Észak-Magyarország, 1996. december (52. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-18 / 295. szám
Késztetés komponálásra Ha nem jön a véletlen, Szűcs Lajos, a debreceni zeneművészeti főiskola 48 éves docense ma kamionsofőr és autószerelő. A sors azonban egy zenetanár személyében beleszólt az életébe, s a tehetséges gyerek a nyolcadik elvégzése után a szegedi művészeti szakiskola zeneszerzés szakán találta magát Vántus István növendékeként. Snitt, 1996. december 9-e, Debrecen: a Nemzeti Filharmónia kamarabérleti sorozatának keretében Szűcs Lajos szerzői estjére gyülekezik a közönség a Szent Anna-temp- lomban. Több mint 30 év telt el az első, záróvizsgára készült opus komponálása óta. A Zeneakadémia elvégzése után a tanítás, a tudományos munka, a vezénylés elvonta a fiatal muzsikus energiáit a zeneszerzéstől. Az újabb inspiráció 1983-ban, váratlanul jött, s azóta, mint mondja, késztetéssé vált számára a komponálás. Mivel azonban nem ír sokat és nem törődik saját menedzselésével, tudja, aligha számíthat arra, hogy a hazai élvonal befogadja. Ez azonban kevésbé érdekli, nem sértődik meg, ha azt mondják, hogy hát, igen... Fenntartja viszont magának a jogot arra, hogy ha leül és komponálni kezd valamit, abban komolyan higgyen. Szerénytelenség nélkül állapítja meg, hogy az idők során folyamatosan fejlődött, amiben nagy része van annak a raxisnak, amit a zeneművek oktatása és etanítása terén szerzett. Nem hisz az ihletben. Nem tud magyarázatot adni arra, hogy a maga elé terített fehér kottapapír hogyan telik meg hangjegyekkel. Azt tudja csak és ez is hosszú felismerési folyamat következménye —, hogy Isten nélkül nem lehet zenét szerezni. „Mezei hívőként” is inspirálónak tartja a vallást: az ember sorsa foglalkoztatja kozmikus méretekben és gyakorlatias szemszögből is. Gondolkodásának irányultságát művei címei is kifejezik: Ének az Úrnak, Ave Maria, Missa Natale. Az előbbi istendicsőítő dal a Sol Oriens kórus felkérésére született, s benne lüktet a spirituálé-, a dzsessz-, a big band-hangzás. Nem tagadja, lenyűgözi a feketék mozgása, s ahogy fogalmazza: előbújt belőle a néger. Nem kötődik irányzatokhoz, nem érdeklik a divatok, a szakmai csoportosulások. Kedvtelésből komponál, nyugodtan függetleníti magát az érdekkapcsolatoktól. A szép zenét szereti, s neki Bartók, Stravinsky, Honegger zené- e gyönyörű. Elsősorban vokális szerzőnek tartja magát, és arra törekszik, hogy amit komponál, az veríték nélkül megszólaltatható, őszinte, komoly, és az előadóknak, hallgatóknak egyaránt vonzó legyen. Eklektikáját posztmodernnek is nevezhetnénk, ha létezne ösztönös posztmodern. Nagyra értékeli, hogy szerzői estjét sokan támogatták szellemileg - ezt többre becsüli, mint ha valakik tízezrekkel járultak volna hozzá a koncert létrejöttéhez. A művészet mindig is szellemi összefogáson múlott, véli. Önmaga belső kétségeinek, vívódásainak leküzdéséhez a szentírás is hozzásegítette. „Ne rejtsétek a véka alá a lámpást!”, idézi az intelmet. Akik jelen voltak, tapasztalhatták: Szűcs Lajos debreceni szerzői estjén erős fény áradt szét a zene templomában. T. G. A város, ahol élünk Tar Sándor hetedik megjelent könyve, a Szürke galamb egy apokaliptikus at- moszférájú, kárhozatra és pusztulásra ítélt városban játszódó regény. A helyszín ezúttal nem pusztán formai egységteremtő erő - mint előző művében, A mi utcánkban volt —, hanem a regény abszolút „főszereplője”: hozzá képest érdekesek az egyes regényalakok ugyanúgy, mint a hétköznapi eseménnyé vált öldöklések. Mindez azonban nem annak a rendkívül erős miliőrajznak köszönhető, amely révén egyértelműen felismerhető egy ténylegesen létező város, nevezetesen Debrecen (bár alighanem ad némi többletélményt az olvasónak, ha tudja, hol van a Határ, vagy a Jókai utca, s ismeri a Klinika környékét is), sokkal inkább annak a hamis apokalipszisnek, amely révén a Bűn megjelenik a városban, hogy mindent és mindenkit megrontson. A regény időtartama mindössze négy nap, de a napok egyre hosszabbak és véresebbek. Az emberek egyre jobban félnek: a városban mindenki a helyi rádiót hallgatja, amelyben folyamatosan hamis híreket közöl a mind elhivatottabb bemondó - titokzatos járványról, fantomszerű emberekről, és vérről, egyre több vérről lehet hallani. A vér persze tényleg folyik, a rendőrség pedig nyomoz, ami még több véráldozatot követel. A város akármelyik szegletébe pillant be az egyes szám harmadik személyű, de korántsem mindentudó elbeszélő, rendre valamiféle testi-lelki nyomor horrorisztikus képével kénytelen sokkolni az olvasót. Minden szétesett, de mintha minden ugyanarról szólna. A fizikai világ metafizikai aspektust kapott: a város pokollá változott. Rendre olyan emberek kárhoznak el, akik éppenséggel a megváltást keresték, noha az tény, hogy nem valamiféle vallási értelemben vett megváltást. Inkább egyfajta megszabadulást reméltek: a nyomortól, az elviselhetetlen házastárstól, vagy éppen a bűnözéstől. A megtisztuláshoz azonban a Bűnön keresztül vezet az út, s ha az ember egyszer már elindult, nincs visszaút: ölni kell. Négy nap alatt megölnek cirka húsz-harminc embert: egyeseket megmérgeznek, másoknak kicsavarják valamelyik végtagját, de van, akit egyszerűen csak élve felboncol az egyébként hivatástudó boncmester. A gyilkosok közül senkinek nincs bűntudata, az ölés majdhogynem természetes része mindennapi életüknek. A város napi élete tehát szövevényes, kibogozhatatlan bűnüggyé vált - az egész az X-akták című amerikai tévéfilmsorozatba illenék leginkább, bár Tar Sándor regénye némileg árnyaltabb és bonyolultabb is, mint az amerikai FBI-törté- netek. E párhuzam nyilvánvalóan csak egyfajta értelmezői játékként kezelhető, mindazonáltal mégis jogosultnak érzem. Egyrészt, mert a regényben van valami erős filmszerűség, amit nemcsak a sokmozzanatos történetszövés táplál, de a mű erős hangulatisága is; másrészt mert Tar tudatosan felhasználja az amerikai krimi - nálunk leginkább filmekből ismert - fordulatait: az autós üldözések, a tűzpárbajok, vagy a szerelmi jelenetek mind-mind e konvenció szerint alakulnak. Nem is beszélve arról, hogy a városi rendőrség apparátusa alighanem semmire se menne két szuperzsaru, a magyar Mulder és Scully, Molnár hadnagy és Malvin őrmesternő nélkül, akik végül is kibogozzák az összekuszálódott szálakat, azaz rájönnek a téboly titkára. A titok pedig egy amatőr vegyész, ám profi méregkeverő házmesterhez vezet, aki valamikor úgy vélte, választani kell a Jó és a Gonosz közül, s történetesen a Gonoszt választotta: ....a városi múzeumban járv án hosszan elidőzött egy vallási tárgyú, nagyméretű kép előtt, mintha tudta volna, hogy neki ott meg kell állni és figyelni, nem, nem Jézust, mellette valakit, aki szintén keresztre volt feszítve, később kiderítette: Barabbás. Amikor nézte azt a nagy hatású festményt, egy pillanatra az volt az érzése, hogy ott van ő is a képen, a színes tömegben, és azt látja, amit azok: Jézus halott, mozdulatlan, DE BARABBÁS LÁBUJJA MEGMOZDULT, riadtan nézett körül, látja-e még valaki rajta kívül, de akkor már üres volt a terem, a jelzés neki szólt.” A debreceni olvasók tudják, hogy itt, a Déry Múzeumban kiállított Munkácsy-kép- ről, az Ecce ho- móról van szó. Tar Sándor regénye azonban nem pusztán egy epikus Ecce homo-értelmezés: a mű egyfelől az elfojtott érzelmek és vágyak emberi megnyilvánulásainak bizarr katalógusát adja ugyan, ám másfelől - s itt alighanem ez a fontosabb - e vágyak és érzelmek összefoglalóan Bűnként aposztrofált démoni uralmát mutatja be egy egész város felett. Ilyen értelemben találó a könyv (egyébként meglehetősen problematikus) műfaj-meghatározása: bűnregény. (Magvető, 1996) Gulyás Gábor Trilógia Ágota Kristóf A Svájcban élő, franciául író magyar szerző műveinek megjelenése eseményszámba megy a francia nyelvterületen. A kötet három regényt - A nagy füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság - tartalmaz, amelyekből a történelemnek kiszolgáltatott egyének különös életútja bontakozik ki drámai erővel. 452 oldal MAüVETÓ 990 Ft 1945 John Lukacs f Az Amerikában élő magyar történész új I könyve egyszerre elemzés és személyes ; visszatekintés. A nagyhatalmak vezető ál-; lamférfiúinak (Hitler, Sztálin, Churchill,! Roosevelt) portréján keresztül felvázolja! a II. világháború végével kialakuló új vi-; lágrend erővonalait, Magyarország külpo-! litikai esélyeit, és visszaemlékezésében be-! avatja az olvasót abba, hogyan és miért! hagyta el annak idején szülőhazáját. ! 278 oldal j Nerü Nikolaus Harnoncourt és az Európa-kama- razenekar nyolc Beethoven-nyitártyt tartalmazó, új CD-iemeze az „első fecske". Német, holland. de legfőképpen angol karmesterek és régizene-; együttesek felvételeiből legalább hat-nyolc éve látni ; lehetett már, melyik területen esedékes az interpretáció történetének soron következő, nagy áttörése. A régizene-mozgalöm jelentkezése Nyugat-Európá- ban az ötvenes-hatvanas, minálunk, mondjuk a hetvenes-nyolcvanas'években szemmel láthatóan kettéosztotta nemcsak az előadóművészek és együttesek társadalmát, hanem magát a repertoárt is. ügy tűnt, hogy valahol 1750 táján húzódik az a kötelező éryéA nyű korszakhatár, amely után a hagyományos koncert ipart űzpk, illetve amely előtt a régiz#íészek ..vadászterülete" fekszik, és hogy a két tartomány között alig-aiig képzelhető el átjárás. Nos, aki eddig nem vette volna észre, aádnost Har- noncourt|ék: lemezének a címoldala döbbenheti rá arra. hogy ez a magától értetődőnek tűnő demarkációs vonal nein létezik többé, sőt, hogy negyvepévvel ezelőtt sem, sohasem volt jogos. A régf||nejáték alapelvej az autenticitás (az előadóművészrőhíteles- ség, vagy más, szóval: a korhűség) elve ugyanÄsöba: sem volt. és nem is lehetett korszakhatárok közé szorítva. Monteverdi zenéjét úgy kell játszani, ahogy Monteverdi, Couperint, ahogy Couperin, Bachot, ahogy Bach maga elképzelte: vajon nem folytatható ez a sor? Veszíthet vajon az autenticitás szempontja 1750 után akár csak egy jottányit is a súlyából? Más kérdés, hogy ennek a pofonegyszerű évi-' denciának a felismeréséhez (még inkább a fel- és elismertetéséhez) Nikolaus Harnoncourt-nak és nemzedékének egész életművére szükség volt. a nagyon kézenfekvő, bár (ma már ezt könnyű látni) nyilvánvalóan téves szemlélet, amely szeri ni az interpretáció alapelvei és gyakorlata Béefhoven, ■■ . vagy- legalábbis Liszt és Brahms kora óta változat- ] tanok, néni volt. mfegdönthető másképp, csak ap- : raíékos, részletekbe menő kutató, illetve a kutatá-j Sökpn alapuló kísérletező munkával. Mi most, a f nyolc Beetboven-nyitány formájában, ennek a ku-f tato-kíséxletező munkának az eredményét tartjuk a | közünkben. f Melyek ezek az eredmények, például a III. Leono-1 >A.fafuvola semmi máshoz sem hasonlítható, ben-1 ■ s, örvendező piartissimója a repríz elején (a fém-1 k hangjával szemben Richard Wagnernek állí-1 tóing még az 1870-es években is ellenérzései voltak). | A ma megsísökpttnál jó másfélszer nagyobb, ráadásul f filcborítás nélküli. csupasz faverővel megszólalhatott | üstdobok szintéit;>felejthetetlen dübörgése a tétel vé-1 gén. Végül (hogy rögtön az amúgy is befejezhetétlen § felsorolás végére Ugorjunk) mindehhez a régizenejá-1 tékból ismert, precíz artikuláción alapuló, feszes'rít- í mizáiás, kamarazenei pontosság, és a hangzásnak | olyan transzparenciája, amely a Beethoven-raűvekben • otthonos hafigatdszámara úgyszólván ütemről üfem-f re meg!epetésséí szolgá 1. Tényleg ismertük mi egeket | a műveket eddig is? Hiszen Harnoncourt keze'alatt | egy csomó minden válik hallhatóvá (például a belső, vagy á korábban „kíséretnek” kikiáltott, és ezzel az f ■ vei „hallhatatlanná” tett szólamokban), amiről | |igi előadások nem, vagy messze jelentőségük f ölilLjadtak számot. ./ , Mihez kezdhet a magvar muzsikus egy ilyen fel-1 Vétel meghallgatása után? Igyekezzék magát a mostanában feltárult új világba minél alaposabban „belehallgatni”. És igyekezzék ; 'afüdöt fnegismert új Beethoven-képet a saját előadói | vagy pedagógiai gyakorlatában minél előbb beszé- j déssé: tenni. (Teldec-Wafner) Karasszon Dezső
