmind a marxista nagy elbe­széléssel való szakítást is jelen­ti — A megfagyott forradalom­ban történt meg. Két szempont­ból is: egyrészt a könyv herme- neutikus irányultságában, mely múltat és jelent kölcsönviszony- ban értelmezi (elutasítja tehát a történetben munkáló objektív princípiumot, itt: az ésszerűsé­get), másrészt a konkrét elem­zésben: a francia forradalom egy szakaszát (a jakobinus diktatú­rát) mint egyszeri történelmi eseményt értelmezi, mint külön­böző eredetű és felépítésű lán­colatok véletlen találkozási pontját (elutasítván így a törté­nelem determinista és egy----­p l. osztály — szempontú felfo­gását). A könyv jelentősége Vaj­da szerint mindennek következ­tében abban rejlik, hogy 1789 újraértelmezésével 1989 értel­mezésére tesz javaslatot: hagy­junk fel a Történelem (végcél­jával kapcsolatos fantazmagóri­ákkal, s fogadjuk el, hogy mi „egyszerűen csak akarjuk a libe­rális demokráciát, mint a mo- dernitás sok rossz lehetősége közül azt a rosszat, amelyik még mindig a legjobb”, s ne gondol­juk, hogy a szükségszerűség ágensei vagyunk. Az utolsó esszé Nietzsche Zarathustrájának felszabadító hatásáról árulkodik: a „(világtör­ténelmi tett vagy lakájszellem hamis dilemmáját” oly módon véli meghaladhatónak (persze nagyon is hangsúlyozván: nem mindenki számára), hogy a he­geli „Ész a történelemben” me­chanizmusával Zarathustrának a szabadságát pozitívan megélő, kreativitásában kiteljesedő em­beren túli emberét (Über­mensch) szegezi szembe: „Hogy mitől vagy szabad? Mit törődik ezzel Zarathustra! De szemed világosan hirdesse nékem: mi végre vagy szabad! (...) „Ez — íme ez az én utam, — merre van a tied?” — így felelek azoknak, a kik tőlem „az” utat tudakol­ják. „Az” út tudniillik — nincs!” (Határ Könyvek) Simon Attila O r|pnainuzsika - erről a szóról sokaknak ma is hatalmas hangzuhatagók jutnak eszébe. Ablak- és zsigepbfnegtető akkord-... ornyok a rekkenő hőségben menedéket nyúj­tó. félhomályos tihanyi' templomban. Hja, a hangszerek királynője: hangzik ilyenkor művel­tebbek részéről az oh ligát sóhaj. Nem véletle­néi kedvelte annyira a nagy Bach... Hogy Bach idejében a templomi orgona ta volról sem volt hangszínekben tobzódó monst­rum (még a nagyobb városokban sem), azt, úgy tűnik, hiába hirdetik makacsul a zenetöi ti-nn- szek immár (jó fél évszázada. A tetszetős ije­delmektől nehéz megválni. Talán a legutóbbi időkben mutatkoznak a szemléleti változás el­ső, csenevész jelei. A dolog némiképp hason­lít a „bib>’-kultúra terjedéséhez. Ahogy egyesek kezdik belátni, a szemre hibátlan, tűzpiros al­ma legfőképpen a vegyiparnak köszönheti duz­zadó egészségét, s alkalmasint zamatosabb ná­la az, amelyet a kukac sem restellt megkóstol­ni, úgy nő zenéskörökben a szerényebb; mére­tű, falusi vagy kisvárosi orgonák ázsiója. Effé­le, egyszerűbb - s ezért nyilván sok évtizedén át „lenézett” - hangszer a balassagyarmati re­formátus templom orgonája is. Nem igazi, „hi­teles” barokk ihetrumentum (hol van Magyar- országon ilyent), ,de mindenképp abból a faj­tából való, amely nem csábítja a játékost ha­tásvadász effektusokra. Ezen az orgonán játsza­ni nem okvetlenül hálás feladat. Az orgonista ugyanis nemigen segítheti ki magát azzal, hogy i egy-egy kallantyút benyomva velőt rázó íortis- simót, dobhártyát csiklandozó színorgiát vará­zsol elő, mely ápol s eltakar. Nincs más hátra: Filozófiai (lábjegyzeteknek ne­vezi új könyvét Vajda Mihály, a Kossuth egyetem Filozófiai In­tézetének igazgató professzora. A javarészt az Alföld és a Ha­lár című debreceni folyóiratok­ban megjelent tanulmányok­ban, esszékben a szerzó' a rá jel­lemző polemikus modorban egyaránt foglalkozik filozófiai, társadalmi és művészeti kérdé­sekkel, A kötet formája, mint a fülszöveg megjegyzi, „ironi­kus gesztus a tudományos láb- jegyzeteléssel szemben, mert el­sősorban önkommentárokat, kérdéseket tartalmaz. Második jelentésrétegében a lábjegyzet explicit formája az egész kötet­ben lappangva meglévő retori­kai eszköznek: a dígressziónak, ami folytonos kitérőt, szerzői kiszólást, perspektfvaváltást je­lent.” Leegyszerűsítésként hat­na, ha Marshall McLuhan is­mert szólását idézve azt gondol­nánk, hogy a szövegforma ma­ga az üzenet. A leleményes (és divatos) formai megoldás sem tudja véka alá rejteni azonban a liberális szerző mindig hatá­rozott, és vállaltan szubjektív véleményét, legyen szó Kis Já­nos abortusz-dolgozatáról vagy Csoóri Sándor nagy támadáso"- kat kiváltó Nappali Hold című esszéjéről. Vajda Mihály írásai lábjegyzetekként is izgalmas szellemi kalandra csábítják az (Osiris—Gönd Ára 790 Ft.) ,..,LL ___:_________—.__....—____

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom