Észak-Magyarország, 1996. november (52. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-30 / 280. szám

Noveimimer szombat

mwnely

EM-hétvége VII

Igricitől Kelemérig

(Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 24.)

Porkoláb Tibor

A Tompa-topográfiában Rimaszombat után egy del- borsodi falucska, Igrici következik. Édesanyja halála után, 1921-ben került a félárva fiú apai nagyapjának házába. (Sokat vándorló, gyanús „mesterségekből” tengődő édesapja 1922-ben Miskolcra költözött.) ,A gyermek Tompa Mihálynak - írja Miklós Róbert - a lehető legsivárabb sors jutott, f...] Egy egész Tompa-had vette körül. Szorgalmas, kemény paraszti munkához szokott, de durva, lelketlen emberek, akik testvérbátyjuk léhaságát, bűneit-vétkeit mintha a félárván akarták volna megtorolni.” Egészen más képet fest az Igriciben eltöltött évekről Négyesy László idealizáló-mitizáló emlékbeszéde: „Zsenge gyermekéveit egy borsodi községben töltötte, a hol valaha igriczek, a királyi várnép énekmondói lakhattak. A genius loci a hétszáz éve elhangzott költészet ihletét ott sugallta leikébe.” Igrici vagy a „keserű árvaság" jelképeként (dramatizáló felfogás), vagy Tompa „költészetének bölcsőjeként” (románt izáló szándék) jelenik meg a biográfiákban. Az Igrici-fejezet a szokványos (a megbillent világrendet helyreállító) fordulattal zárul: a falusi iskolát 1829-ben befejező fiú képességeire felfigyel az 1831-től Igriciben rektorkodó Bihari György, aki nemcsak latinra tanít- gatja Tompát, hanem abban is segít, hogy 1832-től (szolgadiákként) a pataki kollégiumban tanulhasson tovább.

Tompa emlékét Igriciben a református templom szószékének falába illesztett márványtábla és a templom mellett felállított mellszobor őrzi. Az 1880. május 17-én leleplezett tábla (pontatlan) szövege: E KÖZSÉGBEN ÉLT / TOMPA MIHÁLY / 1821-IK ÉVTŐL 1830-IG. / MEGJELÖLTEK NO ES LEÁNY TISZTELŐI / 1879-BEN. Az avatási ceremónia szónokaira kettős feladat várt: egyrészt tudatosítaniuk kellett, hogy

Tompa-szobor Igriciben

Igrici („hol ő az élet tavaszát tölte", hol megkötötte „első ismeretségét a tudomány betűivel”, „hol először zendűlt meg nyelvén a teremtőt dicsőítő ének”) alapvetően meghatározta a költő életpályájának alakulástörténetét; másrészt a táblaállítás regényesen szép történetét kellett ismertetniük. „E családias színezetű ünnepélynek legszebb jelleget mindenek felett talán épen az kölcsönöz - állapítja meg Kerékgyártó Elek hogy ez emlékkő létrejövetelét a nőnem ifiú tagjai kezdeményezték. [...] Budapest fővárosunk egyik polgári leányiskolájának növendékei, áthatva a Tompa költészetének nemes irányától, annak nagy gyönyörűség közt bölcs elveket tolmácsoló tárgyaitól, szerény gyújtások által tették meg az első lépést ez emlékkő létesítését illetőleg.” A tíz forintot eredményező gyűjtést Müller Irma indította meg 1877 augusztusában, és az összeget Tompa egykori lakóházának megjelölésére ajánlotta fel. Ä kezdeményezéshez csatlakoztak „a borsodi hölgyek” is. A márványtábla végül „egy jeles hazafi” támogatásával készülhetett el. Mivel a ház nem bírta volna el a terhelést, a táblát a templomban helyezték el. Igó Aladár hanvai szobrász-fafaragó Tompa-szobrát 1996. szeptember 28-án leplezték le a templomkertben. A talapzatra erősített márványlapok (sajnos helyesírási hibát tartalmazó) felirata: TOMPA MIHÁLY / 1817-1868 (felső lap); ÁLLÍTATOTT 1996-BAN / A HONFOGLALÁS 1100 ÉVES / ÉVFORDULÓJÁRA (alsó lap).

A (többször megszakított) pataki évek után Tompa Pesten kereste az irodalmi karrier lehetőségeit. Az első írói sikerek sem ellensúlyozhatták azonban súlyos betegségét (a Rókus Kórházban kezeltette magát) és kilátástalan életkörülményeit. (Böszörményi Károlynak írja 1846. március 5-én: „Pesten vagyok, hónapok óta (...) és azóta folyvást vagy fenjáró, vagy ágyban fekvő beteg vagyok. (...) mióta Pesten vagyok, alig volt pár, nem boldog és víg, de csak tűrhető percem is. (...] én Pestet meguntam, nem szeretem, idegennek érzi lelkem benne magát (...]”) Érthető tehát, hogy 1846 szeptemberében (sikeres papi vizsgáját követően) elfoglalta a Gömör megyei Beje eklézsiáját. Megválasztását - legalábbis Miklós Róbert szerint - valószínűleg irodalmi sikereinek köszönhette. 1847-ben a Kisfaludy Társaság a tagjai közé választotta, barátságot kötött Arannyal, és Petőfi is meglátogatta bejei magányában. (Petőfi a bejei papiakban írja Tompa Mihálvnál című költeményét.) Á bejei református templomot 1994-ben emléktáblával jelölte meg a Palóc Klub: E KÖZSÉGBEN / volt Lelkész U8á.r?-jsjaxtompa miHALY / ITT LÁTOGATTA MEG OT / 1847-BEN / PETŐFI SÁNDOR / PALÓC KLUB 1994.

Tompa 1849. április 22-én költözött a Bejehez közeli Kelemérbe, ahol 1851 szeptemberéig lelkészkedett. Megérkezése után néhány nappal feleségül vette Sol- dos Emíliát, Gömör vármegye egyik tekintélyes birtokos családjának salját, és a házaspár megpróbált berendezkedni a keleméri-poszobai eklézsia (meglehetősen rossz állapotban lévő) paplakában. (A parókiát Az én lakásom című versében és egy Arany Jánoshoz 1850. október 27-én írott levelében is bemutatja: „Ilyen az én lakásom; de papíron szebb, mint amúgy van, mert különben oly nyomorult, rozzant régiség az egész, hogy útálat ránézni, meg is szököm én innen, mihelyt megszökhetem.”) A keleméri éveket azonban nemcsak a papiak problémája árnyékolta be: az egyházközség hiányosan és rendszertelenül fizette járandóságait („[...) vagy szalma mellett kell a nyomora papnénak megfőzni a lencsét: vagy tiszteletes uramnak baltács- kával s kötéllel a cserjére ballagni száraz gallyért.

A bejei Tompa-tábla Fotók: Bujdos Tibor

Satyra és nagyítás nélkül, itt áll eddig a dolog! mi mégis egy kissé szomorú állapot az egyház embereire nézve” - írja Terhes Sámuel esperesnek 1850. október 27-én); 1850 májusában - alig két hónapos korában - meghalt első gyermeke, Kálmán (a tragédia ihleti a Pünkösd reggelén című költeményét); és mindezek hátterében a nemzeti összeomlás élménye állt („Egy istentelen faluba eldugva, kedvemszerinti emberek és társaság nélkül unalmaskodom. (...) bosszús ingerlékeny, rossz álmú vagyok. Hozzá járul meg a haza állapodja, melly minden embert tökéletesen levert, levert természetesen engem is )...)”). Pedig valószínűleg „a boldogtalan keleméri esztendők költői termése hozza meg Tompa Mihály számára azt az ’irodalmi dicsfényt’, amelynek alapján a közvélemény |...| Arany János mellé állította. O lett, a nagy baráttal együtt, az elnyomatás éveinek hivatott költője, a nemzeti öntudat ébrentartója” - állapítja meg Miklós Róbert.

Ekkor írta például A gólyához című híres költeményét, amely - a hagyomány szerint - egy susai látogatás élményéből született. Susán a Losonczv családot kereste fel 1850 tavaszán. A vers keletkezésével kapcsolatos legendákat így összegzi a Borovszky Samu-féle Magyarország vármegyéi és városai című monográfia Gö- mör-Kishont vármegyével foglalkozó kötete: „Tompa Mihály irpül ljplgpnéri, lelkész Losonczy Ábrahamnál és Károlynál volt Susan látogatóban. Mikor a három jó barát az udvaron a nagy gesztenyefa alatt ülve, az ország állapotáról beszélgetett, a csűr tetején álló gólya kelepelni kezdett. Ez adta meg Tompának az impulzust 'A gólyához’ czímú kölíeményhez, melyet ott nyomban meg is írt és Rém Elek aláírással látott el, megfordítva írván Kelemér parochiájának a nevét.” A gesztenyefát (más források szerint szilfát) az 1930-as években emléktáblával jelölték meg. A fehér márványtábla szövege: E LOMBOK ÁRNYÁBAN ÍRTA / TOMPA MIHÁLY /A GÓLYÁHOZ C. VERSÉT / 1850-BEN. Dobosy László kutatásaiból tudjuk, hogy az elöregedő fát az 1950-es években kivágták, és törzsének egy darabját (a táblával együtt) az iskola előtt állították fel. Az iskola felújítása során a táblának nyoma veszett. Mint később kiderült: égj' susai család őrizte három évtizeden keresztül. A táblát 1993-ban a putnoki Gömöri Múzeumban helyezték el.

(Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában megjelenő könyvből)

Kalász László

Fogam

virághagymákat

s harap bokorgyökeret liliom van a számban s tüzes rózsán rágódom pattan szirom szak adón illa tán elmerengek míg karom égben járó kétágú nagy motolla

minden órában egyet óriásmódra lépek keblemben dalt harsogok szemem tátogó-tágas

van cipőm van ruhám is ingem nyakát kihajtom hajam lobban a szélben mint vízszintes fakó láng göndör ágyékom bolyául hús szellők lengedeznek egy csók kell egy tüzes pont s arra veszem irányom kimozdítom lelkemet általa vén sorsából rágódom tüzes rózsán s liliom van a számban

Skrfóző Simon

Ha élek

Csöndből, vesztegléseimből léptem elkanyarítottam.

Szem benézek az idővel. Magammal is, aki voltam.

Vakulás nem szállt szememre. Lábam sem süllyeszti lapály. Lélekben szabadon megyek, arrafelé nincsen határ.

Feszül erőm szembeszélnek, ha élek, az legyen élet.

Ne legyek jövőtlen sorsú, letöri ága a reménynek.

T

örpe tacskó kutyánk ül a fotelben (hogy a fene a rangját), s nézi a tévét. Am ha valami külső zajt hall - esztétikai élvezetét megszakítva a bejárati ajtóhoz rohan, és ugat vagy vakkant - aszerint, hogy idegen vagy családtag közéig. „A ház éber őre” - mondom, érzékeltetve az idézőjelet, mert hogyan is lehetne komolyan venni ezt a modoros körülírást. De nem így volt hajdanában! Azt a szót, hogy kutya, nem illett leírni. „... domb oldalán ebeddel / nézzed a lombon át a lusta holdat” - olvashatjuk Babits Esti kérdés című versében. Domb oldalán kutyáddal?... Na, nem! De prózában sem kutya a kutya, hanem: a ház éber őre. Ami persze a mi számunkra marhaság. Viszont a 18-19. században még a zsebkendő is annyira intim ruhadarabnak számított, hogy a fordítók vért izzadtak: miként kellene meghatározni azt a kicsiny hímzett textíliát, amit a szörnyeteg Jágo Desdemona hűtlenségének bizonyítására használ fel. De nem is kell ennyire uisszamenni az időben. Mikor kosztos diákként egy kedves öreg házaspárnál éltem, naponta hallhattam esténként: Benn non „az a bizonyos”, lelkem ? Az a bizonyos bili - mondtam én röhögvg amit az öregek egyáltalán nem tartottak humorosnak. De nálunk - otthon a családban - is tudni illett, hogy mi illik.

Egyik vasárnap (ikerház, nyitott veranda) az anyagcsere végtermékét jelölő szóval minősítettem valamit. Apám karon ragadott, mint egy terroristát, és a hátsó udvarba vonszolt - a disznóól mellékét jelölvén ki kényszertartózkodási helyem ül. Kettős vétséget követtem el. Részint drasztikus kifejezéssel éltem, részint még szomszédainkat is megbotránkoztattam, hiszen minden szó áthallatszott. Olvasóim (remélem vannak) most nyilván azt hiszik, hogy korunk eldurvult kommunikációját, a szókincsünkbe szervült obszcén, durva, ordenáré stb. kifejezéseket fogom bírálni. Noha ez is megérne egy misét, most éppen a szépítésről, az enyhítésről, a körülírásról lesz szó. Vagyis arról, hogy bizonyos dolgokat, jelenségeket nem nevezünk nevükön. És nem azért, mert jólneveltek, netán finnyásak vagyunk, hanem azért, mert óvatosak, megalkuvók, gyávák. Finomabban: túlságosan diplomatikusak.

Egyszóval: itt nem az előző korok eufemizmusáról (tehát a durva, vagy illetlen kifejezések szépítéséről, körülírásáról) van szó, hanem olyan közéleti magatartásról, mely a társadalmi hazugság ostyájába csomagolva igyekszik beadni nekünk a tények keserű piruláit.

Hogy ez mindig is így volt? Természetesen nem új keletű dologról van szó; csak mi azt hittük

(megengedem: nagyon naiv módon), hogy a demokráciában másként lesz. Csalódtunk! A ferdítés, szépítés, csúsztatás, el- kenés folyamatossága egy pillanatra sem szakadt meg. Említettem már ezeken a hasábokon, hogy mikor 1968-ban Végh Antal megírta Penészlekről szóló Állóvíz című szociográfiáját - említvén abban a tetves

Gyarmati Bi:la

gyerekeket is -, a megyei lap így válaszólt: az iskolások hajában nincs tetű, csak serke. Nos, az ilyenféle válaszok közkeletűek lettek és maradtak.

1988 végén már egészen nyilvánvaló volt a szocialista rendszer társadalmi és gazdasági válsága, de mikor ezt leírtam (akkor már nem kellett ehhez bátorság) arra kértek: említsek inkább válságjelenségeket. Végül „szembetűnő válságjelenségekben” egyeztünk meg - ami viccnek is rossz ugyebár. Szóval mindenki tud mindent, de azért ne mondjuk ki. Ne mondjuk ki nyersen; magyarán és magyarul. Ne mondjuk ki félreérthetetlenül. A „félreérthetetlen” helyett is inkább használjuk a latin kifejezést. Az „expressis verbis” valahogy sokkal finomabb, és kevesebben értik. Apropó: nem tűnt fel önöknek az a rengeteg idegen-, illetve szakkifejezés, mely a Parlament kupolája alatt röpköd? Ne feledjük: a felszólalások nemcsak a nyelvkészségről, stílusról, retorikáról árulkodnak, hanem a jellemről, a morálról - az erkölcsi tartásról is. Aki hablatyol. frázisokat

pufogtat, szakzsargonban beszél (nem szakmai fórumon, hanem a jognak asztalánál - ahová mi ültettük), azt én gyanakodva hallgatom és szemlélem. S nyilván nemcsak én...

De menjünk tovább, mert szeretném bizonyítani, hogy a ser- kékből milyen tetvek születtek. Nincs hely, tehát most mellőzzük az olyasmit, hogy nálunk a gyári tolvaj, az csak „üzemi szarka”, a betörő pedig afféle „rosszcsont”. Még akkor se kapok a szívemhez, ha azt közlik velem, hogy nálunk nincsenek kuplerájok csak masszázsszalonok. De mikor azt hallom, hogy nincs maffia, csak szervezett bűnözés van (de az aztán van!), akkor már a coltomhoz kapnék - ha volna. Ami pedig a kábítószereket illeti, hazánk csak tranzitország - hangoztatták a szakemberek. Hát senkinek nem jutott eszébe, hogy miként a serkéből előbb-utóbb tetű lesz, akként válik egy tranzitország fogyasztóvá, felvevő piaccá?

Nem akarok azon élcelődni, mert szomorú dologról van szó, hogy a jogtalan juttatást mi „sikerdíjnak'’ nevezzük... De he- rótot kapok, ha azt hallom: a rendőrség a helyén van. Mert hol a helye? Az utcán: mellettem, mögöttem. A közlekedési csomópontban (különösen, ha nem működnek a lámpák), és a háztömb körül, meg az iskolák környékén. Nem a gépkocsiban, nem a bokorban - ahonnan megfigyelhető, hogy szabálytalanul parkírozom, meg az is, ha esetleg túllépem a sebességet. (Érdekes, hogy a tilosban parkolót mindig lefülelik, a gépkocsi tolvajokat már ritkábban, és szinte soha nem érik tetten azokat, akik nemi erőszakra vetemednek.) Persze, büntessenek csak! Kapják el az ámokfutó autósokat, s toroljanak meg minden kihágást. De ha egy középkorú háziasszony - aki éppen bevásárolt a piacon - nem látja meg, a 40 kilométert feltüntető, sebességkorlátozó táblát, s mondjuk ötvennel megy, hát ne büntessék már két mázsa burgonya árának megfelelő összegre.

Egyáltalán: baj van nálunk a minősítéssel, az értékrenddel.

S nemigen mutogathatunk másra, mert mindannyian minősítünk is, nemcsak minősíttetünk. Könnyen meglehet, hogy a pályakezdő óvónő éppen olyan igazságtalan volt valamelyik kisgyerekhez, mint az őt megbírságoló rendőr. És folytathatjuk a sort a végtelen- ségig.

Persze, az óvodában kisgyerekek vannak, ott - bár történhetnek sorsdöntő dolgok - társadalmi méretekben mérhető események nincsenek. Még szerencse...

A gyerekek joggal elvárhatnak tőlünk bizonyos védettséget. Elvárhatunk-e mi az államtól ilyesmit? Hát, nem tudom. Az Elet és Irodalom publicistája ezt írja: „... sohase közelítsünk meg olyan személyt, akivel a belügyminiszter valaha is kezet fogott.” Rajk, Kádár, Piros László vagy Ben kei idejében elképzelhetetlen ilyen szöveg. Jó, hogy most megjelenhet, de egyáltalán nem szükségszerű. Viszont inspiráció nélkül nem írunk le ilyesmit.

A törpe tacskó hevesen ugat az előszobában - kénytelen vagyok én is kimenni. Az ajtókeretben hatalmas ember, valami számlát hozott. Egy csöppet sem zavarja a parányi eb. - Ugass, csak kisöreg, neked ez a dolgod! - mondja mosolyogva, s megfoszt utolsó ezresemtől.

Szószólóban

Urbán Tibor grafikája