Észak-Magyarország, 1996. december (52. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-07 / 286. szám

December 7., Szombat Kilátó EM-hétvége VII □ Kristus syn Bozí - „Messiás született!” Vegyes bizottságok, kétnyelvű kántálók, vegyes házasságok Nemcsik Pál Vegyes érzelmek ébrednek bennem advent heteiben, elkísérnek karácsony és újév ünnepén is, a békesség asztalához szóló meghívás felszínre hozza meg nem válaszolt kérdéseimet. Válság, félelem, tehetetlen­ség, aggódás koszorúzza bennem a mindig újraéledő reményt. A fiatalok zengik körülöttem: „Meglátod, rendbejönnek majd a dolgaink...”, s a világi bölcses­ség intelmei arra késztetnek, hogy kövessem a taní­tást: „Menj be a te belső szobádba!” Leltárt készíteni, törleszteni az adósságot a magunkfajta nem a diszkó arénájában próbálja, mint az ifjúság, a jászolhoz za­rándokol, s tudja, hogy felgyülemlett számláit is csak ott tudja kiegyenlíteni, ha a harag és gyűlölkö­dés nyelvét a békesség szókincsére váltja, és két vagy több nyelven, de egy hiten, békességben kö­szönti a megjövendölt közbenjárót. Vegyes bizottságok mielőbbi megalakításának terve szökkent szárba a pöstyéni hármas találkozón. Rendeltetésük szerint kutatni, vizsgálni fogják, hogy milyen mértékben valósulnak meg a magyar-szlo­vák alapszerződésben rögzített megállapodások. Nem maradnak munka nélkül a bizottsági tagok.. A panasz, kifogás, siránkozás szinte elnyomja az égi harmóniát zengő karácsonyi énekeket. Pozsony utcáin röplapok, plakátok élesztgetik a bizalmatlanságot, utalva arra, hogy a magyarországi szlovákság szinte eltűnt, felszívódott, asszimilálódott a magyar néptestben, a szlovákiai magyarság pedig az újkori „babiloni rabság” hét évtizedében megőriz­te önazonosságát, s nem tagozódik be önként és da­lolva a szlovák nemzetállam keretei közé. Vegyes indulatok fékeznek, ha a nagykaposi em­lékmű lebontására gondolok. O tempóra, o mores! Jobb lett volna békésebb korok polgáraként élni? Az a békésebb polgár 1886-ban Rozsnyó városá­ban az ünnep közeledtével gyönyörködhetett a Fe- renc-rendiek társházának nagytermében, amikor az rk. elemi iskola tanulói előadták a hagyományos pásztorjátékot. A városi közönség színpadra alkal­mazott változatot ismerhetett meg, a magyar falu­ban „első kézből” származott a repertoár. A saját ké­szítésű betlehemi istálló mellett évszázados népköl­tészeti emlékek szólaltak meg, dialógok, énekek, hogy évről évre megismétlődjön Jézus születésének története. A ferdített latin nyelvű szöveg mellett a pászto­rok felsorolják ajándékaikat: „Hoztam ajándékocs- kát, / Tejet, vajat, sajtocskát, / De sem ide nem hoz­tam, / Sem otthon nem hagytam / Egy bárányt, egy bárányt, Édes Jézuskám!” A magyar falu megmártó­zott az élményben, a faluközösség együtt énekelte a betlehemesekkel: „Vígan zengjetek citerák, Jézus született, / Harsogjatok dob, s trombiták, Isten em­ber lett!” Hej, de megkopott már a dal fényessége szabadossá vált világunkban, személyiségjogainak megsértéséért pörölnének némelyek a világnézeti semlegesség jegyében, ha célzott üzenetként folyta­tódna az ének: „Jézus született, / A mi kevélységün­ket, nagyravágyó szívünket / Megalázó, megalázó kevélységünket!” A magyar betlehemes dal mellett a szlovák falvak kántálói is köszöntötték az ünnepet. A néphagyo­mányban még arra is van példa, hogy a népszokás tréfás fordulatait is felidézik. A századelő éveiben a gömöri Perlószban így szólt a kántálás: „Kristus syn Bozí, / Idcs // Narodil sa nyní, / Pakujesll Krisztus Isten fia, / Eridj! / Megszületett immár, / Feküdj!l Zivota Panenskeho, / Pan majster, ulapte si ió!/ Uras élet... / Mester úr! Markolja meg jól! I Rou královského, / A királyi családból.”... Ezt a fordulatot tréfás változatként őrizték meg, s a karácsonyi dal melletti parancsok az énekeseket va­dul ugató kutya csillapítására szolgáltak. A boldog békeidőkben sem volt könnyű a fiatalok életbe indulása. A tiszta érzelmeket előítéletek befo­lyásolták, társadalmi, nemzetiségi, felekezeti ellen­tétek gúzsba kötötték a házasulandókat. Az ifjúkori szerelem édessége könnyen megkeseredett, ha a megrögzült közhelyekkel igyekezett a társadalmi környezet eltántorítani a fiatalokat egymástól. „Guba, gubához, suba subához!”, vagyis szegény a szegényhez, tehetős a gazdaghoz kösse az életét. Óv­ták a szlovák leányt a „Svoje ku svojmil!” intelmével, ami annyit tesz: „Ki-ki a magáéhoz!”. Vastag nyakú kálvinista ne keresse a boldogságot katolikus lány oldalán! A polgárosult városlakók eltréfálkoztak a Háza­sulandók Miatyánkja szerint eképpen: „Mi leendő ol­dalbordánk, ki vagy egy gazdag ember magzatja, je­lentessék be a te hozományod!”. A Lányok Miatyánk­ja erre így replikázott: „Mi kérőnk, jelentessék be a te neved, jöjjön el a te násznagyod,... mindennapi konyhapénzünket add meg nekünk minden hó ele­jén...!” A falu házasulandóinak, mint például a liczei Nagy Józsefnek és a kuntapolcai Sztrinka Vilmának más teimészetű gondjai voltak. Az egyik pesztrának szegődött 1913-ban Csomabányára, és a gömörsídi szlovák katolikus templomban dicsérte az Urat, a másik a liczei rk. templomban énékelte: „Fel, nagy örömre, ma született...”, és a vasércbányában keres­te kenyerét. A család kétnyelvű lett, a gyerekek is beszélték mindkét nyelvet, nem támadt ellenségeskedés a nemzetiségi hovatartozás miatt. Az asszony a mu­latságokon önfeledten énekelte a kétnyelvű dalt: Mit fogunk csinálni, s tyma zenami? (ezekkel az asszonyokkal?). Kétnyelvű vegyes házasságban él­tek egy hiten. Ha az éjjeli őr elkiáltotta: „Chvál kazdy duch...” a magyar férj békésen felelt rá a családban: „Minden lélek dicsérje az Urat!”. Régen volt, de igaz volt. Ha ma így lenne, hasznunkra válna. Gittái István > Mi az, hogy esztena? Tóth Icunak és Karcsinak szeretettel Röstellkedem, barátaim, amiatt, hogy nincsen akkora asztalom, amelyet egyszerre ülhetnénk körül. Tieid, enyéim így külön-külön ülnek oda a lecsóvacsorához. Pedig volna, volna miről tereferélni annyi év után, hiszen észak mitőlünk igen messze van, a balkáni nyílt titkokról ellenben mi tudnánk tinéktek egyet s mást elmondani. Röstellkedem, barátaim amiatt is, hogy nincsen annyi poharam, ahányon éppen együtt vagyunk. Nemhogy jó bor, de annyi ásványvíz sincsen házamban pillanatnyilag, mely mindnyájunk nyári szomját eloltaná. Mélységesen röstellkedem előttetek azért, hogy ötikszesen, magyarként a részeken pusztán ennyire vittem. Irkász értelmiségiként pedig megöl a szégyen: fiamból miattam nem lesz alkotó - lebeszéltem róla ­csupán csak ínyencek szolgája valahol Európában. Barátaim, miközben én roppantul röstellkedem, azt is belátom, hogy a ti bajotok az enyémnél is súlyosabb, hiszen ti idegenből jártok háza, ama nagy-nagy teherrel, hogy gyermekeitek már amoda születtek, sarjadnak, méláznak, mint a skandinávok, s nem értik, mi az, hogy esztena. Nemcsik Pál Borsodnádasdon élő zeneesztéta Lászlóffy Aladár költő, író, a kolozsvári Helikon szerkesztője Gól Sándor Kassán élő író, költő Gittái István költő, a nagyváradi Bihari Napló újságírója Lászlóffy Aladár Pilótatemető Egy méh volt. Segíteni akartam egy nyitott ablakon beszálló méhecs­kének, hogy kimenjen, kiszálljon, a szó valamennyi értelmében ebből a kalandból. De ő csak a csukott ablakok üvegén próbálkozott. Jó párszor visszahessegettem, nagy körök utón visszatérítettem, mint valami rajzfilmbeli irányítótorony, tereltem a helyes, a kedvéért sarkig kitárt, kitágított, függönytelenített légifolyosóba, de nem! 0 ha mór vissza, akkor neki az üvegnek, ötödször, tizedszer, huszadszor! Bele fog fárad­ni, beleakad valamibe, tudjuk mibe, nem a magasfeszültségi vezetékbe, és megeszik a pókok. Egyelőre itt tartunk, s én választási kampányokon és környezeti egyensúlyokon túli, elvi tanulságokat hajszolok máris tőle, utána, he­lyette. Pedig csak egyetlen, nagyon direkt, már-már primitív tanulság van: aki nem képes felfogni, nem érti tulajdon helyzetét, és kommuni­kálni sem lehet vele, bár a legegyszerűbb tanács, felvilágosítás meg­menthetné, sajnos a szelekciónak nevezett valami szigorú szabályai sze­rint méltán pusztul bele, vész oda. Egyszerűen kihull a szita lyukán, konkrét esetben pont azért, mert nem találta el: hol lyukas az égszín­kék hátterű üres levegő?! Még hallom kis propellerje dühös sistergését. Valósággal felbőg a parányi motor, és nem érti, hogy máskor ilyen eset­ben miért lép működésbe a Nagy Megoldás, most meg nem. Vajon mennyivel a végkimerülés vagy a vérszopó támadás oldalsorozatai előtt jön rá, hogy tévedett? Van, aki soha már. Azok helyett próbálnak „más kárán tanulni” az első bekapott szúnyog óta az okosabb szúnyogok. Vagy csak szerencsésebbek. Nem egyszer, mind az egyed, mind a raj, a tömeg, a nép esetében a szerencse következménye az ügyesség eredmé­nyének tűnhet. Hajszólvékony határok különböztethetik meg őket, me­lyek szabad szemmel és szabad ésszel, értelemmel nem is láthatóak. Annyi ép ésszel összehordott érvet, okos beszélgetést, épkézláb fejtege­tést és frappáns interjút látunk, hallunk magyarul, románul a médiá­ban, hogy néha az eufóriától már kezdi azt hinni az ember, hogy magá­hoz tér a társadalom. Hogy abból kell kiindulni, ami józan, világos, fel­ismert tény. De az átlagnak sajnos nem ez a szintje, és ha már olyan nagyon vágyunk az igazi demokráciára, addig ezt, a „többség dönt”-féle bunkóság-demokráciát és ökör-Jupiter egyenlőséget is tudomásul kell venni, el kell viselni, jóllehet, csak azok határozzák meg egy kor, egy nép, egy társadalmi közeg színvonalát, akik valóban képesek végiggon­dolni a dolgokat, nem hadováznak, szajkóznak, szájainak, hősködnek - és mindez, nóta bene: nem iskolázottság függvénye - csak éles észé! Ami egy méhecskének nyilván nincs, nem lehet. Még hallom szárnyai dühös sistergését. Szóval jóllehet azok a meghatározói a szintnek, dön­teni az elámítható, becsapható, leszerelhető, lekenyerezhető, átejthető, későn vagy soha ne ébredő méhecskék fürtje, raja, garmadája, tömege fog. Egy méh az egy méh. Ezt használta ki a cáratyuska, s ezt a Krem­lek összes atyuskái, még ha netalán Berlinben, Bizáncban, Budapesten vagy Rómában székeltek is bizonyos „legitim választások” idején. Őszintén bevallom, nem a méhecskéért aggódom. Egye meg a fene, ó megérdemli! Hogyha vadászpilótaként, vagy pláne légiparádén bravúros- kodik, s egyedül ül a botkormánynál, az ő dolga. De mikor beleokosodik egy többszóz, többezer, többmillió utast szállító óriásgép pilótájának a munkájába, netalán épp’ ő a járat pilótája, akkor nem mindegy, hogy luft helyett a csukott ablak üvegét nézi a jövő kijáratának, bejáratának. Akik a manipulációs alagút végén a meggyőzöttek üdvözült mosolyával, felté­teles reflex-szinten válaszolnak valami hipnózis, megszállottság, félrein- formáltság és félrevezetés parancsaira, azok - emberi esetben sajnos nem az ösztönükre, hanem a nagy-nagy eszükre, ítélőképességükre, öntuda­tukra szoktak hivatkozni... Még hallom szárnyai finom sistergését. Ez már a hálóban lehet. Az ab­lakom egyik becsukott, elfüggönyözött szárnya mától miniatűr pilótate­mető is. Tele intelmekkel és szimbólumokkal. Melyek felém, az ember fe­lé is milyen szépen boronganak. 'Gál Sándor Ha a magyarság ezerszázéves kárpát-medencei történelmét gondolatban végigpásztázom, a nagy kudarcok, vereségek és veszteségek ellenére akár opti­mista is lehetnék, hiszen az el­múlt esztendők során az az alig negyedmilliónyi magyarság, amely Árpád fejedelem vezetése alatt átverekedte magát Verec- ke híres útján, a huszadik szá­zad végére tizenöt milliós euró­pai nemzetté terebélyesedett, E két statisztikai adat mögött az én megítélésem szerint né­hány olyan tényező áll, amely a mai magyarok tudatából hiány­zik, vagy onnan mesterséges úton, külső erőszak alkalmazá­sával ki lett szorítva. E ténye­zők egyike minden bizonnyal az, hogy a Kárpát-medencébe érkező eleinknek erős közössé­gi szervezettsége volt. Másodjá­ra: lényegesen magasabb hadi- technikával és fejlett stratégiá­val rendelkeztek, mint az itt talált szláv, vagy akármilyen törzsek, s harmadjára - ami az előbbiekből következő törvény- szerűség -, hogy kultúrájuk, műveltségük is jócskán felette állhatott az itt talált őslakoso­kénak. Ehhez társult még nyil­vánvaló gazdasági erejük és hi­hetetlen dinamizmusuk. Mindezt azért merem állíta­ni ilyen határozottsággal, mert a fentiek hiányában az itt élő szláv vagy akármilyen törzsek pór évtized leforgása alatt az ideérkező, általuk a barbárok­nak nevezett magyarokat játsz­va felmorzsolták volna. De mert eleink igenis képe­sek voltak évszázadokon át meg­őrizni nemzeti sajátosságaikat, s azokat továbbadni nemzedékek láncolatán keresztül a harmadik évezred küszöbéig, az előbbi kér- , désfelvetés jogos és nagyon is he­lyénvaló. S nem egyéb okból kifo­lyólag, hanem annak végiggon­dolása végett, hogy miként me­hetett végbe ez a csoda. Az első s a legnagyobb cso­dának, amit én mindenekfelet- tinek tartok az és annyi, hogy a magyar nyelv megmaradt. Hogy túlélte a latin, s a török évszázadokat, hogy túlélte a németesító törekvéseket - hiá­ba kuvikkolt Herder úr -, az­tán már a mi századunkban a szlavofil terrorhadjáratokat is. Mindez miként történhetett meg? Úgy, hogy a magyar köz­nép nyelvi folyamatosságát az íratlan irodalom immunrendsze­re - mondhatnám sajátos ma­gyar szellemi antibiotikumnak is -, minden felülről és kívülről jövő rontással szemben megvédte. Ma már - hála néhány bölcs és nemzetre figyelő tudós elő­dünk szorgalmának - ennek az íratlan irodalomnak egy töre­déke „írott irodalommá” lett. Hogy mi veszett el az időben, arról csak sejtéseink lehetnek. A népköltészet - együtt annak zenei anyagával -, a mesék, a balladák, a mondák, a históri­ák, s a ma már gyermekjáté­koknak tartott mondókák vol­tak azok a tartóoszlopok, ame­lyek anyanyelvűnk égboltját megtartották, és megóvták az összeomlástól. Voltak régen - sajnos van­nak ma is -, akik e „póri” mű­veket s ezt a nyelvet cinikus ajkbiggyesztéssel valahová az irodalom perifériájára löknék, holmi felesleges kacatként. Csak hát ez nem megy, mert benne nyelv, gondolat és eszté­tikum egybeforrott, s elválaszt- hatatlanul, magyarságunk meglétével, történelmével. A kétkedő ajkbiggyesztók tűnőd­jenek el Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárának grandiózus nyelvgazdagságan. vagy Bartók és Kodály népdal­gyűjteményein, s tovább, Kal­lós Zoltán, Ág Tibor és Gágyor József munkásságán. E példák nyomán nyilván­való, hogy a magyar írott iroda­lom megjelenéséig ez az íratlan irodalomnak nevezett közössé­gi, szellemi alkotásfolyamat őrizte meg anyanyelvűnket, s nyelvünkkel együtt magyarsá­gunkat is. A magyarul írott irodalom a későbbiek során ugyanezt a szerepet vállalta magára hol tudatosan, hol az ösztönök dik­tálta kényszer alapján. Petőfi aztán már egyértelműen fogal­mazhatott, amikor a költészet, tehát az irodalom és a politika kölcsönhatását, a nép, vagyis a magyarság létével, holnapjával egy rangra emelte. Vélhetően az írott irodalmat ugyanolyan közösségmegtartó attribútum­ként értelmezte, amiként az a távolabbi századokban a ma­gyarság természetes ösztöne és igénye szerint is működött. Természetes és nyilvánvaló­an törvényszerű is, hogy a tu­domány előrehaladtával s az említett szerepcserével együtt a minden korban élő magyar író felelőssége is megnőtt. Ä kö­zösségi alkotás anonimitása egyszeriben az egyén felelőssé­gévé változott, amely a köny­vek, a folyóiratok és az újságok megjelenésével erőteljesen ha­tott a politikára, a gazdaságra, de - Kazinczyék példája igazol­ja ezt - a nyelv állapotára is. Amit azonban ezek után mégis szükséges kérdésként felvetni, mert szorosan kapcso­lódik az előbbiekhez, az két ág­ra oszlik. Elsőül a Trianon utáni álla­potokra kell felhívni a figyel­met, hiszen háromnegyed szá­zada az elszakított magyarság számára az irodalom magvar- sógmegtartó szerepe különösen nagy jelenőséget kapott. Még­pedig azért, mert az elszakított magyarság nemzeti és nyelvi tudata erősen visszaszorult. Hogy milyen mértékben, s mi­lyen hatásokra, arról külön is érdemes volna eltűnődni, külö­nös tekintettel az utódállamok­ban kialakult magyarellenes tendenciák növekvésére. Az imént említett visszaszorított- ság azonban alig érzékelhető, mert annak hétköznapi valósá­gával, például a szlovák nyelv- zsandárok ügyködésével, a kí­vülálló nem találkozhat. Ami látható: a sajtó és az irodalom nyelve, amely ma már egyen­rangúnak mondható a mara­dék magyarországiéval. Ennek szerepe, jelenléte, tudatformáló és megőrző ereje vitathatatlan. Ezen túl pedig, átnyúlván a ha­tárok felett az egyetemes ma­gyarságot is erősíti, ha igazán irodalom - ha igazán magyar irodalom! A másik kérdéskör az utób­bi félmondatomból következik. Abból tudniillik, hogy a mai, magyarul írott irodalom né­mely vonulata mennyiben ma­gyar még? Ugyanis az utóbbi két-három évtizedben valami­féle semlegesítódési folyamatot tapasztalni e tekintetben. Je­lennek meg magyar nyelven írott alkotások, amelyeknek a nyelven kívül a magyarsághoz alig is van közük. Sterilek, semlegesek, íródhattak volna a világ bármely nyelvén, nincs kötődésük, gyökértelenek. Akár a desztillált víz, a H 2O, amely a világ minden táján víz, de nincs sehol otthon-íze, s tud­valévő, hogy szomjat sem olt, s így élvezhetetlen. Ezért ezzel kapcsolatban az a kérdés, hogy ez az irodalom betöltheti-e azt a szerepet a magyar nemzet holnapjában, amit vagy ame­lyet az előző korok íratlan és írott magyar irodalma betöl­tött, s felelősséggel vállalt?! Ezt a félelmetes kérdés azért fontos feltenni, mert újabban - újabban? pár évtize­de már - az amerikai giccsár- adat egész nemzedékeket fertő­zött és fertőz meg effajta sem­legességgel. Tudnivaló, hogy Amerika - pontosabban az Egyesült Államok - nem nem­zet. Nincs is nemzeti történel­me, nincsenek nemzeti hagyo­mányai, nincs saját mesevilága stb., irodalma is zömmel kívül­ről származik, az európai érte­lemben vett nemzeti hagyomá­nyok se léteznek. Amit Ameri­ka ma „kultúraként” produkál, annak zöme üzlet, s ez az üz­letként működő ballaszt kiszo­rítja Lúdas Matyit, János vi­tézt, Toldit és a többi magyar irodalmi és mesehőst gyerme­keink tudatából. A Donald-ka- csákon és a Dagobert-féle hará- csolás-filozófián felnövekvő nemzedék - a majdani magyar írók és azok majdani művei - semmi egyebet nem vetítenek elénk - ha ellene időben nem vetünk gátat -, mint irodal­munk nemzeti jellegének és nemzetmegtartó szerepének a feladását. Árpádtól Dagobert-ig A magyar irodalom nemzetmegtartó szerepéről x □ r m v v

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom