Észak-Magyarország, 1996. december (52. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-14 / 292. szám

December 14., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII A Tompa-kultusz (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 25.) Porkoláb Tibor A gólyához költője nem kerülhette el a retorzió­kat: 1852 májusában (már a hanvai időszakban) kéziratait és levelezését lefoglalták, és eljárást indítottak ellene. Június elején letartóztatták, Kassára vitték, és augusztus közepéig a „börtön­né” átalakított Fekete Sas fogadóban vizsgálati fogságban tartották. (Aranynak írja Kassáról augusztus 5-én: „a Gólya tojt nekem elég bajt, és költött kellemetlenségeket [...]”) 1853 januárjá- ban ismét a kassai haditörvényszék elé idézték. Végül amnesztiával szabadult április 3-án. (A Tompa-legendárium szerint a törvényszék audi- tora ezzel a figyelmeztetéssel bocsátotta útjára: „most frei, hanem több gólya nem csinálni".) A Fekete Sas fogadó épületén (Fő u. 25.) egykor dí­szes keretű, domborműves emléktábla hívta fel a figyelmet Tompa kassai fogságára: EBBEN A HAZBAN SZÁLLOTT / 1845. ÁPRILIS 3-ÁN EGY ÉJTSZAKÁRA / PETŐFI. / ITT SZENVE­DETT A HAZÁÉRT FOGSÁGOT / 1852-BEN ÉS 1853-BAN / TOMPA MIHÁLY. / MEGJELÖLTE A KASSAI PREMONTREI FŐGIMNÁZIUM / 1903-1904. ÉVI IFJÚSÁGA. (A Vasárnapi Újság így tudósít, a kassai táblaállítási kampány kere­tében elhelyezett Petőfi-Tompa-emlékjel leleple­zésének körülményeiről: „Alig néhány esztendeje indult meg e nagy múltú város falai között az a hazafias irányú mozgalom, mely a letűnt száza­dok ott lejátszódott, jelentős eseményeinek s ki­magasló alakjainak [...] emlékét kőben és ércz- ben megörökíteni kívánta. S ma már hat díszes márványtábláról ragyognak le azok a nevek, amelyek az idők végezetéig buzdítói, útmutatói és A Tompa Emlékmúzeum Kelemérben tanácsadói lesznek a késő utódoknak. [...] a nem­zeti hálának [...] a magasztos érzelmei indították a kassai premontrei főgimnázium ifjúságát, hogy a haza két lánglelkű költőjének: Petőfinek és Tompának emléket állítson. [...] A kassai főgim­názium ifjúsága már öt évvel ezelőtt az úgyneve­zett ’domus regiá’-t jelölte meg emléktáblával, a hol hajdan királyok és fejedelmek laktak [...], hol Baróti Szabó Dávid élt 1777—1797-ig és a hol Ka- zinczyval és Bacsányival együtt hárman a Kassai Magyar Társaságot és első folyóiratunkat: a ’Ma­gyar Muzeum’-ot alapították meg. Újabban ismét a Fő-utcza 29. számú házán a ’Fekete Sas’ épüle­tén helyezett el emléktáblát az ifjúság. E ház fa­lát már egy más emléktábla is díszíti, melyet a kassai Kazinczy-kör készíttetett, Kazinczy első ott tartózkodása emlékére. [...] A Gönczi Lajos, kassai születésű szobrász ügyességét dicsérő Pe- tőfi-Tompa emléktábla leleplezése e hó [1904. május i 15-én folyt le.”) Keleméren emléktábla, emlékház és szobor, Kelemér és Gömörszőllős határában pedig emlék­fa is őrzi Tompa emlékét. Ezt az emlékjelek állí­tásában, kéziratok és relikviák gyűjtésében (is) megnyilvánuló helyi Tompa-kultuszt elsősorban az 1959-ben alakult Tompa Mihály Emlékbizott­ság működteti. (E kultusz szinte példátlan inten­zitását talán az magyarázhatja, hogy a trianoni határokon belül Kelemér maradt az egyetlen - a Tompa-biográfia szempontjából jelentős - gömöri település.' „Gömör költőjének” tehát Keleméren kellett méltó emlékhelyet létrehozni.) A Keviczky Hugó szobrászművész bronzplakettjével díszített márványtáblát (a hősök emlékoszlopával és a re­víziós országzászlóval együtt) 1933. szeptember 10-én, „országos ünnepség keretében” leplezték le. A református parókia (Tompa M. u. 61.) déli falán elhelyezett tábla szövege: E HÁZBAN LA­KOTT / TOMPA MIHÁLY / LELKÉSZ, A „VTRÁGREGÉK” KÖLTŐJE / 1849. IV. 22.-1851. IX. 4. (A felirat pontatlan, ugyanis a mai papiak felavatására - a keleméri református eklézsia jegyzőkönyve szerint - csak 1860-ban, Tompa el­költözése után kilenc évvel került sor.) A parókia és a templom mellett álló egykori káplánlakásból - a Tompa Emlékbizottság kez­deményezésére - emlékházat alakítottak ki. „Az emlékgyűjtemény elhelyezésére - írja E. Kovács László - négy elgondolás közül kellett választa­nunk. Az első, hogy az akkor még József Attila, később Tompa Mihály Kultúrotthonban nyíljon egy emlékszoba. Második, hogy az egyházi léte­sítményekkel szemben lévő Földműves Szövetke­zet parkjában épüljön egy emlékcsamok. Olyan javaslat is elhangzott, hogy a gyűjteményt a je­lenlegi lelkészlakban kellene elhelyezni [...] Leg­többen azt helyeselték, hogy a templom mellett lévő romos állapotú volt káplánlakást - Tompa egykori műhelyét - és a vele egy tető alatt álló kamrát kell e célra felújítani. Egyházi iratok sze­rint ez az épület a költő ideköltözése előtt négy évvel készült. [...] A kelemér-gömörszőlősi refor­A Tompa-fa Fotók: Bujdos Tibor mátus egyházközösség presbitériuma ezt az épü­letet a Tompa-emlékkiállítás céljára, örökös használatra felajánlotta. A döntés tehát erre az épületre esett.” A Tompa Mihály Emlékmúzeu­mot végül 1963. augusztus 29-én nyitották meg. A Tompa Emlékbizottság (megalakulásának huszadik évfordulóján) elhatározta, hogy szobrot állíttat a költőnek Keleméren. A mű elkészítésé­vel Andrássy Kurta János szobrászművészt (a sárospataki Móricz-szobor alkotóját) bízták meg, a költségeket a putnoki Egyetértés Mezőgazda- sági Termelőszövetkezet vállalta magára. A szo­boravató ünnepséget 1988. október 2-án tartot­ták: „Sugaras őszi verőfényben, az alkotó jelenlé­tében került felavatásra Andrássy Kurta János müve: Tompa Mihály mellszobra a keleméri pa­rókia és emlékház előtt, a lelkipásztor-költő ha­lálának 120. évfordulóján. Az erőt sugárzó, bronzból készült mű gránit alapra kerül a lel­készlak előtt kanyarodó közút magaslati pontján [...I” - olvasható a sajtótudósításokban. Á talap­zat felirata: TOMPA MIHÁLY /1817-1868. Ugyancsak a Tompa Emlékbizottság kezde­ményezte 1990-ben a Kelemér és Gömörszőllős határában (a Bokroskút-völgyben, a Nyolcad- rész-dűlőben lévő erdő szélén) álló hatalmas ko­csányos tölgy’ (Quercus Robur) megjelölését. Ezt a több mint húsz méter magas tölgymatuzsále­met ugyanis a szájhagyomány Tompa fájának tartja. (Érdemes megfigyelni: a költők fái mindig vének és terebélyesek. A költők fái mipdig magá­nyosan állnak - vagy legalábbis kiemelkednek a többi fa közül. A költők fái nemcsak uralják a tá­jat, hanem jóval tovább is élnek egy közönséges fánál. És persze a költők fái alatt jól meg lehet ülni.) Az ún. Tompa-fa mellett - a Sajó völgyi Er­dészeti Igazgatóság segítségével - elhelyezett fa- tábla felirata: TOMPA MIHÁLY / EMLÉKFA / KOCSÁNYOS TÖLGY ÁTMÉRŐ: 143 CM / KO­RA 250 ÉV KERÜLET: 450 CM. A táblát 1990. július 15-én, a Gömöri Nyár elnevezésű rendez­vénysorozat keretében adták át a közönségnek. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában megjelenő kötetből) Cseh Károly Angyal és katicabogár Tél van. Decemberi este. A negyvenharmadik. Jeges ösvényen araszolok, mint fagyott ostorszíjon egy nyárból idetévedt katicabogár. Mellettem két hatalmas nyugvó szárny a hó. Esendő angyal csatolta le, ki most velem együtt itt tévelyeg. A mennyország kapujában Varsányi Emília grafikája Fecske Csaba Barlang Mint cseppkő növekszel agyam meddő járataiban. Hol tüzet gyújtott egykor a remény, már csak egy marék hamu van. A közönyösen kérődző idő végigcsurgatja nyálát a falon, összegyűlik és lecsöppen, s eltűnik lassan, mint a fájdalom Röhög az osztály. Lehet, hogy kicsit szentségtörő dolgokat, mű­velek, mikor felolvasom a hall­gatóknak, (Miskolci Bölcsész Egyesület) miként vélekedett Szabó Dezső egyetemi oktatói­ról. Irodalomtörténeti nevek röpködnek (Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Riedl Frigyes), s az osz­tály röhög. Tetszik a gyerekek­nek az is, ahogyan Bartoinek Géza, az Eötvös Kollégium igaz­gatója kapacitálja a renitenske- dő Szabó Dezsőt, hogy időnként látogassa az egyetemi előadáso­kat. A század elején persze még nem olvastak katalógust a felsőokta­tási intézményekben: az egyete­mi polgár maga döntötte el, hogy kit, mikor hallgat. Aztán feliratkozott vizsgázni, s meg­tisztelve érezhette magát, ha mondjuk Horváth János fogad­ta. De ha netán nem, akkor másnál kollokvált. S ha otthon­ról jól volt eleresztve, akkor - akár tanulmányai közben, és sokszor szabad, hallgatóként - kinn töltött néhány szemesztert Párizsban vagy Berlinben. Az­tán vagy szerzett diplomát, vagy nem. Babits, Juhász Gyu­la, Szabó Dezső szerzett; Koszto­lányi, Márai. Sándor, József At­tila nem. Miért ? Nahát ugye József Atti­lának volt az a bizonyos afférja Horger professzorral. (Persze ez sem kizáró ok.) De Kosztolányi nagyon szerette az egyetemet, s nemcsak a Négyesy-szemináriu- mát. (Ajánlom is tanítványai in­nak, hogy olvassák el az Ár­nyak az aulában című szép írá­sát. Itt. má&fénytörésben láthat­ják Beöthyt és Riedl Frigyest, mint Szabó Dezsőnél.) Mind­azonáltal csak a tanulmányok, az ismeretek érdekelték; a diplo­ma kevésbé. És így volt ezzel (későbbi híres szomszédja) Má­rai Sándor is, aki három euró­pai fővárosban folytatott egyete­mi tanulmányokat, s könnyen lehetett volna jogász vagy nyelv­tanár - de nem! Ő is - mint. szá­mos kortársa - megelégedett a szerzett tudással. A jogi, filozó­fiai s más ismeretek mellett, 4-5 nyelv elsajátításával. Ma más a helyzet. Ma minden­képpen illik, ajánlatos, sőt mu­száj diplomát produkálni. De legalább egy közép- vagy felsőfo­kú nyelvvizsga-bizonyítványt. Az se baj, ha hamis; ha pénzért adták. A PAPÍR, A PAPÍR, PAPÍR! - az a fontos. Dokumet? Dokumet! - sürgetett bennünket egykoron a félanalfa­béta kirgiz altiszt.. Aztán a nagy­anyámnál lakó oficer csicskása (dörzsölt moszkvai vagány) írt. olyan dokutnentumot, aminek birtokában apámat, akár a par­tizánszövetségbe is felvették vol­na. De hát az öregemnek se volt érzéke a bizonyítványokhoz. El­végezte ugyan a kántorképzőt is, de nem vizsgázott. „Magának miért nem. kell az oklevél?” - kérdezte tanára kicsit megütköz­ve. „Mert az se nem orgonái, se nem énekel helyettem” - hang­zott a válasz tisztelettudó hang­nemben. Mire a tanár (vérbeli muzsikus, abszolút hallással) a kezét nyújtotta: „Nagyot nőtt a szememben, fiam!” Hozzá kell még tennem, hogy apám imádta a zene minden válfaját, s rend­kívül tisztelte a muzikalitással megáldottakat. Most rövid vendégszöveg követ­kezik. A szerzője Karinthy Fe­renc: „Gabi bátyámat, mint. hogy kedvesen énekelt, szüleim beíratták a szomszédos zeneis­kolába. [...] Már láttuk, hogy ő lesz az új Paganini, családunk megmentője. Hozta is a bizo­nyítványokat halványzöld merí­tett. papíron, arany kottafejekkel s harsonát fújó angyalokkal ke­retezve, öklömnyi. pecséttel. [...] Hegedülni azonban nem tudott egy hangot sem: ki kellett, sza­ladni a szobából, ha rákezdte. ” Hát igen, a merített papír, a cí­merek, csillagok, az öklömnyi pecsét. - az egyre díszesebb dip­lomák! Ez volt, s egyre inkább ez lett nálunk a státusszimbó­lum, Legalább egy marxista sza­kosító! - akkor már beírhatja az ember önéletrajzába, hogy egye­temi. diplomája van. Mikor a művészeti főiskolákat egyetemi rangra emelték, sokan rohantak a személyzetishez, hogy főisko­lai végzettségüket egyetemi dip­lomává emelje. Az igazsághoz tartozik, hogy nem a. legjobb művészek rohantak. Mert a jó művésznek, a jó szakem bernek nem a papír a. fontos! Mindez azért jutott eszembe, mert a minap Miskolcon járt a közoktatásügyi, miniszter, s ke­zet fogott az egyetem rektorával, a színház igazgatójával, s bizo­nyára másokkal is. A Miskolci Bölcsész Egyesületben nem járt, viszont nyilatkozott vele kapcso­latban. így: „csak olyan esetben kerüljön sor felsőoktatási ex­panzióra, mikor ennek mind anyagi, mind szellemi feltételei adottak.” Summa summarum: mivel az egyesület nincs akkre­ditálva - nem tekinthető felső­fokú oktatási intézménynek. Nos, az egyesület most 7-8 éves. Nem is tudom, hány mi­niszter volt azóta a tárca élén. Egy azonban biztos: Glatz Fe­renc óta szó sincs itt sem a ku­tatás, sem az oktatás, sem a művelődés expanziójáról, azaz terjeszkedéséről, térhódításáról. Es nem is lesz, mert - miként olvashattuk - „Magyarországon a munkavállalók túliskolázot­tak.” (Ez - Szécsi Éva szerint - egy Pesten tartott nemzetközi oktatási fórumon hangzott el. Lásd! ÉS - december 6.) Kérdezhetném, hogy kikhez ké­pest vagyunk mi túliskolázot- tak, s kikhez képest fordítunk mi. jelentős összegeket a tudo­mányokra és az oktatásra? Fö­lösleges. A miniszter nyilatkozott, s elment. Távozása előtt azon­ban picit mintha aggodalmas­kodott volna, mondván: ,Az egy elég problémás helyzet, hogy egy egyesület nehezen meghatároz­ható státusú bizonyítványt ad ki hallgatóinak. ” Hát, mond­hatta volna szebben... mindazon­által nem „problémás a hely­zet”, mert az egyesület egyesüle­ti végbizonyítványt ad ki.. Az ok­mány nem különösebben díszes, nincsenek rajta sem angyalok, sem csillagok, nem írja alá sem rektor, sem dékán (mert az egyesületben nincs ilyen) szóval a bizonyítvány az - ami. Azonos önmagával. A távozó hallgatót senki, nem fogadja sem tanárrá, sem doktorrá. De általában „felfogadják” őket, mert tudnak japánul, héberül meg mindenfé­le más nyelven. Értenek a szoci­ológiához, alapos művészettör­téneti ismeretekkel rendelkez­nek. ki lehet őket próbálni, szín­házban és szerkesztőségben. Van, aki beválik, van, aki nem. De hát ez a dolgok természetes rendje. Különben az oktatás (el­nézést a profán hasonlatért.) ki­csit hasonlít a kártyapartikra. Ha nem nézünk bele a lapokba, akkor is tudjuk: a híres nagy universitás volt hallgatói sem csupa ászt szorongatnak, s a vi­déki kis egyesületből sem csak alsókkal, és filkókkal érkeznek az emberek. A miniszter persze - ezt hang­súlyozza - semmiféle utasítást nem ad. Tényleg nem! Eddig csak néhány javaslatára em­lékszünk. Például az állás nél­küli pedagógusoknak azt java­solta, hogy menjenek el biztosí­tási ügynöknek. Mi lett volna, ha azt javasolja, hogy állásu­kat elvesztve is tanítsanak, mindenáron tanítsanak. Mind­egy, hogy milyen keretek kö­zött. Apám egy földes, kemen- cés tanyai szobában kezdte a tanítást. 1931-ben megenged­ték neki az urak, hogy iskolát alapítson. Még támogatták is valamelyest. Az egyházmegyei főtanfelügye- lő legalább Isten áldását, kérte hajdan, arra a kis iskolára. Művelt fiatal miniszterünktől viszont csak afféle kincstári (lélektelen, bürokratikus) szö­veget hallhatunk. Közben eszembe jutott valami. Nem, nem az, hogy miként lehetne akkreditálni a Miskolci Böl­csész Egyesületet, hanem az, hogy adómnak azt az egy szá­zalékát szívesen adnám az egyesületnek, s bizonyára nemcsak én... És nem azért, hogy megmaradjon, (megma­rad az a mi egy százalékunk nélkül is) hanem azért., hogy EGYESÜLET - szabadmellű diákok, és a magyar prog­ressziónak elkötelezett tanárok - oktatási komplexuma ma­radhasson. Az osztály már nem röhög. Ki­ki följegyzi, hogy mely mű elem­zését várom tőle. Mikor Szász Imre könyvének címét kimon­dom, az egyik ifjú hölgy felkiált: De hisz’ én a Ménesi, úton lakom! A kislány Pesten érettsé­gizett, de a híres gimnázium­ban nem mondták meg, hogy miről nevezetes a Ménesi út. Azt meg pláne nem, hogy 1985-ben született egy azonos című re­gény is - 150 oldalnyi függelé­kében páratlan dokumentu­mokkal. Mesélni kezdek. Az Eötvös Kol­légium mostani épületének he­lyén nagy-nagy gyümölcsöskert volt valaha. Ebben a kertben ta­nította francia nyelvre a kollé­gista Szabó Dezső az egyik Bar­toinek kisasszonyt. Az órának régen vége, de itt nem csenget­nek. Gyarmati Béla Szószólóban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom